Már több napja, hogy Legolas szobájában jártam. A járatra új ajtó került a herceg felöli végénél, így sajnos vége szakadt a lehetséges látogatásoknak.
Tétlenül feküdtem az ágyamon, ujjaimmal a hasamon doboltam. Éppen a tünde herceg szobájába való újabb bejutáson törtem a fejem. Semmi ötlet. Reménytelenül elkáromkodtam magam, mire kint egy pillanatra abba maradtak a beszélgetések.
Eszembe jutottak a látogatók, akik az akcióm napján érkeztek. Az egyetlen, amit megtudtam róluk, az az, hogy tömlöcbe vetették őket.
Nem igazán érdekeltek, így a gondolataim újra a szökés körülött forogtak. Hirtelen eszembe jutott, hogy volt valami, amit elhoztam Legolas szobájából. A zsebemhez kaptam, és megnyugodva tapasztaltam, hogy a kulcscsomó nem tűnt el.
Izgatottan felálltam a helyemről, majd gyakorlott mozdulattal bemásztam az alagútba. Végig siettem a göröngyös úton, majd az ajtóhoz érve hallgatózni kezdtem. Semmi nesz.
Gyorsan a halovány fénynél elkezdtem feszegetni a zsanérokat. Nem ment.
Magamba roskadva abbahagytam, hiszen azt hittem, egy újabb tervem dőlt dugába.
Beletúrtam az izzadt hajamba, de a kezem megakadt a vékony csontokból készült hajdíszen. Kivettem a hajamból, majd letörtem belőle a legvékonyabb csontdarabot. Óvatosan a zárba illesztettem, majd a lehető leghalkabban kotorászni kezdtem vele.
Szerencsémre pár perc után kattant a zár. Halkan meglöktem az ajtót, hogy kinyíljon annyira, hogy kiférjek rajta. Nesztelenül kiléptem a szobába.
Hatalmas meglepetésemre Legolas a szobában volt. A hatalmas ágyán feküdt, és némán aludt. Nagyot szusszantam.
Odasomfordáltam a szekrényéhez, és kivettem belőle egy váltás inget magamnak. Hangtalanul megfordultam, majd a fürdője felé vettem az irány.
Már fél úton haladtam a helyiség felé, mikor Legolas felnyögött. Halálra vált arccal néztem hátra. Szerencsémre a herceg csak alvópózt váltott.
A fürdőjéből egy kisebb szappanal, és egy rózsavizes fiolával jöttem ki. Halkan, amilyen halkan csak tudtam, odafutottam az ajtójához.
Előkaptam zsebemből a kulcscsomót, majd a megfelelő kulcsot a zárba illesztve eltávoztam a szobából.
Végre szabad voltam, habár azt nem tudtam, hol voltam szabad. Elkezdtem lesétálni a folyosón, olyan magabiztosan, ahogy csak tudtam. Nem akartam, hogy a tündéknek feltűnjön, hogy nem ismerem a járást.
A barlangnak ezen főcsarnoka, amiben a folyosók futottak, igazán díszes volt. Hol festett faragások, hol kárpitok borították a hűvös, magas falakat.
Pár perc múlva elhaladtam a régi szobám ajtaja mellett. Szerencsére azt már tudtam, innen hogy kell kijutni.
Szaporábbra fogva a lépteimet, siettem tovább. Tudtam, hogy el kell haladnom a tömlöcök mellet, azután pedig enyhén balra kell tartanom, hogy a barlangok főbejáratánál kössek ki.
A zárkák meglepetésemre tömve voltak. Azt hittem, legfeljebb egy-két fogva tartott lesz. Ami viszont még furcsább volt, a cellákban egytől-egyig törpök voltak.
- Meg kell próbálnunk! - hallottam az egyik szoba felől.
- Bolond vagy, Kili, mi van, ha ő is közéjük tartozik? - válaszolta egy másik hang.
- Nekem nem úgy tűnik...
Megálltam, és hátrafordultam. Rólam beszélgettek, ha jól értelmeztem, bele akartak vonni valamibe.
- Segíthetek? - sétáltam oda a rácsos ajtóhoz.
A két törpön még látszott, hogy igen fiatalok. Megilletődve rám néztek, majd egymásra.
