Reggel fél 7 körül ébredtem. Kimásztam az ágyamból, és rögtön bevillantak a tegnap esti események képei. Nagyon rosszul érzem magam miatta. Vagy is inkább félek a következményektől. Tegnap olyan jól elterveztem mindent, most meg teljesen kétségbe vagyok esve.
Szégyellem magam. Nem bírnék Jungkook szemébe nézni. Anyáéba meg főleg nem.

Minél előbb beszélni akarok erről Jungkookkal.

Így még a pizsamámban, enyhén kócos hajjal, indultam meg a fontos "tárgyalásomra". Nagyon komolyan lehet engem venni ilyen kinézettel...

Ma még csak vasárnap van így anya még tuti alszik.

Leérek és amilyen magabiztos vagyok abban a pillanatban, úgy rontok be Jungkook szobájába.
Kicsit össze is rezzen az ágyán, ezért el is szégyellem magam.
Akár mennyire is megváltoztam, nagyon de nagyon érzem, hogy ebből semmi jó nem lesz.
Már tegnap éjjel az is megfordult a fejemben, hogy valami elme bajos betegségem lehet, de gyorsan el is hessegettem ezt a gondolatot..
Mostanában nagyon nagy a hangulat ingadozásom, és nem értem miért.. Ami a legnagyobb probléma az pedig az, hogy ezt mind a fekete hajún akarom levezetni, aki nem is csinált semmi rosszat. Anyának nem merem elmondani ezt, mert egyrészt ez túl korai lenne, másrészt meg félek hogy hülyének nézne.

-Bocsi.. -hajtom le a fejem.

-Ja, semmi baj. Mit szeretnél? -kérdezi kedvesen.

-Én... csak... sajnálom.. -nem tudom, hogyan mondjam el neki, mert mivan ha ő is hülyének néz majd?! Na jó, egy próbát megér.

-Mit is?

-Hát tudod.. a tegnap estét, én.. nem akartam rád mászni, esküszöm. -fakadtam ki.

-Semmi baj, engem nem zavart. De ha szeretnéd akkor elfelejthetjük. -mosolyog rám.

Miért ilyen kedves? Vagy már az volt eddig is, csak nem vettem észre?

-Oké, felejtsük el. -mondom halkan.

-Ahogy szeretnéd.

Hirtelen gombóc keletkezik a torkomban mert most jön az a rész, hogy elmondjam mi bánt engem... Igaz, hogy idegeneknek nem szabad csak úgy elmodnani bármit, de kinek mondhatnám el a problémámat ha nem neki.

-Jungkook...

-Igen?

-Én... nem... nem érzem jól magam. -folyik le pár könnycsepp az arcomon.

Ott az ajtóban állva remegő térdekkel, úgy éreztem, nem bírok tovább állni, ezért lerogytam a földre és halkan elkezdtem sírdogálni.

Jungkook gyorsan felkapott az ölébe és bezárta az ajtót, majd leültetett az agyára és nyugtatásképpen a hátamat kezdte simogatni.

Pár perc után már csak szipogtam.

-Mi történt? Fáj valamid? -kérdezi aggódva.

-Nem, nem fáj semmim. -motyogom.

-Akkor?

-Itt belül van a probléma. -mutatok a fejemre és megint megerednek a könnyeim.

Csak remélni tudom, most nem azt hiszi hogy fogyatékos vagyok vagy valami, mert az gáz lenne...

-Ezt hogy értsem? -kérdezi halkan.

-Nem tudom... Túl nagy a hangulat ingadozásom és ilyen düh kitöréseim vannak, mint például tegnap délután. Sosem voltam még ilyen helyzetben. Mindig csöndes vagyok általában, és nem érdekel nagyon semmi. Most meg.... Nem is értem miért van ez. Csak 1 tippem van: talán hogy nincs anyun kívül senkim. -suttogom a végét.

Szorosan magához ölel, én meg a mellkasába fúrom a fejem és megint sírni kezdek. De most nem azért, mert szomorú vagyok, hanem mert megkönnyebbültem, hogy Jungkook legalább megért, és így nekem sem lesz lelkiismeret-furdalásom.

Lassan abba maradt a sírásom, és a vörös szemeimet ráemelem.

-Jobban vagy? -töri meg a csendet, és a hátamat kezdi megint óvatosan simogatni.

-Igen, sokkal. -suttogom és eleresztek egy félmosolyt. Ő is elmosolyodik, és ekkor éreztem úgy, hogy mégsem lennék annyira magányos ha most nyitnék felé. -Tudod 17 év, sok idő... -csak ennyi jut eszembe... Szuper..

-Hát igen, nem kevés. Nekem sem volt senkim. Átérzem a helyzetedet, és ha nem baj, szeretnék segíteni neked. -ajánlotta fel.
Nekem erre nagyot dobbant a szívem, még anya sem mond ilyeneket. Úgy érzem nem érdemelném meg a segítséget tőle, akit sértegettem már az elejétől kezdve.

-Nem muszáj... -motyogom.

