Beat me up
Beat me down
Mess me up
Beyond all recognition
For what it's worth
I'd do it again
With no consequence
I will do it again

- Értem jöttek, uraim? – vigyorgott Jerome az étkezde ajtajában álló két biztonsági őrre és készségesen maga elé helyezte csuklóit, hogy megbilincselhessék. Az őrök nem voltak gyengédek hozzá, szorosan ragadták mert alkarját és a hideg fém szinte belevájt sápadt bőrébe. De Jerome csak azért sem szisszent fel, nem akarta nekik megadni az örömöt. A két férfi ezután még egy bilinccsel ruházta fel, csak éppen a bokáját. A fiú finoman méltatlankodni kezdett. – Ez azért már egy kicsit túlzás. Örömmel megyek.

- Nem érdekel minket a jókedve, Valeska – felelt az egyik. – A protokoll az protokoll.

Jerome megforgatta szemeit. Mikor a lábbilincsek is lezárultak egy kattanással, a két őr megragadta Valeskát a karjainál és vezetni kezdték.

- Ma igazán harapós kedvükben vannak. Tán valami gond van otthon? Sopánkodik az asszony? Van pár aranyos kis cím, amit megadhatok, ha ki szeretnétek ereszteni a gőzt – hergelte őket.

- Elég lesz már magából! Inkább az interjú alatt járjon a szája!

- Nem lesz okuk panaszra, uraim! – jelentette ki lelkesen. - Nem rossz ez a doki... sőt, határozottan kedvelem a csajt. A többi agyturkász tanulhatna tőle.

Ugyan nem volt arra igénye, hogy ilyen nyíltan önfeledtnek tűnjön. De mostantól fontos lesz számára hangoztatni, mennyire együttműködő. Hátha megenyhülnek az orvosok és a biztonságiak. Minél hamarabb elakarta érni, hogy ne bújtassák kényszerzubbonyba. Még mielőtt a terápiás szobába került volna, az őrök egy közeli öltözőbe vitték. Igazság szerint a szemeit is el kellett volna takarniuk, nehogy megjegyezze az útvonalat, ha esetleg szökni tervezne, de hanyagnak bizonyultak ma. Jerome csak egy pillanatig élvezhette csuklói szabadságát, a két férfi egyből bebújtatta karjait a kényszerzubbony összevarrt ujjaiba, és jó alaposan meghúzták rajta a szíjakat.

A megszokott terápiás szobába kísérték, leültették az egyik székbe és a bilincsek kattantak a szék lábához. Micsoda arcátlanság! Nagyon meg kell magát erőltetni, hogy jó magaviseletért ettől is megszabadítsák. Mozogni szeretett volna, kinyújtani a lábait, hogy kényelmesebben érezze magát. A tükör felé sandított, amiről jól tudta, hogy csak egy álcázott ablak. Odabent bizonyára már nagyban készülnek a doktorok, hogy figyelemmel kövessék a beszélgetéseket. Késztetést érzett, hogy felálljon és betörje az üveget, de képtelen volt rá. Ha azt akarja, hogy megfizessenek az orvosok minden tettükért, akkor nem szabad ellenkeznie, addig törekszik erre, amíg végre szigorítások nélkül ülhet itt. És utána...

Ekkor lépett be a lány. Ma érdekes módon más volt, mint ahogy Jerome eddig őt látta. Zaklatott volt, de nem olyan értelemben, mint eddig. Nem volt benne izgalom. Valami mintha mardosta volna belülről és gyötörte volna a lelkét. Arca sápadt volt és kedvetlen, szemeiből hiányzott a megszokott csillogás. Pedig szép szemei voltak, kelletlenül vallotta be magának Jerome. Ahogy helyet foglalt, úgy ült ott előtte, akárcsak egy üres porhüvely. Érdeklődően megvizslatta a lányt.

- Nocsak, tán elvitte a cica a nyelvedet?

