Miután a folyó már szinte egészen a tóig sodort minket, kievickéltünk a partra. Mindannyian fáradtak voltunk a megpróbáltatásoktól, de senki arcán nem láttam csalódottságot.
Kili, minden fájdalma ellenére mosolygott, habár ez a mosoly néha fájdalmas grimaszba csapott át.
Éreztem, hogy valami nincs rendben. A törpök boldogok voltak, de engem valami aggasztott.
- Szerintem nem szabadna sokáig itt időznünk...- szólaltam meg, miközben a szemeim fürgén a folyó túl oldalán lévő erdőt fürkészték.
- Miért? Megszöktünk, és egy kis pihenésre amúgy is szükségünk van. - mondta Fili, miközben aggódva az öccsére nézett.
Mozgolódást hallottam mögülünk, mire óvatosan hátranéztem. Egy-két törp követte a tekintetem. A kőhalom tetején, amin pihentünk, egy férfi állt, hosszú íjjal a kezében, amit egyenesen ránk szegezett. Hosszú fekete haja volt, amit hátra kötött, és sötét szeme.
Dwalin felpattant, és felkapott egy vastag faágat, hisz más fegyver nem nagyon akadt nálunk. Lépett egyet, mire a fadarabba hirtelen beleállt egy kemény, minőségi nyílvessző. Kili szisszenve felugrott, majd felvett pár követ, és támadó állásba állva elhajított egyet. Rémülten kaptam a fejem a kő irányába, de az nem találta el az idegent.
A férfi még egy vesszőt helyezett a húrra majd ingerülten megszólalt;
- Csináld csak még egyszer, és halott vagy. - rekedtes, mély hangja volt.
Balin találta meg magát először.
- Te Tóvárosból származol, ha nem tévedek. - barátságosan mosolygott az ősz szakálla fölött.
A férfi összevonta a sötét szemöldökét.
- Vannak ott istállók, amiket esetleg bérbe adhatnak? - kérdezte Balin, miközben széttárta a kezeit.
A férfi egy szó nélkül elment, de mi követtük. A tó partján állt meg, egy kerek csónak mellett.
- Miből gondoljátok, hogy segítenék nektek? - kérdezte az érces hangján.
- Azok a csizmák gondolom jobb napokat is láttak már.
A férfi zavartan lenézett a fakó lábbelijére.
- Valószínűleg nem egy éhes szájat kell etetned...- folytatta Balin az igencsak meggyőző beszédét. - Az idegen szomorú szemekkel ránézett, miközben a hordóinkat pakolta be a csónakjába. - Hány? - kérdezte Balin részvéttel.
- Egy fiú és két lány. - válaszolt mogorván az ember.
- Gondolom ott van a feleséged is, aki maga a szépség! - bazsajgott a törp.
- Igen... - nagyot sóhajtott a férfi. - Az volt.
- Ó... igazán sajnálom.
Ingerülten felhúztam a szám szélét. Még Balin elrontja nekünk ezt az egészet.
Egy-két másik törp is elkezdett pisszegni, zavarta már őket a várakozás.
A férfi idegesen rájuk nézett, majd hangulatát tükröző hangnemben kérdezte;
- Mi a siettségetek oka?
- Mit számít az neked? - vetette oda a férfinak Dwalin morogva.
Lehunytam a szemem, és magamban szitkozódtam.
- Szeretnén tudni, kik vagytok, mit kerestek e földeken.
- Kereskedők vagyunk a Kék-hegységből. - válaszolta hidegvérrel Balin. - A vasdombokhoz tartunk az árunkkal.
- Szóval azt mondjátok egyszerű kereskedők vagytok a Kék-hegységből? - felvonta a szemöldökét. Nem hitt a történetnek, habár nekem is volt egy sejtésem, merre tartanak ezek a törpök, annak ellenére, hogy nem kötötték az orromra. - Akkor mit keres veletek egy tünde? - olyan megvetően mondta ki a szót, hogy muszáj volt felállnom. A férfi zavartan konstalálta, hogy egymagasak vagyunk.
- Van ételed, italod, és fegyvered? - nyögte Thorin, hisz ő is tudta, hogy Balin meséje nem hat az emberre. - A segítségedet kérjük.
A férfi szótlanul tanulmányozni kezdte a hordóinkat, majd csendesen megszólalt;
- Tudom, honnan vannak ezek a hordók.
- Mit számít az? - kérdezte Thorin.
- Nem tudom milyen dolgotok volt a tündékkel, de nem hiszem, hogy jól végződött. - gonoszul mosolygott. - Senki se léphet be Tóvárosba a polgármester engedélye nélkül. - fordította komolyra a szót. - Minden jóléte az Erdei királysággal való kereskedésből származik. Előbb verne vasra, minthogy kockáztassa Thranduil haragját.