-Akkor inkább úgy mondanám, hogy segíteni fogok neked. -mondta határozottan.

-Rendben... Köszönöm. -nézek rá hálásan.

-Nincs mit. -mosolyog.

Ekkor egy hatalmasat kordul a gyomrom. Csodálkoznék ha a szomszéd Mari néni nem hallaná meg, habár elég süket. Főleg úgy hogy nem is lakik a szomszédban senki.

-Úgy látom éhes vagy. Vagyis hallom. -javította ki magát.

-Hát előfordulhat. -mosolyogtam őszintén.

Tényleg boldog vagyok. Vagy is.. valami olyasmi.

-Akkor... csinálunk valami reggelit... ketten? -kérdezi úgy mintha valami rosszat mondana.

-Öhm, persze, miért is ne? De... a kezemen kicserélem gyorsan a kötést. -válaszolom boldogan. És az ajtó felé veszem az irányt.

-Várj. Megyek én is. -jött utánam.

Bementünk a fürdőbe és én leszedtem a polcról az elsősegély csomagot. Utána a bekötözött kezemet kezdtem bámulni.

Na ezt hogyan is kéne?

-Hadd csináljam inkább én. -lépett oda hozzám Sojun.

Megfogta óvatosan a kezemet és elkezdte letekerni az anyagot róla.
Amikor leszedte rólam a kötést, alig mertem ránézni a sérült testrészemre. De megtettem.
Egy nem túl szép látvány fogadott.
Vörös kézfej, alig gyógyult sebek, köztük egy mélyebb seb ami mégrondább volt a többinél. Hát szóval, nem életem látványa, az biztos.

-Vajon le kell fertőtleníteni újra? -tűnődött el.

-Szerintem nem ártana. -válaszoltam.

-De csípni fog.

-Nem baj, csináld. -szóltam rá.

-Oké, oké.. -mondta, majd előkotort a dobozból egy vattát és a fertőtlenítőből öntött rá egy keveset.

Ezután én felkészültem a biztos halálra. Összeszorított szemekkel és álkapoccsal vártam a csípő érzést, amit pár másodperc múlva éreztem is. Hát eléggé fájt. Fel is szisszentem.

-Mondtam hogy fájni fog. -okoskodott.

-Én meg tudtam hogy fájni fog. -vágtam vissza enyhén könnyes szemekkel a fertőtlenítés miatt.

Aztán rátekerte az új kötést és szépen elrakodtunk magunk után, és a konyhába mentünk.

-Még csak hét múlt, van bőven időnk reggelit készíteni, szóval mit csináljunk? -nézett az órájára.

-Hát a palacsinta az felejtős. -sóhajtottam mosolyogva.

-Azt én is kizárnám a sorból, nehogy a végén megtámadjon minket. -neveti el magát halkan. Nekem pedig mégfeljebb görbültek az ajkam.

-Najó... palacsinta nem. Rántotta az túl egyszerű, szóval nem. Zsíros ételt nem szoktunk enni reggelire. Kenyér nincs itthon. Salátával nem lehet jól lakni. A müzli az szintén semmiből áll. Szóval.... valami ötlet? -vázoltam fel a helyzetet.

Pár perces vita után, nem tudom hogy matekoztuk ki, de a döntés a palacsintára jutott.
Így kipakoltuk a hozzávalókat, de még nem kevertük össze őket.

-Nyugodj meg, majd én vigyázni fogok rád. -lépett mellém a konyha asztalhoz Sojun.

-Én teljesen nyugodt vagyok. -vágtam rá rögtön.

-Akkor biztos azért szorongatod az asztal szélét. -vigyorgott.

Tényleg ideges voltam egy kicsit, mert akaratlanul is eszembe jutott az itt szerzett emlékem. Ami hát valljuk be, nem túl szép. De túl kell lépnem rajta..

-Én tényleg nem parázok. -mondtam neki lazaságot színlelve.

Így hát elkészítettük a reggelit, miközben hülyeségekről beszélgettünk. Akkor már éreztem, hogy jobban vagyok. Mentálisan..

A nap további részében anya és Jungkook dolgoztak a konyhában. Én meg egész nap videóchateltem Benivel. Nem mondtam el neki a kínosabb részeket az elmúlt pár napból. Inkább csak a házit csináltuk meg együtt, meg segített bepótolni az anyagot, mivel ők előbb vannak benne mint a mi csoportunk.

Én nem tudom miért nem mehetek jövő héten iskolába, de mivel semmilyen igazolást nem kaptunk, így kénytelen leszek elmenni. Viszont most először várom a hétfőt, mert Beni azt mondta, hogy épp akkor fog érkezni az új tesi tanár, mert az előző elvileg felmondott, nem tudom mi miatt. Csak az a baj, hogy még ők sem tudják, hogyan néz ki. Majd holnap meg tudom...

Ezután megtörténtek a szokásos esti dolgok. Vacsora, fürdés, zene hallgatás, rajzolgatás, alvás... stb.
És izgatottan hajtottam álomra a fejemet.

Köszönöm, hogy elolvastad!