-Miért nem működik ez a szar rádió? -idegeskedett Jungkook az indulástól számítva körülbelül fél órá múlva.

-Mert talán a pokol idejött? -utaltam a jelenlegi helyzetünkre.

-Jó de attól még egy csomó információt közölhetnének ezen keresztül. -értetlenkedett.

-De rengeteg dolog megzavarja az rádió hullámokat. Sőt, az sem kizárt hogy ebben az országban blokkolták a rádiókat. -adom tudatára nyugodt hangon.

-Jó de.... ahj... mikor érünk oda? -higgadt le egy kicsit.

-Körülbelül 10 perc.

Erre csak sóhajtott egy nagyot. Biztos ő is kikészült már a napok során. Teljesen megértem. Én csak szimplán nagyon de nagyon fáradt vagyok. Hiába éreztem azt reggel, hogy kialudtam magam. Most már azzal is szenvednem kell, hogy nyitva maradjon a szemem.
A kormányt szorongattam, hogy valamivel eltereljem a figyelmemet az alvásról.

Az a 10 perc egy teljes órának tűnt. Legalábbis nekem.

Maga a főváros teljesen üresen állt. Autók sehol. Némelyik ház ablaka be volt törve, meg több szemét volt a földön, mint amennyi általában szokott lenni. De ember, sehol.

Viszont amint odaértünk a kórház parkolójába, már értettem, hogy miért nincsenek kocsik a környékén. Azért, mert az összes itt parkolt.

Tényleg nem volt már hely a közelben, így megálltam az út középen. Úgy sem jön erre most senki. Miért jönne...?

-Most tényleg itt álltunk meg? -lepődött meg Kook.

-Ez van a legközelebb. -ásítottam egy nagyot. -Na gyere, megnézetjük a lábadat. Amúgy fáj még?

-Már megszoktam. -nevetett fel kínosan.

-Ezt igennek veszem. -szálltam ki az autóból.

Már majdnem összeestem az álmosságtól, de eszembe jutott a fekete hajú, megint. Konkrétan ő tart engem ébren.

Kisegítettem őt az autóból és elkezdtünk befelé támolyogni az épületbe.

-Te jól vagy? -kérdezte aggódva. -Sápadt vagy.

-Most ne velem foglalkozz. -böktem a mellkasára, mire csak egy sóhajtást kaptam válaszként.

Beléptünk a kórházba. Egy nagyon nagy váró teremben találtuk magunkat.
Nem figyeltek ránk. Mindenki egymással volt elfoglalva. A székek sorokba voltak rendezve, szinte mindegyikben ült valaki. Az emberek egy részének be volt kötözve valamelyik végtagjuk. És ápolók rohangáltak a sorok közt.

Láttam pár asztalra kirakva ételt, italt, és pokrócot is.

-Ez lenne az? -kérdezte, belém csimpaszkodva Jungkook.

-Valószínűleg. Menjünk.

Azzal elmentünk a sorok mellett, és egy folyosóra botorkáltunk.

-Ott is van egy valaki, aki segíthet nekünk. -mutattam egy nőre, akin ápoló ruha van.

-Aha. -válaszolt szűkszavúan.

-Elnézést! Segítene! -kiáltottam rá.

-Igen. -sétált felénk.
-Miben segíthetek? -állt meg előttünk a középkorú nő.

-Tudja, mi most érkeztünk, és a barátom lába eléggé rossz állapotban van, mert meglőtték. Legyen szíves segítsen. -könyörögtem, mert érzem, hogy már nem bírom sokáig.

-Rendben, azonnal szólok egy orvosnak, addig menjenek és irassák fel a nevüket a kórház bejárata mellett lévő kollégával. -mondja, és azzal el is ment egy másik irányba.

-Biztos jól vagy? -aggodalmaskodott Kook.

-Persze, csak egy kicsit fáradt vagyok. -igaz, hogy mindjárt összeesek..

Odavonszoltuk magunkat a bejárathoz, és tényleg ott volt egy másik nő.

-Önök most érkeztek? -kérdezett rá.

-Igen.

-Mi a nevük? -mosolygott ránk.

-Kis Dézi. -válaszoltam neki elsőként.

A fekete hajú csak rám mosolygott. Nyilván ő már rég tudja a teljes nevemet. De én nem tudom az övét. Csak annyit, hogy Jungkook.

-Igen. És az öné? -nézett rá a mellettem állóra.

Eljött a pillanat... Nem titkolhatja tovább..

-Az enyém Jeon JungGuk. -ejtette ki a szavakat a szemeimbe nézve.

A szívem nagyot dobban ekkor.
A külvilág megszűnni látszott.
Csak a neve visszhangzott a fejemben.
Lehet az álmosságtól volt ez, de elvarázsolt.

Szóval ez a neve...

Soha életemben nem hallottam szebb nevet.

És eddig bírtam. Sajnálom.

Ott helyben, semmivel és senkivel sem törődve, össze estem Kook karjaiban. Aki mint kiderült, Jeon JungGuk. A legideálisabb férfi számomra...

Köszönöm, hogy elolvastad!