A telefonhívás félbeszakadt. Wei Wuxian egyáltalán nem volt biztos, hogy a férfi megértette. Az, ami most benne kavargott, leírhatatlanul irritálta. Viszont nincs mit tenni, belement az ördög játékába és csak remélni tudta, hogy nem fog a játékszerévé válni. Ismét. Pontosan tudta milyen is az a kígyó és mikre képes. Kiengedte a benne ragadt levegőt, felkelt a kanapéjáról, majd akkor realizálta a helyzetet. A férfiassága még mindig félig merev. Így meg végképp nem fog vele találkozni.

Amíg elkészült, próbálta lenyugtatni magát, ami hál égnek sikerült is és szerencséjére legalább egy kellemetlen szituációtól meg tudta menteni magát. Összeszedte magát és leindult. Nem öltözött ki túlságosan, de azt hozzá kell tenni, hogy nincs olyan darab, amibe ne nézne ki ellenállhatatlanul. Fekete bővebb szárú nadrágjába egy elegáns fehér, kissé buggyosabb inget tűrt be. Az ing nyaka apró kagyló-gyöngyökkel volt díszítve. Ez volt az egyik kedvenc darabja. Hogy miért is pont erre esett a választása, hát ez örök kérdés marad. Minderre kedvenc hosszú, fekete szövetkabátját vette fel, elegáns bakancsával és kiegészítőnek egy kis méretű táskát választott, amibe a legszükségesebb dolgai elfértek. Lakáskulcs, telefon, a közepes méretű pénztárcája, zsebkendő, paprika spray. Csak azok a dolgok, amikre szüksége lehet Wen Chaoval való találkozása során.

Ahogy kiért az épület elé, a másik már ki is szállt a kocsijából, hogy üdvözölhesse Wuxiant és azonnal kitárta karjait, hogy megölelhesse.

- Induljunk. – Finoman Wen Chao mellkasára tette a kezét Wuxian, hogy eltolja magától. Nem volt hajlandó megölelni. Minden olyan szituációt messziről el kívánt kerülni, amivel csak csöpp reményt is adhat a férfinak, hogy azt gondolja, maradt valami esély kettejüknek.

- Milyen rideg vagy velem. Köszönni is elfelejtettél. – Sóhajtott az élénk vörösbe öltözött férfi és kinyitotta az autó ajtaját. – Mehetünk?

- Essünk túl rajta.

- Mit mondtál drágám?

- Semmit. És ha megkérhetlek, - mélyen Wen Chao szemeibe nézett – ne szólíts így. Ez nem randi és már régóta elvesztetted a privilégiumodat, hogy a kedvesednek szólíts.

Becsukódott az ajtó és Wen Chao beült mellé. Furcsa módon nem érezte kellemetlenül magát a másik társaságában, nem fogta el hányinger és szorongás. Nosztalgikus érzés fogta el. Pont olyan volt, mikor még csak a kapcsolatuk elején jártak és minden rendben volt közöttük. Az az időszak, amikor Wei Wuxian vele képzelte leélni az életét.

- Elmosolyodtál. Ennyire örülsz nekem? – Pillantásuk összetalálkozott. – Régen is pont ilyen volt, déjá vum van ettől.

- Igen. Kár, hogy az idő elteltével minden szar lett. Tudod, az elejét tényleg élveztem.

- Megpróbálhatnánk újra.

- Felejtsd el. Soha. – Keményen kijelentette és maga előtt keresztbe tette karjait. – Ezért hívtál el? Hogy újra magadhoz dédelgess? Csak semmi romantika! Megegyeztünk!

Erre nem kapott választ. Wen Chao jól láthatólag elmosolyodott és egyenesen az útra bámult. Ekkor nézett csak körül Wei Wuxian is. Már nem az izgő-mozgó városban voltak, amit az éjszakai fények tettek élénkké, hanem sokkal inkább a külvárosnak tűnt. „Legalább nem az erdő közepére visz. Ugye?" Gondolta magában és egyre jobban kezdett úrrá lenni rajta a félelem és az idegesség.

- Wen, hova megyünk? – Összekulcsolta kezeit, mintha csak imádkozna.