Leigh-Anne zavartan megcsóválta a fejét. Azóta sem heverte ki a találkozást Bruce Wayne-nel. A fiúval, akinek szüleit olyan mélységesen megvetette.

- Nem, nem dehogy – válaszolt halkan.

- Pedig elég éles a szemem, hogy lássam, mennyire lógatod itt az orrocskádat – furakodott hozzá közelebb a fiú. Zöldesszürke szemeit arca minden pontján végigfuttatta. - Hol van az a bájos mosoly, amit azóta sem felejtettem el?

Leigh-Anne szája már csak az említésre is enyhén megrándult. Tényleg ennyire szerette a Valeska fiú, ha rámosolygott? Vagy ez csak egy újabb cukkolás a részéről?

- Mindenkinek vannak nehéz időszakai, Mr. Valeska – vallotta be. - Nekünk, szakembereknek is.

- Oh, a terapeutára is ráférne egy kis terápia? – kuncogott fel Jerome. Aktívan kereste a lány tekintetét és egy megnyerő mosolyt is küldött neki.

- Egyébként egy létező jelenséget ír le – terelte a témát a lány. - Szupervíziónak hívják nálunk. De... - csendesedett el egy pillanatra. Az aktára és a tiszta jegyzetfüzetére sandított. Kezébe vette a tollat, jelezvén, hogy kezdhetik az interjút. - Ne kalandozzunk el ennyire.

- Hogyne – bólogatott bőszen Jerome, kényelmesen hátradőlt a székben. - Készen állok a kérdésekre. Csak az egyezségünkhöz megfelelően, ugye nem felejtetted el, mon cher?

A fiú szerette ezeket a semmitmondó becézgetéseket. Úgy érezte magát, mint egy macska, aki még utoljára eljátszadozik az egérrel, mielőtt elharapja a torkát. Leigh-Anne nem akart ismét elcsábulni a vöröshajú pszichopatának, inkább elengedte füle mellett az édes szavakat.

- A támogató rendszerek érdekelnek engem most. Ez egy fontos védőfaktor trauma esetén. Voltak a cirkuszban emberek, rokonok, akikhez fordulhatott, ha baj történt?

Jerome arca kifejezéstelenné vált. Az asztalra sandított, fejét lehorgasztotta és már csak a kérdés képtelenségéből adódóan felhorkantott egyet.

- Szép is lett volna – morogta. - Nem. Mindenki elfordult tőlem. Az... - megakadt a beszédben. Még mindig nehezére esett apjának szólítani a vén jövendőmondót. - az én öreg apám, mikor egyszer elvert az a részeges ringyó pusztán annyit mondott nekem, hogy a világot egy szemernyit sem érdeklem. Durva volt, de ez nekem felért egy kedves szóval.

Leigh-Anne készségesen körmölte a szükséges információt. Szívét azonban mardosta minden egyes szót, amit a fiú kiejtett. Azon kapta magát, hogy napról napra egyre jobban sajnálja őt. Bárcsak... bárcsak megengedné a státusza, hogy együtt érezzen vele, tudatni akarta vele, hogy mellette áll. Akár szóval, akár csak egy finom érintéssel, de éreztetni akarta. Gondolatai ellenére viszont továbbra is tárgyilagos, szakmai maradt.

- Az édesapja nem segített magát megvédeni az anyja bántalmazásától?

Leigh-Annet furdalta a kíváncsiság a jóst illetően, Jerome azonban megilletődött. Egyszer sem fordult meg a fejében ez a gondolat. Válasz gyanánt megcsóválta a fejét.

- Nem, de segített a hullát elásni. Oh, micsoda éjszaka volt az – merengett, szemeit elködösítette az emlék. Vadul pislákoltak íriszei, ahogy felnézett a plafonra. Különös, bizsergető érzés járta át, ijesztő mosolyra húzta pirosas száját. - Mai napig beleborzongok, ha csak rágondolok.