- Pont a segítségedet akartuk kérni... khm... tündehölgyem. - mondta a barna hajú, akit Kilinek hívtak.
- Mégpedig miben? - felkeltették az érdeklődésemet a törpök.
- A helyzet az, hogy ki kellene jutnunk innét.
- Ebben azt hiszem segíthetek...- pimaszul előhúztam a kulcscsomót a zsebemből.
A törpöknek tágra nyílt a szeme.
- Eltaláltátok, nem tartozom közéjük. - mosolyogtam a fiatalabb törpre. - És én is pont szökésben vagyok.
A legrégibbnek kinéző kulcsot beleillesztettem a zárba, majd kinyitottam az ajtót. Még én is elcsodálkoztam, hogy a tömlöc kulcsai is nálam vannak.
A két törp ragyogóan mosolygott, majd elkezdtek húzni engem a többi cella felé.
- Mindenki meg van, kivéve Thorint. - mondta egy nagyszakállú, ősz törp. - Ha jól emlékszem, őt a legbelső zárkába zárták.
Tovább indultam a folyosón, egy kisebb törp-sereg társaságában. A legbelső zárka messze volt, de sikerült minél kevesebb feltűnéssel elérnünk.
- Thorin! Thorin!- rohantak oda a bent ülő törphöz a fiatal törpök.
- Kili talált egy szövetségest, aki segít minket megszöktetni! - újságolta a szőke.
A bent ülő törpnek hosszú fekete haja volt, és zord, hideg tekintete, amiből viszont értelem tükröződött.
- Egy tündét?! - kérdezte fagyosan. - Mióta bízhatunk, mi törpök, a tündékben? - összeráncolta a szemöldökét, és undorodva bámult engem.
- Thorin... uram. - kezdtem zavartan. - Az anyám emlékére esküszöm, hogy ki juttatlak innen titeket! - hangsúlyozás képpen a szívemre tettem a kezem.
- Honnan tudhatnám, hogy nem hazudsz, tünde? - kérdezte érces, bizalmatlan hangon.
- Onnan, jó uram, hogy én magam is szökőfélben vagyok. - kihúztam magam, és próbáltam minél megsemmisítőbben nézni a törpre. Thorin beadta a derekát.
- Jól, van csináld!
Miután minden egyes törp meg volt, elkezdtem őket vezetni. Ki kellett agyalnom, hogy juthatnánk ki innen, egy ilyen feltűnő bandában.
A föld alatti folyó!
Amint megfogant az ötlet, szaporábbra fogtam a tempót. Pillanatok alatt leértünk a pincébe, ahol a hordókat tárolták.
Csendben megbújtúnk a fal mögött, mikor valami éles fájdalom hasított a fejembe. Láttam egy kis alakot, de mintha ott se lett volna, akárcsak egy szellem.
Megráztam a fejem, az alak eltűnt. Biztos csak képzelődtem.
Intettem a törpöknek, hogy maradjanak a fal mögött. Én előléptem, és óvatosan az előrébb ülő őr felé somfordáltam. Hirtelen felpattantam, majd egy gyakorlott mozdulattal a tarkójába könyököltem. A feje hangosan koppant az asztalon. A másiknak ideje sem volt megijedni, másodperceken belül ő is erre a sorra jutott.
Hátrafordultam, majd intettem a törpöknek, hogy jöhetnek.
- Másszatok bele a hordókba! - utasítottam őket.
- Miféle játékot űzöl velünk, tünde? - kérdezte Thorin a szokásos bizalmatlankodó hangnemében.
- Csináljátok, amit mond! - hallottam egy csenevész hangot a hátam mögül.
Megfordultam, majd mintha ugyanazt a kis alakot láttam volna, akit az előbb.
- Hát te meg ki vagy? - kérdeztem őszintnén zavarodottan.
- Zsákos Bilbó vagyok a megyéből, kisasszony. - próbálkozott esetlenül valami meghajlás félével.
- Bilbó a kompánia tagja. - mondta nekem Kili felvilágosítás képpen.
- Gyorsan, csináljátok, másszatok a hordókba! - sürgette őket a félszerzet Bilbó.