- Ne aggódj, a Jáde Panda a város szélén egy aranyos étterem, oda foglaltam asztalt magunknak. – Mintha csak érezte volna társa aggodalmát, kedvesen rámosolygott, majd tekintete újra az utat nézte. – Az egyik ismerősöm étterme és elég felkapott. Nem kell félned attól, hogy csak velem leszel ott összezárva.

Felnevetett. Wuxian hátán végigfutott valami. Szuper. Ettől igazán biztonságban érzi magát. Úgy döntött, hogy inkább kifele bámul az ablakon és a kivilágított utcákat nézi. Valamennyire megnyugodott ettől. Perceken belül bekanyarodtak egy nagyon szépen kidolgozott kapun, és a legelső szabad parkolóhelyen leparkoltak. Alaposan körülnézett. Végre valamiben nem hazudott neki. A hely majdhogy nem tele volt autókkal, következtetésképpen a hely valóban kedvelt volt. Kattanásra eszmélt fel, ahogy Wen Chao kinyitotta neki az ajtót.

- Micsoda úriember lett belőled.

- Neked csak a legjobb jár, kedvesem.

- Te... – Wuxian már éppen elszidta volna az anyjába is, de belátta, hogy ezzel semmit se fog elérni, idiótából nem lehet sec-perc alatt normális embert faragni. Inkább követte a férfit az étterem bejárata felé. – Bókjaidat tartogasd annak, akit érdekel.

- Ma nagyon harapós kedvedben vagy, de remélem a finom ételek jobb kedvre derítenek.

- Azoknak még van esélye. – Bólintott és a mellette sétálóra nézett. Wen Chao a kezeit a szívéhez emelte és drámaian felsóhajtott.

- Drága epres sajttorta segítsen!

Wei észre sem vette, mikor elmosolyodott. A vörös inges azonnal észrevette a másik hangulatváltozását, ahogy megemelkedtek a vállai és szája elé tette kezét. Wuxian elkuncogta magát.

Bent szinte az összes asztal foglalt volt. Fényektől csillogott az egész helyiség, mindent beborított a finom elegancia és a kellemes, barátságos atmoszféra. A fiú magában jóváhagyta a helyet. Tetszett a kinézete és örült, hogy nem egy kétes helyre hozta Wen. Miközben az enteriőrt vette szemügyre, hozzájuk lépett egy felszolgáló és az asztalukhoz kísérte. Többet kellett hozzá sétálniuk, mint ahogy az Wei gondolta volna, kissé távol esett a nyüzsgő tömegtől, de áldotta az eget, hogy nem egy teljesen elszigetelt helyre intézett foglalást a másik. Egy kő esett le a szívéről, amikor megpillantotta az asztalukat az ablak mellett. Az étterem ezen részén az asztalok távolabb voltak egymástól és némelyik magaslaton volt. Az asztaluk is egy ilyenen volt, néhány lépcsőn kellett felmenniük, hogy elfoglalhassák helyüket. Leültek. Itt viszonylag több szabad asztal volt, a fények kevésbé világítottak, mint a külső részen. Hogy is mondjam, sokkal romantikusabb volt itt a hangulat. A hatalmas üvegablak másik oldalán pedig egy gyönyörűen kivilágított kert gyönyörködtette a vendégek szemeit. Wei azonnal beleszeretett a látványba. Mindig is arra vágyott, hogy egy ilyen helyen vacsorázhasson párjával. Ekkor Wen Chaora nézett és csillogó szemei közömbössé váltak. Hát nem vele gondolta. LEGFŐKÉPPEN nem vele.

- Látom, tetszik a hely. – Elégedetten emelte szájához a borospoharát, benne valamilyen vörösborral. – Engedelmeddel, amíg álomvilágban voltál rendeltem magunknak italt.

- De ma még vezetned is kell.

- Ne aggódj emiatt. Ezért rendeltem magamnak csak keveset.

A fiú lepillantott maga elé és akkor tűnt fel neki a számára is kitöltött pohár bor. Lassan magához emelte, óvatosan beleszimatolt és orrát egy csodásan édes illat csapta meg. Imádta az édes borokat, és ennek kifejezetten zamatos illata volt. Gyengéden beleivott és száját elárasztotta a mézédes alkohol. Teljesen meg volt elégedve. Fel se tudta idézni, hogy mikor ivott ilyen jót utoljára.

