Tegnap este a csóknál tovább nem jutottunk. De nekem éppen elég volt ahhoz, hogy a szökési kísérletemet elfelejtsem. Na meg hamarabb elaludtunk, és másnap reggelig nem is ébredtünk fel.

-Hé, kelj fel.. -simogatta meg a hátamat Jungkook.

-Hallod? A hasasra süt a nap. Vagy is... ahogy elnézem... a hasadra szakad a plafon. -keltegetett tovább.

Hát igen... Nem a legmodernebb ez a házikó. De lakható, és az a lényeg, nem?

-Oké, várj egy kicsit... -nyöszörögtem. -Még álmos vagyok.

-Addig megnézem, hogy van-e itt valami kaja. -simított végig a hátamon, majd kiment a szobából.

Pár perces forgolódás után, én is felkeltem az ágyból, és csak álltam ott egyhelyben.

Miket csináltunk tegnap...? Csak csókolóztunk. De ez most más volt, mint az előző. Ez érzelmes volt.

Ő is vonzódna hozzám? Remélem most már felfogta, hogy engem nem hagyhat el.
Így hát ezekkel a gondolatokkal csoszogtam be a nappaliba.

-Van étel? -dörzsöltem meg a szemeimet, a konyhába érve, ahol a fekete hajú is tartózkodott.

-Neked is jó reggelt. -lépett oda hozzám, majd rögtön az ajkaimra tapadt, ami egy kisebb sokként érintett, de egy kis idő után viszonoztam. Ez is lassú, de szenvedélyes volt, ami őszintén szólva jól esett, de pár perc után megint elváltunk egymástól.

-Ez... most mi? -kérdeztem tőle a pólóját szorongatva.

-Ezt akartam elmondani neked, de valahogy sosem tudtam. Emlékszel még az előző házban az 'almás' beszélgetésünkre? -kérdezte.

Almás beszélgetés?

"-Az... az... azt az almát... én már... -kezdtem össze vissza magyarázni.

-Tudom hogy tiszta nyál az egész de engem nem érdekel. -vont vállat. -Főleg nem a te nyálad.

-De, hát....

-Nem undorodom tőled. És te se undorodjál tőlem, mert az csak rontja a csapatmunkát. És én... én... -makogta, majd abbahagyta a mondatát.

-Te? Te mi?

-Semmi, felejtsük el."

-Igen. -válaszoltam végül.

-Akkor majdnem elmondtam, hogy kedvellek, nagyon. Szóval most elmondom, hogy kedvellek. Nagyon. -nézett mélyen a szemeimbe.

Ezt tényleg nem álmodom? Ő, akit utáltam, nagyon csúnyán viselkedtem vele, és olyanokat vágtam a fejéhez, amit nem érdemelt volna meg... mindezek ellenére is kedvel... engem?

-Én is téged. -könnyeztem be a hallottak miatt. Ez olyan hihetetlen, és hirtelen jött.

-Na, ne sírj. -ölelt magához kuncogva.

Nem sírok. Áh, dehogy..

-De akkor ugye nem fogsz visszautazni Koreába? -kérdezem reménykedve, az ő illatát magamba szívva.

-Sajnos ezen nem változtat még ez sem.

-De miért? Miért pont most kell elmenned? -akadtam ki, majd hátrébb is húzódtam tőle.

-Ezt nem most döntöttem el. Már régebben elterveztem, hogy amikor majd felnőtt leszek, visszaköltözök oda. -próbálta megmagyarázni.

-De akkor engem is vigyél magaddal! Miért ilyen néhez ez? -tartottam vissza a kitörni készülő sírásomat.

-Gondolj bele. -jött közelebb hozzám. -Te nem is tudsz Koreaiul.

-Majd megtanulok. -vontam vállat.

-Ez nem ilyen egyszerű. Ez egy összetett nyelv, nem tudod csak úgy pikk pakk megtanulni. -nyúlt a kezeimért, de én nem engedem neki, hogy megfogja azokat.

-Te most leakarsz koptatni? -emeltem feljebb a hangomat.

-Dehogyis. Én csak a te érdekeidet nézem. Tudom, hogy ez neked milyen rossz. Én is szeretlek téged, de én nem vagyok európai. Ázsiai vagyok és igazából én ott is érezném jól magam. Sajnálom. -ölelt át újra.

-..oké... -ennyit tudtam kinyögni, mivel újra elbőgtem magam, Kook karjai közt.

Pár perc múlva, amikor viszonylag megnyugodtam enni akartam, de ételt nem találtunk.

Így a cuccainkat felkapva indultunk volna ki a házból de a bejárat előtt feküdt egy látszólag döglött kutyalény vagy mi..

-Hupsz... ezt én lőttem. -mondta a fekete hajú.

-Lőtted?

-Nagyon úgy tűnt hogy beakart jönni a házba hajnalban, de lelőttem. -magyarázta meg könnyedén.

-Oh.. ügyes vagy. -fogtam meg a kezét.

Annyira örülök, hogy most már magyarázat nélkül érinthetem meg őt. Már megkönnyebbültem annyival, hogy tudja hogy szeretem őt.

-Köszönöm. -válaszolt mosolyogva. -Na induljunk. Gyere. -húzott maga után.

Beültünk az autóba, majd el is indultunk.

-Először is valami olyan helyre kéne menni, ahol étel is van. Utána meg ugye anyudékhoz. -közölte velem a tervet.

-Nekem oké. -egyeztem bele.