- Milyen kompánia? - kérdeztem, miközben a már törpökkel teli hordókat a folyóra nyíló csapóajtókra helyeztem.
- Mi törpök, Bilbó és Szürke Gandalf. - válaszolt a szőke, mint idővel kiderült, Fili, aki Kili bátyja volt.
Gandalf! Nagyot dobbant a szívem. Találkozhatok újra a mágussal! Minden, amit tudok, azt Gandalftól tanultam nagy részben.
Miután minden hordó a csapóajtón volt, lépteket hallottam a lépcső felől. Gyorsan én is odaálltam, majd megragadtam a kart, és meg akartam húzni. De nehezebb volt, mint számítottam. Erőlködtem, de szerencsére sikerült, mielőtt a léptek gazdája leért volna az alagsorba.
Zuhanni kezdtünk, egyenesen a Földalatti folyó felé. Szerencsénkre a csapóajtó, és a víz felszíne között nem volt nagy a távolság.
A hűvös víz hirtelen érte a testemet, váratlanul kiszakadt a tüdőmből az összes leveő. A víz alatt a sebemhez nyúltam, hogy ellenőrizzem, nem történt-e semmilyen baja. Megelégedve húztam el a kezem, miután biztosra vettem, hogy nem szakadt fel.
A folyó sodrása rémisztően sebes volt, kénytelen voltam a legközelebbi hordóba kapaszkodni.
A táj gyors hirtelenséggel változott, szinte villámcsapás szerűen értünk ki a napfényre. A folyó lelassult, és kellemes tempóban hömpölygött tovább, de balszerencsénkre orkok áradtak elő az erdőből, és támadtak ránk.
- Vigyázz! - kiáltottam, mire minden törp behúzta a fejét.
Elképedve jöttem rá, hogy nincs nálam egy darab fegyver se. Amilyen gyorsan csak tudtam, lebuktam a víz alá.
Miután az orkok minket záporoztak a nyilaikkal, hirtelen ők is elkezdtek fogyatkozni. Erdőtündéket láttam mindenfelé, amint orkokat kaszabolnak. Megpillantottam Legolast.
Újra lebuktam a víz alá, ezúttal nagyobb levegővel, nehogy a herceg észrevegyen. Előrébb úsztam a vizen, majd egy másik hordóba kapaszkodtam bele.
De itt utólért minket a balszerencse; a szemünk előtt felderengett a híd, és a híd alatt a rács.
- Csapdában vagyunk! - kiáltotta Kili, akinek a hordójába kapaszkodtam.
Amennyire a helyzet lehetővé tette, megpróbáltam nem fejvesztetten gondolkodni. A hidat kezdtem el tanulmányozni, de ha jól láttam, Kili is. A hídon volt a kar, ami felnyithatta a rácsot.
A fiatal törp, óvatlan hirtelenséggel kiugrott a hordójából, egyenest be a vízbe. A hordók nagyrésze már a rácsnál tömörült beszorulva.
Kili kint volt a parton, szalad föl a híd lépcsőjén, mikor a combjába beleállt egy ork nyílvessző. A törp fájdalmasan felüvöltött.
- Kili vigyázz! - kiabálta Fili, a testvére, de Kili elesett, és az ork egyre vészesebben közeledett hozzá.
A törp minden erejével feltápászkodott, majd meghúzta a kart.
A rács felhúzódott, a folyó sodorta tovább a hordókat. Kili fájdalmasan, de átért a híd ezen oldalára, és sikerült belevetnie magát a folyóba.
Az orkok szerencsére mind eltűntek, vagy elmenekültek, vagy meghaltak. A híd felől pár erdőtünde nézte tehetetlenül, amint tova suhanunk. A háttérből előlépett Legolas, aki igencsak csodálkozott, mikor meglátott engem a törpök hordói mellett sodródva. Nyeltem egyet, de nem az ő tőle való félelmemtől, sokkal inkább az apja hargjától.
Szinte leolvastam a herceg szájáról, ahogy szitkozódik, de nem tudott mit tenni, így csak megvetően és kétségbeesetten bámult a csapatunk után.
Én megfordultam, hogy a sodródási irányba nézzek, majd ellazultan kezdtem élvezni az önfeledt szabadságot.