- Nagyon jó. – Ha a szitu nem is, legalább az ital jó volt.

- Tudtam, hogy kedvelni fogod. Ez a fajta az étterem specialitása. – Büszkélkedett Wen a barátja munkájával.

- Mond csak, ki is ez a te olyan jó barátod? Nem rémlik, hogy ők a közelben laknának.

- Pedig ismered. Ez az étterem Xue Yangé. Mielőtt elváltak volna az útjaink, az előtt egy évvel költözött fel ide és nyitotta meg az éttermet.

- Komolyan? Nem is gondoltam volna, hogy ez Xue Yangé. Hallottam már a helyről, de sose jöttem el. Pedig, ha tudtam volna... – „akkor sem jöttem volna el. Akkor még inkább nem tettem volna meg. Sőt, akkor a környékre se tettem volna a lábam." Ugyanis az egyenes üzenet lett volna Wen Chaonak, hogy hova menekült el előle Wei Wuxian.

- Ha tudtam volna, hogy ide költöztél Lótusz Kikötőbe. Eljöhettünk volna ketten is.

- És ez mennyire meg is valósult! Bár azt hozzá kell tennem, hogy elég erősen tettél is érte, hogy az akaratomon kívül elrángass. – Dühösen kortyolt bele poharába a copfos fiú.

- De hiszen te egyeztél bele. – A férfi veszélyesen közelebb hajolt a vele szembe ülő Weihez, ami kicsit zavarba hozta.

- Igen? Nos nem hajnalok hajnalán kell elhívni az embert, amikor felriad és éppen a világát se tudja.

Gőgösen elfordul pár fokkal és mint a durcás óvodás, összefonja karjait maga előtt és duzzogni kezd. Mélyen legbelül hiányzott neki ez a kisebb civakodás, úgymond gyermeki játék, aminek általában a vége mindig az volt amit Wen akart. Felkapta a fiút és a hálószobában kötöttek ki. Mindig ez, tökéletesen újra és újra.

- De csak így tudtalak elcsalni. Tisztában vagyok azzal, hogyha máshogy cselekszem elutasítasz.

- Nem véletlenül.

- Nagyon gonosz vagy!

Már csak a kiskutya szemei kellenek és a kaján vigyora, és Wei Wuxian ismét a lábai előtt hever. De ez úttal nem. Megváltoztak a dolgok. Wei végre talált egy normális férfit az életébe, aki mellett teljes embernek érezheti magát, újra emberi lényként tekinthet magára. Nem kell többé félve mennie orvosokhoz, mindig más történetet kitalálva, nem kell állandóan hazudnia szeretteinek, hogy éppen miért kell kihagynia a találkozókat. Gondolatait a pincér szakította félbe. Annyira elbeszélgették az időt, hogy közben el is feledkezett az étlapról, így pánikolva Wen Chaora nézett, mint aki segítségért kiált.

A férfi természetesen felnevetett és azonnal tudta, mit kell tennie. A várakozás meglepően nem tartott sokáig, legalább is nem tűnt annak. Rengeteget beszélgettek pont, mint régen, ám ez alkalommal Wei gondosan megválogatta a szavait és cselekedeteit. Nem akart visszaesni.

A felszolgálás is kifogástalan volt, akár csak az étel. A fiú először félve, de belekóstolt az ételbe, felcsillant a szeme és Wen Chaora meredt.

- Hát ez mennyei! Ilyen finom csípős marhabordát még nem ettem! – Majd emelte is a szájához a következő adagot.

- Hogy is felejteném el, hogy mi a kedvenced. – Lágyan mosolyra húzta száját a vörös inges.

- Azért, ha így viselkedtél volna velem egész végig, biztos nem így végződött volna. – Felnevetett Wei. – Most annyira más vagy, mint legutóbb. Vagyis inkább úgy mondom, olyan vagy mint a legelején.

- Drágám, ha tehetném, hogy visszapörgessem az időt, én lennék a világon a legboldogabb! A kezemen hordoználak örökre.

