'Cause I've lost loved ones in my life
Who never knew how much I loved them
Now I live with the regret
That my true feelings for them never were revealed

Gotham városában a napfény sosem tud áttörni a borús, szürke esőfellegeken és a szennyezett levegőn. Sem tavasszal, sem nyáron nem lehet élvezni, ahogy cirógatja az ember bőrét. Ahogyan az énekes madarak dallamait sem, csak a sirályok és albatroszok zaját, ha kellően közel vagyunk a folyók vagy az óceán partjához. A lepkéket de még a méheket is csak ritkán lehet látni, ahogy virágról virágra táncot lejtenek. Minden, ami szép és örömöt hoz, az hiányzott ebből az átkozott városból.

A temetőket egy ember sem szereti. A halottak csendje, az eső után ottmaradt köd és a gyász keserűsége lengi be az egész helyet. Megrepedt, tönkrement sírok, amiket már rég elfelejtettek, vagy márvánnyal díszített mauzóleumok... egyre ment. Leigh-Anne azonban mindig talált egy kis békét, egy kis menedéket és nyugalmat, valahányszor csak eljött ide hétről-hétre. A fejfák számára a szeretet legvégsőbb jele volt, amit valaki a számára legfontosabbaknak megtehetett.

Most is ott ücsörgött az apró, tört kavicsokkal felszórt földön, vele szemben a folyamatos esőtől megroncsolódott sírkő, melyet sárga kankalin, Írország egyik jellegzetes virága és rózsaszín szegfű, az anyai szeretet virágának csokra ölelt körbe. Minden héten hoz belőle frisset, az elszáradtak helyére és eltölt itt pár órát, emlékezve a halottra, alkalmanként beszélve hozzá. Hitt abban, hogy szavaival elérheti őt, mégha sosem érkezik tőle válasz.

Denise Mairéad Chandler
Élt 37 évet
Emlékét örökké őrzi szerető édesanyja és lánya

Állt a sírkövön. Ma már 42 éves lenne az az asszony, akinek nem csak életét, hanem sok minden mást is köszönhet. Leigh-Anne keserűen konstatálta, hogy minél több év telik el, annál inkább felejt édesanyja létéből. A hangját sem tudná már pontosan felidézni, a kristálytiszta dallamot, mikor egy Diarmuid nevű férfiról énekelt neki egy népdalt. Azt sem tudja már, mennyire kezdett őszülni sötétszőke haja, mennyire voltak finomak a ráncai, pontosan milyen árnyalatú volt kék szempárja. Az ok, amiért erre nem volt képes, hogy egyszerűen minden róla született fotót eltett, vagy lefordított, még látnia se kelljen. Csak mélyítette volna a fájdalmát, ha nap mint nap egy halott arcát kellett volna néznie. Éppen eléggé fájt a tény, hogy éveken keresztül látta, ahogy egyre jobban haldoklik mellette. És ami a legszörnyűbb volt, a tudat, hogy ezáltal túl fogja élni az egész családját és neki kell eltemetnie mindenkit.

Leigh-Anne egyik kezében összefogta az elszáradt virágokat, míg a másikkal utoljára megsimogatta a sírkövet, mintha csak anyja arca lenne. Szó nélkül hagyta ott a sírt és elindult a szemetes konténer felé. Érdekes, akárhányszor csak kijön ide, alig van rajta kívűl valaki. Na nem mintha kellemetlen lenne számára az egyedüllét. Ahogy lépdelt a kavicsok közt és elmerült gondolataiban érezte, hogy rálép valami puhára. Lepillantott és egy magányosan heverő virágszálat látott meg. Miután elnézett a messzeségbe, látta, hogy csak van még pár ilyen magányos szál.

Követte és követte a virágokat, míg már egy kisebb csokor össze nem gyűlt a kezében. Mikor az utolsót is felvette a földről, látta, hogy nem folytatódnak tovább. Felemelte a fejét és körbenézett, hátha valaki véletlenül elszórta azokat. Két alak volt még rajta kívűl, senki más a temetőben, nem volt nehéz őket észrevenni. Egy középkorú, ősz férfi és egy fiatal fiú, aki neki háttal állt és a koszorúkkal körüldíszített síremléket bámulta. Leigh-Anne némi gondolkodás után rájött, kikhez is tartozik a sír. Amióta ő jár ki rendszeresen, oda még nem temettek el senkit, csak az utóbbi időkben keltette fel érdeklődését a temérdek koszorúval és gyertyával elhalmozott fejfa, amely a temetés után is rendszeresen díszítve van. Összeszorult a torka a felismerésben. Abban a sírban nem más nyugszik, mint Thomas és Martha Wayne. A gyerek pedig nem lehet más, mint a fiúk, Bruce.