- Mennyi a tétje, hogy bejussunk a városba látatlanul? - kérdezte Balin reménykedve.
- Hát ez a helyzet. - mosolyodott el a férfi keserűen. - És ehhez nektek szükségetek van egy csempészre.
- Amiért mi duplán fizetnénk. - alkudozott az ősz törp.
Volt valami rossz érzésem a várossal kapcsolatban. Úgy gondoltam, nem kéne bemennünk, ha már úgysem szabad. Ráadásul nekem volt is okom félni Thranduil haragjától...

———

Szitkozódva és dühösen tértem vissza a palotába. A törpök elszöktek, ráadásul a tünde segítségével! Gondolhattam volna, hogy vissza fog jönni a járaton keresztül. Azt már nem volt nehéz kitalálni, a kulcsaimat mikor lopta el.
Idegesen mentem apám csarnoka felé, hiszen tudtam, hogy az én hibám a szökés. Haragudtam a tündelányra, és utáltam is azért amit tett. Akárhányszor csak rá gondoltam, nem volt olyan, hogy ne az első igazi találkozásunknál kötöttem volna ki. Még mindig bennem égett a kép, ahogy lassan és érzékien kiszáll a medencéből, nem tudtam nem emlékezni rá. Az emlék nem egy kellemetlen éjszakát hozott nekem, de ami még jobban fájt, az a tudat volt, hogy direkt kínzott engem.
Megtöröltem a már megizadt, ökölbe szorult kezemet, és néma gondolatokkal folytattam az utam apám csarnokába.
Ahogy a terembe beléptem, apám ott állt egy térdelő orkkal szemben. Apám mögött Nimros, az egyik legjobb harcosom állt. Horkantottam egyet, hiszen tudtam, hogy apám Nimros folytán szerzett tudomást a történtekről.
A király rám nézett a ragyogó kék, drágakőszerű szemeivel. Arca csalódást és bánatot tükrözött, mire én lesütöttem a szemem.
- Nimros, menj! - parancsolta a harcosnak hidegen.
Én is rá néztem apámra, akinek most már inkább haragos volt a tekintete. Fejével az ork felé bökött, mire én odasétáltam a pokolfajzathoz, és megfogtam a haját. Fejét durván hátrahúztam, majd egy tőrt raktam a torkához.

———

Fáradtan és kimerülten feküdtem Bard házában az egyik ágyon. Éreztem, hogy lassan a láz is zaklatni fog. Nem érdekelt. Nem érdekelt semmi, csak ő. Ő.
Álmos szemekkel figyeltem a tündét, ahogy a többieknek segédkezett. Hamuszürke haja érzékien keretezte a keskeny arcát. Obszidián szeme vadul csillogott az olajlámpás fényénél.
Már több napja, hogy Bardnál vagyunk, de nekem szinte fel sem tűnt az idő múlása, ha Laerwen közelében tudhattam magam.
Laerwen. Csodálatos név. Súlyos név. Akárhányszor belenéztem a tündelány szemébe, csak mély szomorúságot láttam. Tudtam, hogy nehezen viseli a nevét, mintha az valami átok lenne, ami folyamatosan nyomná kecses vállait.
Vacogni kezdtem, mire tudtam, hogy testemet teljes egészében elborítja a láz.
- Fili... -nyögtem.
A bátyám iderohant hozzám, és kétségbe esetten nézett rám. - Kili, mi a baj? - kérdezte, miközben megfogta a kezem.
- Fázom. - a hangom mintha nem is tőlem jött volna, olyan távolinak tűnt.
Fili Bofurhoz szaladt, mivel a többiek már elmentek a Magányos hegy felé. Mostmár éreztem, hogy az egész testem reszket.
- Bofur! Szerezz athelast! - hallottam, hogy Laerwen utasításokat ad.
- Mit? - kérdezte az említett törp.
- Athelas, királylevél, hívd, ahogy akarod! Siess!
Láttam, hogy Bofur még mindig értetlenül áll. Oda akartam menni hozzá, és elmondani mit tegyen, de az állapotom sajnos megakadályozott ebben. A combomon lévő sebhez kaptam, és felüvöltöttem, a fájdalom most már olyan szinten hasogatott.
Ekkor felkiáltott Bard egyik lánya:
- Királylevél! Mi azt a disznóknak adjuk!
Bofur szeme felcsillant, majd sietve kiiszkolt az ajtón, ügyesen, hogy a város lakói ne vegyék észre.

———

Furcsa zajt lehetett hallani a háztetőkről. Mintha száz meg száz patkány kaparná a cserepeket, ahhoz volt hasonlatos. Majd hirtelen súlyos léptek döngtek odafönt.
