■ Érzékeny rész lehet egyeseknek, saját felelősségre olvassa el az aki tovább megy!♡
Rövid felnőtt tartalmat is magába zár a fejezet🔞 ■

Óvatosan léptem hátrébb és a szekrényekhez húzódtam. Szívem hevesen vert, de nem azért mert repdes az örömtől. Ajkaim kissé elnyíltak egymástól, s a pánik úrrá lett testemen. A gondolataim őrülten kezdtek cikázni, amiből nem sok jó keveredett előtérbe.

Kang Haneul állt az ajtóban levakarhatatlan vigyorral, és elsötétült szemekkel mért végig.

- Ketten maradtunk szépségem - ezt a három szót olyan gyomorforgató lejtéssel mondta, hogy a hideg is kirázott. Féltem, de nem szabad kimutatnom gyengeségemet...

- Te mi a faszt keresel itt? - emeltem fel a hangom, bár a bizonytalanság érezhető volt. Feltűnés mentesen kerestem menekülési útvonalat az öltözőből, bár egyetlen reményem az volt, ha valaki a közelben tartózkodik, jelen esetben több esély van arra, hogy Jisung érkezik meg...

Sok mindenre nem tudtam gondolni, hiszem időm se volt, mire újra megszólalt.

- Azt hittem hűséges fajta vagy, most viszont a Han gyerekkel kavarsz - közelített felém, mire én annyi lépést tettem meg hátrafelé a mosdó ajtajához.

- Neked semmi közöd hozzá kivel, milyen kapcsolatot ápolok - a mondandóm befejeztével fogtam rá a kilincsre és elfordítottam. Ez olyan reményt keltett bennem, mint kovakőből tüzet csiholni, szikrázik és hamar ki is alszik, mert Ő túl gyors volt. Bár bejutottam a kisebb helységbe, az állapot nem változott.

- A-a nincs kiút - csapta be az ajtót és felnevetett. Villám gyorsasággal lépett mellém, és karomnál megfogva rántott magához közelebb.
- Nem tetszik, hogy ketten próbálnak kiszedni a kezeim közül - vezette tekintetét az idegességtől összeszorított ajkaimra, s szorítása helyett végig szántott ujjaival alkaromon.

- Te engem ne fogdoss! - döntöttem oldalra a fejemet, ezzel kikerülve szándékait. Amennyi erőm volt úgy próbáltam ellökni magamtól. Viszont ez ugyancsak nem tetszett neki.

- Most nincs ki megvédjen édes, jobb ha nem ellenkezel, így hogy bánjak veled gyengéden? - utolsó megjegyzésén cinikusan forgattam meg szemeimet. A tettei a legelejétől, sőt minden cselekedete rosszindulatú, Ő beszél a visszafogottságról.

- Hagyj békén, és keress mást! - sziszegtem fogaim között, de nyakamra fogott.

- Elég kiszolgáltatott helyzetben vagy, nem gondolod? - nyalta meg ajkait.

- Hozzám ne merj ér- ebben a pillanatban fogta be számat, majd fülemhez hajolt.

- Hwang most nincs itt. Vesztett - nevetett fel ördögien és kezeimet fejem fölé szorította szabad kezével. Mivel szándékai intimebbek kezdtek lenni, felszabadította az arcomon pihenő kezét, s állam alá nyúlt. Undorodtam az egésztől, teljesen magatehetetlennek éreztem magam, és rá kell jönnöm, hogy bizony erősen dominál felettem.

- Nem akartam erőszakhoz folyamodni, de sajnos kénytelen vagyok - simított végig testemen és elködösült tekintettel állapodott meg ajkaimon. Éreztem mi következik újra, ezért vergődni kezdtem, hátha enged kezei szorításából, viszont mindez sikertelenül. Bekövetkezett. Erőszakosan nyomta párnáit enyémnek, és ellenállásom megtörve falta őket. Ekkor hullott darabokra a halványan pislákoló remény, s az első könnycsepp elhagyni készült szemem fogságát, mit egyre több és több követett. Elveszett voltam és nem akartam a következményekre gondolni.
Gyorsabban kezdett haladni, s testem minden szegletét feltérképezték ujjai. Ajkaimtól nem megválva simított végig combomon és nadrágomba kezdett volna benyúlni, mikor reflex szerűen szorítottam lábaimat össze, meggátolva a bejutást. Ez nem tántorította el felmordulva furakodott közelebb, amint befejezte szám ostromolását és lerángatta rólam a zavaró anyagot. Hangot adva nem tetszésemnek sikítottam fel és könnyeim megállás nélkül járták útjukat, de mindez semmissé vált.
A fehérneműmet kikerülve éreztem meg ujjait. Nem finomkodott, ugyanis kettővel indított. A hirtelen fájdalom és kellemetlenség miatt ajkaimba haraptam. 

Mocskosnak éreztem magam. Testi kontaktusba még senkivel se kerültem és annak tartogattam magam, akit igazán szeretek. Viszont erről abban a pillanatban lemondtam...

Tovább ment és még egy ujja csatlakozott a kínzáshoz. Félelmem csak nőtt mikor megláttam nadrágjához nyúlni. Már az anyagon keresztül tudtomra adta tagjának merevségét, így a pánik fokozódott bennem. Keserves zokogásom erőtlen lett... úgy éreztem nincs visszaút.

