Még tegnap éjfél előtt elmentünk a "saját" szobánkban aludni, hiszen még egyikőnk sem volt az eredeti állapotában.

Most reggel van.
Ránéztem a fali órára és láttam, hogy az bizony fél 8-at mutatott. Nincs is olyan késő.

Ekkor egy fiatal nő jött be az ajtón. Gondolom orvos vagy valami ilyesmi.

-Jó reggelt. -köszöntött engem.

-Önnek is.

-Hogy érzi magát? -kérdezte kedvesen.

-Sokkal jobban. -válaszoltam őszintén.

-Ennek örülök. Az állapota stabil, már levehetjük az infúzióról, viszont a kórház épületét nem hagyhatja el, amíg az igazgató meg nem engedi. -szedte le rólam az infúziós cuccot.

Mit is vártam? Ezek nem új dolgok. De azért jobb mástól is hallani.

-Rendben, köszönöm.

-Nincs mit. További szép napot. -azzal ki is ment a szobából.

További szép napot? Nem normális... Hogy lehetne szép, amikor a szülőhazám romokban hever, az összes ismerősömről és barátomról fogalmam sincs, hogy hol vannak, és hogy jól vannak-e egyáltalán.

Mindegy... Ilyeneken felesleges idegeskednem. Most a legfontosabb, hogy megtaláljam a volt tesi tanáromat és megkérdezhessem tőle azt a 003-as számot.

Éppen, hogy indultam volna kifelé, anya rontott be egy halom cuccal a kezében.

-Jó reggelt. Nézd miket szereztem neked. -dobta le az ágyamra a dolgokat.

-Szia anya. -köszöntem zavartan. Kicsit hirtelen ért ez a betörése.

-Nézd, hoztam fogkefét, fogkrémet, tusfürdőt, sampont, törülközőt, hajszárítót, ruhát, ételt, és.... ami a legfontosabb számodra... sminket. -közölte.

-Anya... honnan veszed, hogy a smink a legfontosabb. Anélkül is tökéletesen megvagyok. De amúgy... köszönöm. -öleltem meg.

-Hé! Várj csak... -kezdett el furán méregetni. -Áh, megvan mi volt a szokatlan... levágtad a hajad? -tátotta el a száját.

-Jungkook levágta még nemrég. De jó lett, nem? -ráztam meg a hajamat.

-Igen, ez is jól áll, de minek?

-Mert a hosszú hajamra kevésbé tudtam volna vigyázni. -adtam a választ.

-Ez igaz. Tényleg jó lett. Kook nagyon ügyes. -mosolygott rám.

-Valóban az. Tegnap este még találkoztam vele, amikor mosdóba mentem.

-Tényleg? És, jól van? -kíváncsiskodott.

-Persze. Minden rendben lesz vele. -nyugtattam meg.

-Akkor jó. Nagyiék is jól vannak. De akkor most megyek is. Tisztálkodj meg. -intett nekem, majd ő is kiment.

Nagyon kedves tőle, hogy ennyi mindent hozott, de ilyen egy anyuka, nem?

Amúgy van itt fürdő?

Mivel ez egy beteg szobája volt, így van egy beépített fürdő is.

Már annyira fúr a kíváncsiság azzal a számmal kapcsolatban, hogy úgy döntöttem nem pocsékolom az időmet semmi hasztalan dologra.

Így rekord idő alatt lemostam a zuhany alatt a koszt magamtól, és a hajamról.
Gyorsan félig-meddig megszárítottam, pont annyira hogy ne fázzon meg a fejbőröm. Felkaptam a ruhákat, amit anya hozott, ami egy fekete melegítő nadrágból egy fehér pólóból és egy szintén fekete melegítő felsőből állt. Mintha eddig nem ilyen ruhákat hordtam volna...
Ez után megmostam a fogamat és a fejemet is. Igazából már sokkal jobban nézek ki. Nem vagyok sápadt és karika sincs a szemeim alatt.

Legutolsó lépés... a smink. Legutoljára akkor használtam, amikor iskolába jártam. De az már mikor volt...

Anya tényleg mindenre gondolt. Hozott alapozót is a mostanában szerzett bőrhibák miatt, gondolom. Felraktam egy diszkrét sminket.

A végeredmény elképesztő lett. Mintha egy hétköznapi lány lennék, aki csak a barátaival menne el közösen valahova. De ez sajnos közel sem így van...
A barátaim, vagy is csak a barátom, mert egy van, vagy volt. Ő Beni, akiről fogalmam sincs, hogy merre van. Igazán jó barát vagyok...

Még a telefonomat is elhagytam valahol, mert eddig nem találtam meg. Semmi életjelet nem tudok mutatni magamról neki. Tuti azt hiszi, hogy elutaztam én is.

Vagyis... még egy reményem lehet...