- Gyorsan, siessetek! - intettem Oinnak és Dorinak, miközben alig hallhatóan suttogtam.
A két törp felemelte Kilit az ágyról, majd a letisztított asztalra helyezték őt.
Némán elmutogattam Sigridnek, hogy nézze meg, hol jár Bofur. A lány bólintott, majd nesztelenül kinyitotta az ajtót. Egy nagy dobbanást hallottam, majd pár másodpercre rá egy velőtrázó sikolyt. Tudtam, hogy az orkok támadásba lendültek.
Hirtelen minden felől orkok kezdtek el özönleni. A becsapott ajtón keresztül, a tetőn át, mindenhonnan jöttek. Sigridet és Tildát belöktük az asztal alá, míg az asztalon Kili próbálta összehúzni magát minél kisebbre.
Az övemhez kaptam, de rájöttem, hogy egyikünknek sincs fegyvere. Hangosan szitkozódtam, majd gyorsan lekaptam a falról az egyetlen használhatónak tűnő tárgyat. Egy ósdi, csorba bárd volt az.
Láttam, hogy Dori és Oin a kezükben maradt tányérokat az orkokra dobják. A legtöbbjük meg se rezdült, sőt, csak még haragosabbak lettek, de volt pár, akit szerencsétlenül talált el egy edény.
- Laerwen! -hallottam, ahogy Fili a nevem ordítja, majd megfordultam.
A kezembe lévő bárddal a felém közeledő ork fejébe csaptam, majd megállapítottam, hogy a régi fegyver legalább nem életlen. A szörnyeteg halottan roskadt össze előttem.
A tetőn keresztül beugrott még egy ork, majd egy újabb, s megint egy újabb. Fili gyorsan felkapta az asztal mellől az egyik padot, majd egy jó nagyot rásózott a felé közeledő monstrum fejére. Nevettem volna a helyzet abszurditásán, ha nekem nem lett volna jobb dolgom.
Hirtelen a tető felől megérkezett a szőke hajú tünde herceg is. Köpni-nyelni nem tudtam a megdöbbenéstől, de szerencsémre elég gyorsan le tudtam reagálni a helyzetet.
- Dobj nekem egy tőrt! - ordítottam Legolas felé a nagy hangzavarban. - Siess!
Legolas vetett rám egy megvető pillantást, de az egyik kését felém dobta. Elkaptam a nyelénél fogva, majd rögtön a felém közeledő ork szemébe döftem.
Legolas is derekasan harcolt, vagy tíz másodperc alatt leterített három orkot. A szörnyetegek elkezdtek fogyatkozni, az én, és a szőke tünde közbenjárásával.
Hirtelen kintről egy kiáltást hallottunk, de nem tudtuk, milyen nyelven van. Az orkok egy csapásra visszavonultak.
Kili az asztalon reszketett és zihált a fájdalomtól, néha fel is üvöltött. Odamentem hozzá, de ekkor az ajtón berontott a kék-zöldre vert Bofur. Kitéptem a kezéből a megtépázott athelast, majd Kili sebéhez nyomtam a lassan levet eresztő leveleket. A törp felordított.
Óvatosan elkezdtem belemaszírozni Kili sebébe a levelet, miközben valinori nyelven kezdtem el kántálni.
Legolas furcsán és meghökkenve nézett rám, majd a kardját hüvelyébe dugva kisétált a leszakadt ajtón.
Hirtelen melegség öntötte el a testem, a kezeim fénylettek Kili sebe fölött. A törpök mind csodáló, de rémült arccal bámultak engem.
Amint éreztem, hogy a gyógyításom sikerrel járt, a kezem levettem Kili combjáról, majd zavartan a törpökre néztem. Mondanom kellett valamit.
- Sajnálom... - éreztem, hogy könnyek szöknek a szemembe, hogy az utolsó pillanatban kell elhagynom őket. - Sok szerencsét! - mondtam elhalt hangon, majd Legolas után eredtem.
Tudtam, hogy nem maradhatok a törpökkel. Főleg nem ez után, hogy látták milyen erő tulajdonában vagyok igazából. Sírva és bágyadtan kóboroltam a tóvárosi sikátorokban. Valami furcsa érzés kavargott bennem. Nem tudtam miért, de tudtam, hogy meg kell találnom Legolast. És meg is fogom.
A tünde hercegre egy - az eddigieknél is elhagyatottabb - sikátorban találtam rá, ahol egy majdnem két és fél méter magas ork gyepálta éppen.
