Sweet dreams are made of this
Who am I to disagree?
I travel the world and the seven seas
Everybody's looking for something

Néhány nappal később

Annak ellenére, mennyire biztos volt a sikerében, Leigh-Anne el sem akarta hinni, hogy valóban engedélyt kapott arra, hogy meginterjúztathassa az általa választott fiút. Nem igazán az volt a helyzet, hogy madarat lehetett volna vele fogatni, inkább ideges volt. Izgult. Töviről-hegyire átnyálazta az aktát, olyan részletességgel, hogy már ahhoz is volt bátorsága, hogy kijelentse, ismeri a fiút. De nyilván ez nem volt igaz. A vallomását olvasta, a diagnózist nagyrészt ez alapján állították fel, így nem volt 100 százalékban megbízható az eredmény. Az anamnézis hiányos, csak annyit tudott meg belőle, hogy a fiú a Haly's Cirkuszban tengette napjait, a férfi, akit a letartóztatásáig apjának hitt odaveszett a tengeren, az anyja iszákos és abuzív, aki gyakorta váltogatta partnereit. Az utolsó szög a koporsóban pedig az az információ volt, hogy egy öreg férfi, aki segített neki elrejteni a gyilkos fegyvert a kihallgatás közben vallotta be, hogy valójában ő az igazi apja. Minden annyira képlékeny volt körülötte és ez megijesztette. És minél inkább közeledett az első beszélgetés napja, egyre inkább úrrá lett rajta a szorongás.

- Chandler! – rántotta vissza a valóságba Dr. Hudson hangja. Már nem közeledett az interjú napja. Ma volt az a nap. Percek választották el tőle. Kezei reszkettek. – Vedd fel a köpenyed és gyere, be kell mutassam neked a megfigyelő csoportot.

- I-Igenis, doktornő... – billegette a fejét. Leigh-Anne magára vette a saját nevével ellátott fehér köpenyt, ne lógjon annyira ki a többi orvos közül, loboncát pedig alul felkötötte egy laza kontyba, pár sötétbarna tinccsel keretezve ovális arcát. Dr. Hudson érezte, hogy valami nincs rendben a lánnyal, ezért odalépett hozzá, sötét kezeit a vállaira helyezte, fekete szemeiben pedig melegséget árasztott.

- Látom, hogy ideges vagy. Ezzel nincs semmi baj, ne ijedj meg. Mindenki így kezdi – húzta egy féloldalas mosolyra dús ajkait. – Pár dolgot viszont feltétlen fogadj meg nekem! Ne hagyd, hogy az izgatottság kiüljön rajtad. Legyél távolságtartó, ugyanakkor figyelmes. Nem szabad szétesned és ne engedd meg neki, hogy gyengepontot találjon rajtad. Figyelj oda, hogy ne csússzon ki a kezedből a kontroll, neked kell irányítanod a beszélgetést. Ne hagyd, hogy személyes kérdéseket tegyen fel neked. Ha kötekedik, inzultál, engedd el a füled mellett, ne add meg neki az örömöt, hogy szórakozzon rajtad, vagy lássa, hogy dühös vagy. Okos lány vagy és én hiszek benned. Félned pedig cseppet sem kell, végig figyelni foglak titeket és ha úgy van leállítom a beszélgetést.

Leigh-Anne állta a nő megnyugtató pillantását és igyekezett minden információt és jótanácsot elraktározni magában. Zavartan, némán bólogatott egyet. Kezébe vette az aktából kiválogatott oldalakat, melyekre úgy érezte, hogy szüksége lesz és egy jegyzettömböt, hogy abba gyűjtse a további információt. Dr. Hudson ezután kivezette őt az irodájából és kettesben elindultak a kijelölt terápiás szoba felé.

A lány úgy érezte, térdei mintha kocsonyából lennének, valahányszor megtett egy lépést. Testét most már teljesen elfogta a remegést. Izgatottság volt benne, hiszen legnagyobb álma hamarosan valóra válik, de ezt elnyomta a mérhetetlen félelem is. Tudta, hogy elég egyetlen rossz szó, hogy magára haragítsa, felbőszítse, vagy arra késztesse a pácienst, hogy semmiképp se nyíljon meg előtte. Nem lehetett vele rideg, nem kezelhette magát felsőbbrendűnek a diskurzusban, ugyanakkor nem lehetett vele túl közvetlen sem, az is megijeszti a beteget. Leigh-Anne szabályokban és rendszerekben, jól járható, kitaposott ösvényekben gondolkodott és élte az életét. Mindennek megvolt a maga helye, ideje, rendje és módja. És ez a kiszámíthatatlan, spontán fiú, akiről csak pár képlékeny információmorzsával rendelkezett és nem tudhatta, milyen reakciót szabadíthat fel benne, hogyan változik a viselkedése és hangulata a következő másodpercben... Ennek az egésze ösztönös, elemi rettegéssel töltötte el.

A szoba az elmegyógyintézet egy csendesebb, félreeső szárnyában volt berendezve a földszinten, a celláktól messze. Leigh-Anne nagy levegőt vett, mire Dr. Hudson gyengéden megpaskolta a hátát, hogy lenyugtassa. Belépve szétnézett, rajtuk kívűl még 2 orvos volt és egy biztonsági őr. Miután köszönt, az egyik, afroamerikai orvos lépett hozzá, pár papírral a kezében.

- Üdvözöllek, Leigh-Anne. Dr. Ethel Peabody – a nő kezet rázott vele a formaság kedvéért. – Strange professzor asszisztense vagyok, én fogok beszámolni az igazgató úrnak.

- Igazán örülök, Dr. Peabody – mondta Leigh-Anne megszeppenve.