Elfogadom Jungkook döntését a jövőjére nézve. Nem szabad önzőnek lennem. Az ő szemszögét is kell néznem, ha igazán szeretem. Ő is az enyémet nézte. Fáj kimondani, de el kell engednem. Majd találok idővel olyan munkát, ami lefoglal és így könnyebben eltudom majd engedni őt és azt, hogy vissza fog költözni a világ másik felére.

Viszont még a gimnázium utolsó évét is elkéne végeznem. Az így... félbe maradt, és ahogy elnézem, ebben az országban nem is fogom tudni elvégezni egyhamar. Szóval, lehet kiutazok Amerikaba. Jesszus, milyen ijesztően hangzik. Egyedül, Amerikába? Én? Az antiszoc kislány? Nem! Nem vagyok az. Kook is megmondta.

Különben is már rég elakartam oda utazni. Most valóra is válhat.

És Jungkook is boldog lesz, meg gondolom én is. Ez a legfontosabb.

-Azt hiszem itt is vagyunk. -parkolt le egy nagy bolt előtt.

-Itt tuti tálalunk valami ehetőt. -helyeseltem.

Kook belőtte az ajtót.
Nincs is dögösebb látvány annál, ahogy ő lő. Az izmai megfeszülnek... De ha látnám is őket az még jobb lenne, mert basszus... egy kabát van rajta! De azért jó látvány még így is.

-Siessünk. Igaz, hogy reggel van, de már korábban sötétedik.. -fogta meg ismét a kezemet.

Csak jártuk a sorokat. A földön kifolyott konzervek, üdítők voltak. De a polcok szinte üresen álltak. Alig volt valami ehető.

-Jungkook... ott, nézd. Gyümölcsök. -mutattam a sarkon levő polc sorhoz.

-Menjünk.

-Várj. -torpantam meg.

-Mi az? -értetlenkedett.

-Te nem hallottad ezt? -suttogtam a fülébe.

-Mit?

-Lépteket... -motyogtam.

A fekete hajú csak maga mögé húzott, majd pisztollyal a kezében körülnézett.
Percekig így álltunk.

-Én nem hallom. -fordult hátra.

-Pedig én biztos vagyok benne, hogy hallottam valamit.

Erősködtem, majd ekkor egy nem is idős férfi kiugrott a sorok közül és eltalálta Kook combját, aki ordítva esett össze, de a pisztolyt kiejtette a kezéből, ami az én lábamnál landolt.

A szívem őrült tempóban kezdett el verni. Az adrenalin szét áramlott az ereimen keresztül a testem minden részére.
Csak arra tudtam gondolni, hogy Jungkook most egy ismeretlen férfi miatt szenved.

A másodperc töredék része alatt guggoltam le, majd felvettem a kezembe az ölésre használatos tárgyat és bevetettem magamat egy polc sor mögé.

Most gondolom én érdeklem őt, és nem Kook, szóval ő ki van pipálva a biztonság szempontjából.

Hallottam, ahogy lőtt azaz ismeretlen, és ki akart nyírni engem, mint egy rossz lövöldözős játékban, esküszöm.

Életemben nem értem még fegyverhez, csak filmben láttam. De a jól ismerős kibiztosítási hang, azt megjegyeztem. Szóval ha lőni akarok, akkor ki kell biztosítanom. Oké... menni fog. Szerencsére a célozás az megy, szóval azzal sem lesz probléma.

Ha meg elbizonytalanodnék valamiben, akkor meg csak Kookra kell gondolnom.

Minden világos. Most megkereslek te marha, szemét, köcsög, és kinyírlak. Saját kezűleg...

Lehajtottam a fejemet a hideg padlóra, majd láttam ám az megölendő személy cipőjét a mellettem levő sorban. Most éppen jobbra megy, ami azt jelenti, hogy ha én balra megyek és onnan fordulok be az ő sorába, akkor hátba támadom. Oké, gyorsnak kell lennem.

Fel keltem, halkan, és elindultam.

Nagy levegő. Nagy levegő. Nyugalom. Jungkookért mindent.

3... 2... 1...

Pisztoly kibiztosít. Befordultam abba sorba, ahol ő pont háttal állt nekem. Célozni, gyerünk, még egy kicsit jobbra. Most kell lőni!
És... Lőttem.

Hangos volt.
Célba találtam...

-Megöltem...? Megöltem... -szóval gyilkos lettem. Szuper... Majd máskor megbeszélem magammal az erkölcsi dolgokat is, de most a fekete hajú a legfontosabb.

-Jungkook? -rohantam oda hozzá.

Szegény. Csak nyöszörögve fogta a lábát a földön össze kuporodva, egy nem túl nagy vértócsával alatta.

-Basszus... Várj. -most mit csináljak?

Leszedtem a sálamat, amit még anyutól kaptam.

-Ezzel bekötöm, eláll a vérzés addig, ameddig egy kórházat keresek, jó? -látszott, hogy sok filmet néztem. Ez is olyan filmbe illő jelenet lenne.

Nem! Ezt most komolyan kell vennem!

-Mhm. -nyögte ki Sojun, miközben felült. Már amennyire feltudott.

Azért nagyon fájhat neki.

Átkötöttem a combját, márcsak megkellett szorítani a kötést, amihez nincs szívem, de muszáj lesz.

-Mehet? -kérdeztem.

-Csináld.

Megszorítottam, de csak felszisszent. Pedig azt hittem, hogy ordítani fog.

-Oké, most már mehetünk. -sóhajtottam, majd a pisztolyt elraktam inkább én...

Köszönöm, hogy elolvastad!