„Meg a lófaszt!" Gondolta magában a fiú miközben gyengéden mosolygott. A vacsora többi része kellemesen telt el, Wei Wuxian is sikeresen könyvelte el magában, hogy nem fakadt ki, nem köszönt vissza az a finom vacsorája és legfőképpen, nem fojtotta meg vacsorapartnerét. A desszert után még egy utolsó pohárral rendeltek, ám ezúttal Wen Chao magának már csak valami könnyed, alkohol mentes koktélt kért ki. Lassan tizenegy fele járt az idő, de Wei meglepetésére, nagyon is jól érezte magát Wen Chao táraságában. Valahogy jó érzés fogta el, hogy újra azzal a férfival találkozhatott, akibe igazán beleszeretett. Semmi jel nem utalt arra a vadállatra, aki miatt éveken keresztül szenvednie kellett és szorongásokkal teli éjszakákon kellett átvergődnie. A benne rejlő félelem kezdett elmúlni és azon gondolkozott, hogy akár még barátok is maradhattak volna. De nem. Ezt nagyon gyorsan kiverte a fejéből és mentálisan agyonverte magát ezért. Még egyszer nem fogja elviselni. Még egyszer nem fog sem saját magának, sem a szeretteinek olyan poklot felépíteni, amit egyszer már elpusztított. Elég volt.

- Fél tizenkettő. Lassan indulhatnánk, mert nekem holnap még be kell mennem dolgozni. Tudod, korai kelés, meg ilyenek. – Már fáradt volt, de mégis nevetett a mézédes hangján.

- Elvihetnélek reggel. És... tölthetnéd nálam az éjszakát.

- Oh nem, nem. Nem, nem, nem. Az nem jó ötlet. – Még többet nevetett.

- Miért? Túl gyors?

- Nem, egyszerűen rettenetes ötletnek tartom és amúgy se állnék készen, és... – Benn akadt a szava. Nem beszélhet Lan Zhanról, nem is említheti meg. Semmiképpen nem akarta a fiú, hogy elrontsa azt, ami ennyire friss. Hiszen nemrég ismerték meg egymást, és ahhoz képest kevés időt is töltöttek együtt.

- És? Mi zavar?

- Fáradt vagyok.

Ez egy jó érv volt, és látszólag Wen Chao ellen is hatásosnak tűnt, mivel a férfi egyetértően bólintott és a számlát kérte. Negyedórán belül a két férfi már úton volt az autó felé. Ugyan április közepe volt, az éjszakák Lótusz Kikötőben még mindig csípősnek számítottak. Nem fújt a szél, minden csendes volt, na meg hozzá kell tenni, hogy Wei Wuxian sem öltözött fel olyan melegen. Testén érezte a hűvös éjszakát, amihez a két pohár alkohol is hozzátett. Megborzongott. Beszállt a kocsiba és becsatolta a biztonsági övét. A hideg levegő valamennyire kijózanította mámorából, de az autó melegétől ismét részegnek érezte magát. Az a két pohár olyan volt, mintha nem csupán annyit ivott volna. Durván erős lehetett. Vagy nem vette észre, hogy többet vagy többször öntöttek neki. Ebből a szemétből kinézte.

A hazáig vezető úton Wei nem egyszer meresztette tekintetét a másikra. Még mindig nem bízott meg benne eléggé ahhoz, hogy teljesen elengedhesse magát. Furcsán émelygett a feje. Csupán pár másodpercre csukta le szemeit, és a mellette ülő máris cselekedett. Finoman végigsimított Wei Wuxian combján. Erre azonnal kinyitotta szemeit és a férfira meredt.

- Ezt nem kéne.

- Nem bírtam magammal. Iszonyú aranyos voltál. – Kaján vigyor telepedett az arcára.

- Csak vigyél már haza és kérlek, ne érj hozzám többet. Emlékezz mi volt a feltétele, hogy eljöjjek!

- Már abba is hagytam. A gondolataimat pedig megosztottam veled. Azt, hogy magadra veszed vagy sem rád bízom. Bókolni szabad, nem igaz?

A következő perceken át tartó szitkozódást a fiú pedig magába fojtotta. Túlságosan nem érdekelte, fáradt volt és haza akart érni. Kisebb dialógusokban beszélgettek a hátra lévő szakaszon. Wei lakása előtt leparkoltak.