A lány csak figyelt. Nem kommentálta a furcsa viselkedést. Vajon miért okoz a vöröshajú gyilkosnak ekkora örömöt a tette? Ekkor eszébe jutott egy igencsak kényes kérdés.

- Nincsenek más örömteli emlékei a gyerekkorából?

Szavai tényleges meglepettséget csaltak elő Jerome-ból. Zavart tekintetét belefúrta az övébe, mintha nem értette volna a kérdést.

- Hogy mi? Nekem?

Érzékenynek látta őt Leigh-Anne. Sebezhetőnek. Valódi nyers döbbenet ült a szemeiben és nem látott mást rajta, csak ártatlanságot, sérülést. Talán most már képes volt a fiú levetkőzni ellenséges, bizarr maszkját és hajlandó volt megmutatni neki megtört bensőjét. Összeszorult a torka. Szegénykém, harsogott belső hangja a fejében.

- Igen – bólogatott végül. - Meséljen el egy boldog emléket. Legyen az akármilyen.

- Hmph... - horkantotta Jerome és keményen gondolkodni kezdett. A lány szívét már az összefacsarta, hogy a fiúnak ilyen hosszasan kellett tépelődnie, mire eszébe jutott valami. Jerome hangja kifejezéstelen volt, őrületének még csak a nyomát sem lehetett érezni. - Hétéves lehettem talán. Valahol Georgia-ban vesztegelt a cirkusz egy nyári vásárral együtt. Már akkor nagyon jól tudtam célba dobni késekkel, így versenybe szálltam a nyereményért, ami egy óriási plüssmedve volt. Sosem volt nekem olyanom, így meg akartam szerezni. Ügyesebb voltam a többi kölyöknél, így meg is nyertem, büszkén cipeltem vissza a lakókocsiba – egy halvány mosoly bujkált szája sarkában. - Természetesen anyámat nem érdekelte, hogy megnyertem.

- Ez valóban egy szívmelengető emlék. Mi lett végül a plüssel? Meg van még esetleg?

Leigh-Anne élesen fülelt. Remélte, hogy boldog véget ér ez a történet. Ám tévedett. Jerome folytatta és minden egyes kimondott szó folyamatosan ölte meg benne ezt a vágyat.

- Nincsen, alig pár hónapig tarthattam meg. Mikor beült a tél, anyám gyújtósnak használta. Akkor volt annyi bátorságom, hogy ellenkezzek, hatalmas jelenetet rendeztem. Ugyanúgy ért véget, mint minden addigi veszekedésünk, jó alaposan elvert a piszkavassal, amivel a tűzben lévő fát rendezgette. Másnap alig bírtam felkelni és tele voltam égésnyomokkal.

Sokkolt tekintettel hallgatta végig a fiút. Egyetlen egy dolgot nem tudott megérteni, a Valeska fiúval kapcsolatban. Ha a cirkusz tudta, mit művel vele az anyja, akkor miért nem segítettek rajta? Miért nem hívta senki a hatóságokat, hogy biztonságban legyen tőle? Miért nézték végig tehetetlenül, vagy kezdték el ők is bántani Jerome-ot? Mivel érdemelhette ezt ki? Miért nem foglalkozott senki egy ártatlan gyerekkel?

- De figyelj, ez a komédia árnyoldala, mindig lesz valaki, aki nem érti a poént – vont vállat nem törődőm módon. - Mondd csak, dokikám. Ezek után, tényleg azt hiszitek, hogy igazságtalanul öltem meg? Szerinted megérdemelte az a kurva a halált, vagy sem? Gyerünk, mondd a szemembe!

Igen! Igen, megérdemelte! sikította mélyen a gondolataiban. Bárcsak ne figyelnék minden egyes lépését és megszólalását. Akkor végre őszinte lehetne vele.

- Valeska, csak annyit mondhatok el, hogy nem érdemelte meg az abúzust. Senki sem érdemli meg, hogy így bánjanak vele. Az anyja szeretetére volt szüksége és az apja védelmére, csak ezt megfosztották magától.