Megvolt a saját, nem éppen pozitív véleménye a Wayne famíliáról. Ugyanakkor egy gyermek sem érdemli meg, hogy megöljék a szüleit, nem számít, mennyire gazdag és befolyásos az illető. Ambivalens érzelmeinek ellenére is, amikor az újságokban olvasott a Wayne-gyilkosság esetéről, maga is tiszteletét tette egy sírnál gyújtott gyertyával. Az örökös ifjú, Bruce látványa csak még inkább segített neki abban, hogy félretegye rosszmájú gondolatait és ellenszenvét, hiszen talán ő érti meg leginkább, min megy most keresztül. Szegény fiú pedig nem maga választotta, melyik családban kíván születni, a lány éppen ezért nem ítélkezett felette.

Az ősz férfi szúrós tekintetet emelt a lányra, túl sok ideje bámulja már őket. Bruce, mintha csak megérezte volna komornyikja bizalmatlanságát, ugyanabba az irányba fordult el. Leigh-Anne arcán kiült a sokk, látva, milyen fiatal még a Wayne fiú. Fiatalabb, mikor ő vesztette el az édesanyját. A lány felemelte az elszórt virágokból összeszedett csokrocskát, jelezve, hogy valószínűleg ők hagyták el.

- Ügyet se vessen rá Bruce – súgta a komornyik. – Majd kidobja őket.

Bruce azonban nem tartotta illedelmesnek, hogy csak úgy figyelmen kívűl hagyja a lányt, ha már vette a fáradtságot és összeszedte a kihúlló szálakat a csokorból. Nem gondolta, hogy ez a szegényes, olcsó ruhákba öltözött lány, teljesen egyedül a temetőben veszélyt jelentene rá nézve. Mióta a szülei meghaltak, jóformán ki sem mozdul a kúriából, nem lép kapcsolatba vele egykorúakkal és ez a tudat bántotta. És ha csak úgy hagyná, hogy kidobja a virágokat, vajon mennyire lenne a szemében egy tipikus gazdag, pazarló ficsúr?

Természetesen az ellenkezőjét tette, mint amire Alfred kérte és elkezdett a számára ismeretlen lányhoz sétálni. Tenyerét felemelve jelezte komornyikjának, hogy maradjon a sírnál. Leigh-Anne lábai egyszerűen gyökeret vertek a földbe, ahogy látta, hogy a milliárdos fiú egyre közelebb és közelebb kerül hozzá. A legalább 4-5 év korkülönbség ellenére is egymagasak voltak és ugyanaz a keserűség és veszteség ült a szemükben.

- Köszönöm – mondta Bruce hálával teli arckifejezéssel és finoman elvette Leigh-Anne-től a csokrocskát.

- Minden héten, mikor kijövök ide látom, hogy még mindig díszben van – jegyezte meg a lány, fejével a síremlék felé biccentve. – Bár... jól tudom, hogy ez a fájdalmon aligha enyhít. Inkább ezek a kis gesztusok... – pillantott az elszáradt szegfűcsokorra, kiszedegetett pár elszáradt levelet, nehogy a kabátjába akadjanak. – ...ezek segítenek életben tartani az emléküket.

Bruce hiába próbálta kedves arcát megtartani, akaratlanul is megrezdült a szája széle és megfeszítette az állkapcsát. Túlságosan jól tudta a lány, miről is beszél, kendőzetlen őszintesége is ezt támasztotta alá. A Wayne fiú egyből realizálta, hogy ő is elveszített valakit. Az elszáradt virágok, az, hogy egyedül van itt, hogy tudja, mások tisztelete semmit sem segít az elszenvedett traumán... Nem igazán sajnálat ébredt benne, csak keserű felismerés, hogy nem ő az egyetlen.

- Sajnálom... – felelte tétován. Leigh-Anne keserédes mosolyra húzta a száját.

- Te is tudod, hogy a sajnálat nem ér sokat.