- Szeretném, ha majd odafáradnál és kitöltenél nekem pár papírt – mutatott a szoba sarkába és az ott álló asztalra. A lány csak bólintott és kezet rázott a másik doktorral.

A jobbkezére eső falat egy sötét üveg töltötte be, onnan pedig be lehetett látni egy másik helyiségbe. Egy kis, négyszet alakú faasztal volt ott, egymással szemben pedig két szék. A szoba maradék részét polcok töltötték be, meg némi növény, hogy otthonosabbá tegye. De még nem várt rá bent senki.

- Ezen keresztül fogunk figyelni titeket – magyarázta Dr. Hudson. – Természetesen a másik oldalról nem lehet ide belátni, nem fogtok hallani sem minket. Ha pedig ezt bekapcsoljuk, a falba ültetett, szűrőknek álcázott mikrofonokon keresztül, mindent hallani fogunk, ami bent történik.

Leigh-Anne csak meredten bámult ki a fejéből. A hallottak hatására olyan erővel kezdett el dobogni a szíve, hogy azt hitte, mindjárt szétfeszíti a bordáit. Egyenesen lezsibbadt az idegességtől.

- Elnézést, ha megzavarom a beszélgetést – lépett oda hozzájuk az őr. – Steven Wagner vagyok, a társaim hamarosan visszaérnek Valeskaval. Hárman fogunk ügyelni mindenki biztonságáért.

- Milyen protokollt adott maguknak az igazgató? – kérdezte szigorú hangon Dr. Hudson.

- Kényszerzubbonyt, a bokáit pedig bilinccsel rögzítjük majd a szék lábához.

Leigh-Anne ezt hallva lesápadt. Úgy nézett ki, mintha az életerő menten kiszállna belőle. Dr. Peabody szólította meg. Tényleg... a papírok.

- Tessék, Ms. Chandler, ezt feltétlen alá kell írni – tolta elé az egyik papírkát. A lány ringlószürke szemei elkerekedtek.

- Titoktartási nyilatkozat? Dehát ilyet már írtam alá. Mikor ide jöttem.

- Strange professzor alapos ember. Ragaszkodik ahhoz, hogy a tanulmányban álnéven vagy névtelenül hivatkozz Valeskara. A megfigyelő csoportot és az igazgató urat tilos megemlítened. A beszélgetések pedig a gyakorlati naplóba sem fognak részletesen bekerülni és végül nem beszélhetsz az egészről senkinek.

- Ez csak természetes, Dr. Peabody – mondta Leigh-Anne és aláfirkantotta a lapot.

- A másik papír pedig egy beleegyező nyilatkozat. Arról, hogy figyelemmel kísérjük a munkád, mikrofonra vesszük és én beszámolok az igazgató úrnak.

A lány biccentett egyet és remegő kezekkel aláírta a másik papírt is.

- Remek! – kommentálta Dr. Peabody. – Ha az igazgató dönt valamiről a továbbiakban, majd én azt közlöm veled és a munkatársakkal.

Leigh-Anne csak hallgatott. Ha kényszerítenék, akkor se tudott volna megszólalni. Az ablakon se akart benézni, még csak egy pillantásra sem. Annak ellenére, mennyi vehemenciával vívta ki magának az interjúkat, úgy érezte, minden tudása elhagyta volna, mintha nem állt volna készen.

Szedd már össze magad! Évfolyamelső vagy, egy mintadiák, akiről csak dicsekedni lehet. Nem hozhatsz magadra szégyent! Ordítozott saját magával. Dr. Hudson, mintha csak megérezte volna a legkisebb változást az aurájában, odasétált hozzá. Sötét kezét a vállára helyezte. Leigh-Anne halántékán legördült egy izzadtságcsepp. Úgy festett, akár egy lázas beteg.

- Nincsen semmi baj, Chandler. Ügyes leszel, ne idegeskedj – mondta gyengéden a nő.

A lány vett egy mély levegőt és hosszasan kieresztette azt. Azt képzelte, így kifújhatja magából az aggodalmat. Ekkor azonban kinyílt az ajtó és további két biztonsági őr jelent meg.

- Dr. Peabody. A páciens készen áll – szólalt meg az egyik. Leigh-Anne arca szinte kifehéredett. A pulzusát konkrétan hallotta a fülében süvíteni. Leigh, rajtad a világ szeme. Beszélgetett magával.

Bizonytalan, lassú léptekkel indult meg az ajtó felé. Az orvosok sok szerencsét kívántak neki, de egyszerűen akkora nyomás volt rajta, hogy érzékei nem értek rá az elhangzott szavakra koncentrálni. A jéghideg kilincs kellemesen hűsítő volt felhevült bőrének. Mintha csak víz alá szeretne merülni, úgy vett egy utolsó, nagy lélegzetet, miközben bordái majd szétszakadtak veszettül dobogó szívétől. Ahogy kinyitotta az ajtót, pulzusa mintha teljesen kisimult volna, csak a fehér falat, vagy a padlót merte bámulni, nem volt bátorsága ránézni a fiúra. Egészen addig, amíg az asztalhoz nem sétált.

Patyolatfehér kényszerzubbony volt rajta. Égővörös tincsei rendezettek voltak és kellemesen csillogtak a lámpafényben. Nem reagált az érkezésére, inkább érzelemmentes arccal fürkészte a falon lévő analitikus rajzokat. Látszott rajta, hogy nincs sok kedve itt lenni, ennek ellenére a vonásait finomnak, már-már szépnek ítélte meg. Különleges, megbabonázó, mégis fénytelen zöldesszürke szemeit csak akkor vezette rá, mikor a lány szótlanul helyet foglalt vele szemben.