Gyengédség és törődés ült az arcán, de Jerome-nak nem erre volt szüksége. Nem ezt akarta kicsalni belőle. Csalódott volt. Ezt jól tükrözte érzelemmentes arca és elsötétült szemei. Elhúzódott tőle.

- Gyáva vagy – vetette oda ridegen. - Fogadok, te mindent megkaptál, amit csak szerettél volna. Ezért beszélsz ilyen magas lovon, igaz?

Alig illant el belőle a harag, Jerome tekintete lefagyott. A lány szeméből csendes patakként folytak le a könnyek. Csak némán gördültek le az arcán, teste halványan rázkódott, nem is szipogott. Tekintete merev volt, mintha nem is lett volna tudatában annak, hogy sírt. A Valeska fiúban egy eddig számára ismeretlen érzelem ébredt. Közelebb húzódott hozzá.

- Oh, szentséges! Miért törött el a mécses?

Leigh-Anne kitartóan állta a gyilkos fiú tekintetét, szempárja úgy mélyedt szeplős arcába, akárcsak egy penge. Karcos hangon suttogott hozzá. Nem akarta, hogy bent az orvosok tisztán hallják szavait.

- Ne tegyen úgy, mintha nem tudnám, mit érez, Valeska. Az apja cserbenhagyta, ahogyan az enyém is. Nyomtalanul eltűnt, a rendőrök sem találtak rá. Az édesanyját kivégezte bosszúból, az enyém viszont meghalt. Elvették tőlem.

Jerome minden figyelmét annak szentelte, hogy olvasson a reakcióiban. Nem ült az arcán bánat vagy szomorúság. Ringlószürke szemeiben viszont keserűség kavargott és vérfagyasztó, elemi harag. Olyan méreg, ami a bosszúvágyat szítja az emberekben. Jerome jól ismerte ezt a fajta dühöt. Most már megértette. Lakozik ebben a lányban valamiféle sötétség. Olyan sötétség, ami tökéletesen passzolt hozzá. Azon kapta magát, hogy kirázta a hideg, teste egészében megborzongott és ezt egy széles, elégedett vigyorral nyugtázta.

- Értem már, miért kedvellek, drágaságom – csodálkozott. - Te is ugyanannyira elbaszott vagy, akár csak én.

Csak az esti gyógyszer osztáskor találkoztak ismét, de Leigh-Annet azóta sem hagyta nyugodni, amit a fiú mondott neki. Elbaszott lenne? Tényleg az lenne? Eddig meg sem fordult a fejében. Senki nem tudta, hogy nőtt fel. Apja eltűnését is réges-régen elfelejtették. Felszívódott az éjszaka közepén, csak a magányosan parkoló kocsiját találták meg a Trigate híd közelében. Nem volt több nyom, ami segíthette volna a rendőrséget, így felfüggesztették a nyomozást. A nyomravezetői díjhoz azóta sem nyúltak hozzá és egy telefon sem érkezett soha. Amikor felvették az egyetemre és bekapcsolódott a tudományos diákkör tevékenységébe, keserűen konstatálta, hogy csoportját Fekete Dáliának hívták. Az azóta is megoldatlan bűncselekmény áldozatának apja is hasonló körülmények között tűnt el, igencsak szokatlan egybeesésnek gondolta ezt. Sok veszteség érte már, ezzel tisztában volt. Nade valóban elbaszta volna a sok rossz élmény?

Egyből a fiú cellájához tolta a kocsit. Elhúzta a reteszt és betolta rajta a gyógyszeradagolót. Jerome lustán ballagott a vasajtóhoz és kezébe vette a műanyag dobozkát.

- Ez ugyanaz, amit elloptál?

Görcs keletkezett a lány gyomrában, hogy ismét emlékeztették bűnére. Nem akart ő lopni, de mentségére szóljon, hogy a fiú érdekében tette ezt.