- Tudom – vallotta be, lesütve sötét szemeit. Pár pillanatra elhallgatott. – Lesz... Mennyi időnek kell eltelnie, amikor már nem fáj ennyire?

- Annyi idő a világon nincs – ingatta fejét a lány. – Egy kicsit mindig fájni fog. Nálam 5 év telt el és néhanapján ugyanúgy bánt, mint most téged.

Bruce szívébe ezek a szavak pengeként hatoltak. 5 év? Akkor annyi idős lehetett, mint most ő. E téren hasonlítottak az idegen lánnyal, bár általában az emberek nem ilyen témákban keresik a közös pontokat. Mégis, Bruce-nak ez a tény most jobban esett, mint millió üres sajnálkozás és részvétnyilvánítás. Tényleg csak az tudja őt megérteni, aki megtapasztalta a veszteségét. Ha ezt egy kedves, szegény lánynak sikerült, akkor neki, nem számít a körülmény. És még mennyien lehetnek még hozzá hasonló helyzetben...

- Egy igazán ócska tanácsom mégis az, hogy próbálj erőt meríteni belőle – folytatta a lány. – Legyenek álmaid, céljaid. Nagyok és földtől elrugaszkodottak. Amiket, ha valóra váltasz úgy érzed, büszkék lennének rád. Akkor talán nem emészt majd fel. Neked hatalmad van és pénzed is, szóval több a lehetőséged.

- Az egyetlen eszköz a kezemben... – tette hozzá a Wayne fiú. Tudta jól, hogy a „köznép" általánosságban így vélekedik róla. Hogy az ölébe hullott minden, meg se kellett érte dolgozzon és hogy a gazdagság boldoggá teszi. Pedig pont az ellenkezőjét érezte, a vagyon miatt még inkább magányosnak érezte magát. Mintha sót szórnának a sebeibe. – De segíteni szeretnék vele. Én is azt akarom... hogy ne legyen hiábavaló...

Bruce hangja elcsuklott, inkább hagyta lógni a levegőben mondandóját. Néha még mindig nehéz volt kimondani azt a szót, hogy halál. Leigh-Anne megértette ezt és nem is neheztelt emiatt rá, nem tartotta őt gyengének. Erősek ők mindketten, de természetes, ha alkalmanként megtörnek, hiszen megjárták a poklok poklát. Alfred lassacskán megközelítette a két fiatalt, kinyitotta az esernyőt, amit eddig a kezében cipelt és Bruce feje fölé emelte, hogy megvédje a szemerkélő esőtől.

- Mennünk kell, Bruce úrfi. Lassan elő kell készítenem a vacsoráját – közölte a komornyik.

Az ifjú Wayne egyetértően bólintott egyet. Jól esett neki ez a kis beszélgetés, de igazából már nem tudtak érdemben többet mondani egymásnak. A sérült gyermekek már csak ilyenek. Tudják, mikor kell visszahúzódni, ha túlságosan megnyílnak és megelégednek a ténnyel, hogy nem egyedül kell cipelni traumájuk mázsás súlyát. A megértés és az együttérzés most többet ért ezer elfecsérelt és felszínes szónál.

- Minden jót – köszönt el tőle Bruce egy szomorkás, mégis nyugodt mosollyal az arcán. Úgy nézett ki, mintha sikerült volna egy kis lelket önteni belé. – És mégegyszer köszönöm, hogy összeszedted a szüleimnek szánt virágot.

- Szóra sem érdemes – mosolygott zavartan Leigh-Anne. – Ég magával, Bruce Wayne...

A lány biccentett egyet a fejével, mintha csak meg akarna előttük hajolni, majd egyből hátat fordított a fiatal fiúnak és folytatta útját a konténer felé. Bruce-al ellentétben számára nem volt annyira felemelő ez a beszélgetés. Tény, ki nem állhatta a Wayne családot. De okkal utálta őket. Ha az ifjú örökös ellen semmi rosszindulata sincsen és emlékezteti magát, hogy ő nem a szülei megtestesülése, csak azért is az egész szituációtól liftezni kezdett a gyomra. Egyből ki kellett volna dobnia a virágokat, nem pedig leállnia trécselni annak a házaspárnak a fiával, akik közvetetten ugyan, de mégis...

A lány zaklatottan, dühösen vágta bele az elszáradt szegfűket a szemetesbe, homlokát a rozsdás fémnek támasztotta, majd csendesen, de annál keservesebben sírni kezdett.