Letöröltem a könnyeimet, majd megszorítottam a Legolastól kapott késem. Nem tudtam eldönteni, segítsek-e rajta. Annyi gondot okozott nekem, hogy jól esett volna nézni, ahogy péppé verik.
Megráztam a fejem, éppen elhatároztam, hogy elindulok, mikor azt láttam, hogy a szőke tündét az ork épp neki vágta az egyik ház sarkának.
Legyökerezett a lábam.
Láttam, hogy amikor Legolas feltápászkodik, vér serken az orrából. A herceg nem vette észre, a kardja után kapott. A penge gondolini volt, csak úgy ragyogott a sápadt holdfényben. Az ork azonban egy határozott mozdulattal kiütötte azt Legolas gyenge kezéből.
Én csak néztem, egyszerűen nem bírtam mozdulni. Felismertem az orkot, nem akartam, hogy ő is felismerjen.
Legolas pördült egyet, majd hirtelen ő került előnybe. Bolg fejét a hóna alá fogta, majd elkezdte beleverni egy oszlopba. Magamban halkan szitkozódtam, hisz tudtam, hogy ez az, amit Bolggal nem lenne szabad csinálni.
Az ork kitépta magát a tünde szorításából, majd a vastag inas karjait az utóbbi köré fogta, és megpróbálta kiszorítani a hercegből a szuszt. Legolas arca fájdalmában eltorzult, most már a vékony szája is felrepedt. Megsajnáltam, de féltem megmozdulni.
A tünde kitépte magát Bolg kemény karjainak szorításából, majd a kezével esett neki az ork vaskos fejének. Csodáltam a kitartását, még egy ilyen reménytelen helyzetben is.
Bolg nem tűrt, felegyenesedett, és felbőgött, akár egy feldühített bika. Legolas megérezve a veszélyt, hátrált pár lépést, de így sem tudta elkerülni az ork erős és vad rúgását, ami épp a herceg ágyékát célozta meg.
Behunytam a szemem, hiszen a rúgás olyan erős volt, hogy még nekem is fájt. Hallottam Legolas kiáltását, amiben az összes őt ért fájdalom türköződött. Félve kinyitottam a szemem, de Bolg már sehol sem volt.
Óvatosan odasiettem Legolashoz, aki fájdalmasan összegömbölyödve feküdt az egyik hatalmas ház árnyékában.
Nem tudtam, hogy az eszméleténél van-e. Óvatosan hátra tűrtem egy izzadt tincset a füle mögé, majd a ruhaujjammal letöröltem a vért az arcáról. Felnyögött.
- Legolas...- suttogtam a nevét. Bűntudatom volt, amiért nem segítettem neki Bolg ellen. - Mennünk kell.
Legolas csak egy aprót bólintott, jelezve, hogy értette, amit mondtam. Óvatosan segítettem neki feltápászkodni, majd az egyik karját a vállamon átvetve, segítettem neki a járásban is.
Pár méter után, erősködni kezdett, hogy nem kell neki a segítségem. Elengedtem a kezét, de mindketten nyomban megbántuk, hisz Legolas neki esett az egyik oszlopnak. Szerencsére sikerült megkapaszkodnia, és meglepődve vette észre az orrából csordogáló vért. Ijedtnek látszott, akár egy kisgyerek.
- Majd én...- indultam volna felé, hogy meggyógyítsam, de félbe szakított.
- Ne. Hagyj békén, úgy is elég sok bajt okoztál.
Hidegen a szemébe néztem, és próbáltam úgy tenni, mint akit megsért ezzel. Valójában tudtam, hogy igaza van.
- Biztos ne? - kérdeztem egy utolsó próbálkozásként. Láttam, hogy a szeme sarkában könnyek gyülekeznek, tudtam, hogy akármennyire is próbálja az ellenkezőjét mutatni, szenved a fájdalomtól.
Legolas egy ideig nem szólt, így már meg akartam fordulni, és el akartam távozni, mikor meghallottam a hangját.
- Ha lennél olyan kedves. - ránéztem, de nem tudtam dönteni. Annak ellenére hogy meggyógyítom, haragudni fog rám, hiszen minden bajnak én voltam okozója, hogy nem mondtam el az igazat az orkokkal kapcsolatban, még egészen a legelején.
Végül megindultam felé, és tulajdonképpen rájöttem, hogy Legolasnak se lehet könnyebb az én segítségemet kérni, hiszen ez szerinte nagy sebet ejt a méltóságán.
- Ne itt... - mondta halkan, mikor elkezdtem volna a műveletet.
Hirtelen egy hatalmas, távolról jövő robaj rázta meg egész Tóvárost. Hátranéztem a Magányos hegy felé, a gyomromat a görcs húzta össze. Tudtam, mi történt.
Smaug elszabadult.