- Nos, kössz a vacsorát, és viszlát.

- A megtiszteltetés az enyém! A következőről...

- Olyan nincs. Mostantól nem ismersz és eltakarodsz az életemből, ahogy megegyeztünk! – „Hát ez őrület!" Teljesen kifakadt magából Wei, ahogy meghallotta a másiktól ezeket a szavakat. Még mit nem! – Arról volt szó, hogy ezután elfelejtesz!

- Nem, velem két dolgot ígértettél meg. Nincs romantika, ami igazából tényleg nem volt. A másik, abbahagytam azt, amire megkértél.

- És mi van azzal, hogy ennyi volt?

Wen Chao megvonta a vállát és elindította a járművet. Kinézett a lehúzott ablakon, egyenesen Wei Wuxian gyönyörűen felzaklatott világos szürke szempárjába.

- Legközelebb!

Ezzel a kijelentésével már el is hajtott, magára hagyva a sokkos állapotú fiút. A kettő, az kettő. Idegesen felment lakásába és azonnal a telefonjáért nyúlt. Nyomja a gombot. Megint. Semmi.

- Az az anyaszomorító kikapcsolta a telefonom?! Hogy fordulna fel ott, ahol van!

Hangosan szitkozódott a liftben, a folyosón és erre rátett az is, hogy nem egyből találta meg a lakáskulcsát. Remegő kezekkel tette a zárba a kulcsot és fordította el. Levetkőzött, ledobta táskáját a kanapéjára, beletúrt hajába és azzal a lendülettel kivette hajgumiját. Hosszú haja leomlott a hátára. A telefonja hosszas idő után, újra életre kelt. Míg erre várt Wei Wuxian, addig lehuppant az ágyára, keresztbe tette a lábait és elképedve nézte a képernyőn felvillanó milliónyi értesítést. Rengeteg jött a közösségi médiás platformokról, üzenetek százai a barátaitól és Lan Wangjitól. De mégis mikor kapcsolhatta ki a telefonját, amikor mindig együtt voltak? Agya csak ez körül forgott. Aztán visszaemlékezett, hogy még az elején mikor kiment a mosdóba, tényleg ott hagyta a táskáját az asztaluknál, benne a telefonjával. Remek. Ingerülten topogott, kezében a mobiljával, a kijelzőre bámulva. Remek.

Amilyen gyorsan csak tudta, visszaolvasta az értesítéseit és azokat az üzeneteket, amiket el tudott onnan olvasni. Pár megszokott aggódós üzenet, de nem vészesek, néhány részeg valami Jiang Chengtől, pár nem fogadott hívás az említett illetőtől és Lan Zhan kedves „jó éjt" üzenetei. Megrázta fejét a fiú és egy gyors fürdő mellett döntött. Lefekvés előtt válaszolt szerelmének és írt egy kisebb regényt fogadott testvérének és legjobb barátjának, Wen Ningnek a mai napról. Persze semmi konkrétat nem közölt az üzenetben, csak nagy vonalakban az érzéseiről számolt be, és hogy egy hibát követett el. A többiek pedig találgathattak, hogy mit, mikor, miért, kivel, hogyan...

Megkönnyebbülve süllyedt párnái közé. Első lépésnek nem is volt rossz kiadni magából a benne kavargó érzelmeket. Visszagondolva az estére, nem volt katasztrófa, csak jelen pillanatban, és a múltat is számításba véve, ez a találka lesz az év vicce. Igazából fel is kelhetne és elkezdhetné magát bohócnak kifesteni. Ennél nagyobb baromságot még a filmekben sem tudnánk elkövetni. Ránézett az éjjeli szekrényén lévő órájára. Fél kettő. Szuper. 

// Boldog Új Évet kedves követőim, olvasóim. Új év alkalmából, kedveskedtem nektek és már hoztam is az új részt. 💕 

Ez most kicsit cukibb lett, mint kellett volna, de végül is... ennek a fejezetnek nem az volt a célja, hogy Wei Wuxian őrült gyilkolásba kezdjen. Hiszen szegénykém is csak szeretetre és törődésre vágyik, még akkor is ha éppen Wen Chao az aki elkapja a gyenge pillanatát. Hihi  //