- Igen. Ugye, mennyivel jobb a hatása?

Jerome nem válaszolt, bekapta a pirulákat. Egy pillanatra eltűnt a lány szeme elől, hogy előkerítse zománcbögréjét. Kihasználva a lány vakfoltját, gyorsan kiköpte a diazepám tablettákat. Amint visszatért hozzá, kortyolt a bögréből és nyelt egy nagyot.

- Mondd, kedves... - terelte a témát. - Mi is a neved?

A lány döbbenten pislogott.

- Leigh-Anne.

Ahogy fürkészte a fiú szeplős arcát úgy tűnt, mintha tervezne valamit. Kezét a nyíláshoz helyezte és vonakodva ugyan, de kibújtatta az ujjait. Lassan közeledett felé, egyenesen az arcához. Egy pillanatra megállt, megbizonyosodva, hogy a lány nem húzódik el tőle. De nem tette. Hűvösek voltak az ujjai, de ahogy bőréhez értek és cirógatták úgy érezte, perzseli a fiú érintése. Halk sóhaj szabadult ki belőle, bele szeretett volna feledkezni a földöntúli érzésbe.

- Hálás vagyok neked, Leigh-Anne – szavai olyan finomak voltak, mint a bársony. A lány azon kapta magát, hogy térdei egy pillanatra elernyednek. Ekkor Jerome elhúzta a kezét. - Nem tapasztaltam még ilyen kedvességet egy magamfajta szörnyeteg iránt.

Távolodott tőle. Azonban Leigh-Anne valami érdekeset vélt felfedezni a Valeska fiú arcán. Szemeiben... mintha ott ült volna a bűntudat. Hát mégis képes rá! Tudta ő, hogy nem menthetetlen eset a fiú! Lehet rajta segíteni, megmentheti!

- És ma miattam sírtál. Nem akartam.

Jerome hátat fordított és hangosan sóhajtott egyet. Tett egy újabb lépést az ágya felé, ekkor a lány viszont megszólalt.

- Maga nem szörnyeteg, Valeska.

A vöröshajú gyilkos olyan széles vigyorra húzta a száját, hogy már fájt neki.

- Hmph... - fújtatott egyet és visszafordult hozzá. Csendesen nézegette az arcát, mintha magába szeretné szívni a látványt. - Amondó vagyok, kicsit régimódi neved van – jegyezte meg.

- Ah, igen, a nagymamámról neveztek el – magyarázta a lány zavartan.

- Milyen megható – eresztett el egy félmosolyt Jerome. - Tudod, a legtöbb szép lánynak általában van beceneve.

A fiú játékosan megvonta a szemöldökét. Leigh-Anne arcába felszökött a vér.

- A mamám Liliannek szokott hívni, hogy megkülönböztessük egymást.

- Lilian – ízlelgette a nevet Jerome. – Igencsak bájos.

A lány félénken elmosolyodott. Fájt, hogy indulnia kell tovább. Vékony, keskeny ujjai megmarkolták a reteszt.

- Még valami, kislány – szólt utána. - Ne magázz, olyan fura és kényelmetlen. Hívj, Jerome-nak, ha legközelebb megyek hozzád.

Amint lezárult a retesz, Jerome diadalittasan vigyorgott a rozsdás vasajtóra. Utolsó gondolata az volt, hogy feltétlen beszélnie kell Richard Sionis-szal. Szükség lesz az értékes kapcsolataira és befolyására.

AN: Na, heló, heló. Sikeresen visszatértem. Ígérem, hogy lesznek még új fejezetek, sikeresen kirajzolódott előttem, merre is akarom elvinni ezt a sztorit. Fun fact, már javában megírtam a dialógus nagy részét és véletlenül belefutottam a régi Batman animált széria Mad Love című részébe és lássanak csodát, Harley és Joker között is hasonló párbeszédek voltak :DDD