Ekkor hirtelen ajtó csapódás zengett a helyiségbe és talán imáimat meghallgatták.
Jisung állt az ajtóban, kire vigyorogva tekintett vissza Haneul, én pedig kisírt, piros szemekkel kerestem a betoppanó fiú valóját. Még van képe vigyorogni tettei után...

- Mi a faszt csinálsz!? -  kiáltott fel és láttam, hogy a düh mely átvette testét eluralkodott rajta, így gondolkodás nélkül tépte le rólam Haneult. Az alacsonyabb fiú felülkerekedve önmagán kóstoltatta meg a földre kerülttel az öklét.

Megszabadult kezeimmel remegve nyúltam magamhoz és igazítani próbáltam ruháimon. Összekuporodva hajtottam térdeimre fejemet, miközben hallgattam a történéseket. Abban a pillanatban megszűntem. Csak könnyeim járták megszokott útjukat és végig ment a fejemben mi történhetett volna a továbbiakban, ha éppen nem toppan be Jisung. Kiszolgáltatott voltam és gyenge... Esélyem parányi, mint egy homok szemcse a sivatagban.

- Ezt nagyon megbánod, most nem fogod megúszni! - fenyegette meg Han, s leszállva róla azonnal hozzám sietett. Karjaiba kapott és kivitt a táncteremben elhelyezkedő kanapéra. Zokogásom nem csillapodott, amin a fiú szoros ölelése sem tudott segíteni. Féltem a következményektől, de tudom, hogy már biztonságban vagyok. Az eddig is rottyon lévő lelki állapotomhoz ez hab volt a tortán, végleg kiadtam mindent magamból.

- Majdnem megtette Jis - szorítottam magamhoz a szőkeséget remegve.

- Shh, már nincs baj! Itt vagyok - cirógatta gondosan hátamat és óvatosan ringatózni kezdett velem, azt remélte, hátha segít. A pulcsija nyakából már lassan csavarhatni lehetne a nedvességet, de ez nem hátráltatta meg Őt. Erősen markoltam hátába és úgy vettem nagy levegőket, próbálva rendbe szedni magam. Hosszú percekig folytathattuk ezt, mígnem sírásom csillapodott. Mikor érezte, hogy a helyzet jobb lett, eltolt magától és arcomra téve kezét törölte le kibuggyanó könnycseppemet.
- Amit biztosra ígérhetek, nem fogja megúszni, minden eshetőségre rákapok, hogy eltűnjön. Többet nem ér hozzád. -

- K-köszönöm... -

- Jobban vagy már kicsit? - emelte kezét vállamra, és hüvelykujjával végigszántott párszor a felületen.

- Nem igazán, de megkönnyebbültem... - erőltettem mosolyt az arcomra.

- Rendben, gyors megnézem az öltözőt, kihozom a cuccaid és lelépünk - állt fel mellőlem és gyorsan szedte lábait, hogy minél hamarabb vissza jöjjön. Pillanatok alatt bukkant fel újra kezében a már összepakolt táskámmal. Kezét vízszintesen tartva eresztette óvatosan le, ezzel jelezve, hogy Haneul eltűnt.
Ha csak rá gondolok a gombóc újra nölni kezd a torkomban és visszatérnek a nemrég történtek. Annyira friss...

- A legfontosabb az az, hogy most magadban ezt rendezned kell, itt belül - tette rá szívemre kezét, mikor kezembe adta a dolgaimat.
- Ha beszélned kell róla valakinek, mi melletted vagyunk. El tudom képzelni mennyire megtörtnek érzed magad és nem akarom jártatni a számat mert ugye a tettek többet jelentenek minden szónál. Ez bunkón hangzott kissé, de fontos dolgunk van. Máshogy alakítottam volna a délutánt, a meglepinek pedig biztos örülni fogsz, mindezek után is... elküldeni, ha akarnám se tudnám - nem ült vissza mellém csak kezét nyújtotta együttérzően. Fogalmam sem volt arról, szavai mit jelenthettek pontosan, de beláttam, jobb ha nem maradok az épületben tovább. Lekapcsoltuk a világítást, ő pedig átkarolva engem derekamnál segített. Az erő elhagyta lábaimat, így ha nem fog meg előbb-utóbb össze esek. A gondnoknak, ki mit sem sejtett, Jisung csak lecsapta a terem kulcsát és biccentve távoztunk. Nem az iskola felöli kijárathoz vitt, hanem a parkolóba, ahol most sok autó nem tartózkodott.

Hűvösebb szellő fújt, de az idő nyugodtnak mondható. Kellemes és békés. Ellentétben velem... viszont a szikra meggyúlt, mikor egy ismerős alakot fedeztem fel közeledni hozzánk. A most már szőke hosszú hajába bele kapott a szél és jellegzetes megjelenése miatt fejbe csapott a felismerés.
Jisung hiába volt mellettem, mint egy támasz oszlop szemeim felcsillantak és újra megteltek könnyekkel. Remegve nyúltam kezeimmel térdeimhez és óvatosan leereszkedtem, de az illetőről nedvességtől fátyolos szemeimet képtelen voltam levenni. Oda akartam rohanni hozzá, viszont képtelen voltam...

Érzések tömkelege kavargott bennem, s oly sok minden járt gondolataimban, hogy hirtelen megszűnt létezni a körülvevő világ.

Csak Őt láttam magam előtt, senkit és semmi mást...

2023.05.09.

•●•●•●•●•●•●•

Huh, hát késő esti rész és első komolyabb hangvételű témában íródott munkám, de remélem élvezhető volt❤

•●•●•●•●•●•●•