Az itteni nevek a listán... Hátha ő is itt van.

Ezzel azon nyomban megcéloztam a bejáratot.

Amint odaértem, megnyugodtam, mert még mindig ott állt az a hölgy, aki az új emberek nevét írta fel. Habár szerintem, már nem érkeznek túl sokat ide.

Az előtér már nem volt annyira tele emberekkel.
Gondolom mindenki a neki kijelölt szobában feküdt vág éppen várakozott. Szerencsére az enyém, csak egy személyes szoba.

Odaléptem a nőhöz, mire ő rám emelte mosolygós tekintetét, de látni lehetettrajta, hogy fél. Ez csak a betanult mosolya. Nem tudja normálisan álcázni, a rettegését, a mostani helyzet miatt.

-Jó reggelt. -köszöntem neki.

-Jó reggelt. Miben segíthetek? -kérdezte.

-Van itt olyan személy, akit úgy hívnak, hogy Kiss Beni? -kérdeztem reménykedve.

Még mindig tetszik a vezeték nevünk, csak egy betű... Sokan azt hitték még a suli elején, hogy testvérek vagyunk, mert nem nézték meg jól a nevünket.

-Sajnálom... nincs... -nézett fel rám csalódottam.

Hát jó... ez is benne volt a pakliban. Akkor ezek szerint ő már kiutazott valahova. Vagyis remélem, hogy nem a szomorúbb opció történt vele, azt nem bírnám elviselni.

-Hozzá tartozó? -kérdezte a nő együtt érzően.

-Nem, nem rokon. A legjobb barátom. Volt. -hajtottam le a fejem.

-Ne aggódj, biztos biztonságban van. A rendőrök még a járvány elején rengeteg embert költöztettek át egy biztonságosabb helyre. -mosolyog újra rám.

-Azt mondja, járvány? -kérdeztem rá döbbenten.

-Hát, nem tudom biztosan, de én így hívom. Valami laboratóriumból kiszabadult vírus, ami a legyekre hat a legjobban, de ők nem ránk támadnak, hanem a első sorban kutyákra, és sajnos... a kutyák meg ránk.

Azta....

-És, ez biztos? -tettem fel a kérdést a biztonság kedvéért.

-Egész biztos. -váltott at komolyra a nő.

-De nekünk azt mondták, hogy a légy az emberekre támad. -mert tényleg ezt mondta az a rendőr.

-Igen, lehetséges, hogy ezt mondta neked valaki, de akkor még semmi sem volt biztos. Igazából én nem láttam legyeket. De most már beigazolódott, hogy az az állítás amit én mondtam az előbb. Az az igaz. -hajolt közelebb. Gondolom nem akarta, hogy másokra is a frászt hozzuk ezzel a beszélgetéssel.

-Jól van. Minden esetre nagyon szépen köszönöm, hogy ezeket elmondta. Viszlát. -villantottam egy mosolyt rá.

Na de most már tényleg dolgom van.

-Szia. -intett egyet.

Amúgy, kedvesnek tűnik, pedig mindig féltem a kórházi dolgozóktól. Valahogy ijesztőnek tűnnek.

Akkor most megkell keresnem Alexet.
A szobám folyosóján indultam el, amikor is megláttam, hogy ő sietett felém.

Nem kellett sokat keresnem őt az biztos..

-Beszélnünk kell. -szólaltunk meg szinte egyszerre.

Szóval ő is keresett engem...?

-Menjünk az irodába. -kezdett el húzni maga után.

Mentünk pár emeletet fel, természetesen lépcsőn.
Felértünk a nem tudom hányadik emeletre, de ott javában folyt a munka. A folyósokon rendőrök, orvosok, ápolók, sőt meg egy két tűzoltó ruhás ember is rohangált.

Akkor tényleg itt van szó szerint mindenki..

Megfogta a kezemet és behúzott egy szobába.
Ott asztalok foglaltak helyet, körülötte sok ember sürgött forgott, iratokkal a kezükben.

Szinte csak én voltam itt a fiatal gyerek, aki már nem sokára nem gyerek. Kicsit kellemetlenül éreztem magam, de szerencsére senki sem volt velem elfoglalva, mindenkin látszott, hogy tudja mi a dolga, és azt végezték.

A tesi tanárom odahúzott a leghátsó asztalhoz.

-Ez itt az enyém. -mutatott az asztalra, amin egész szép rend uralkodott a többihez képest. -Ülj le nyugodtan a székemre. -húzta ki nekem.

-Köszönöm. -ültem le.

Odahúzott egy másik széket mellém amin ő foglalt helyet.

-Szóval, mint láthatod, elég keményen dolgozunk a kimenekítésen. -nézett körbe, így én is azt tettem.

Valóban így volt. Eléggé kemény munkában volt mindenki. Nem is láttam még ehhez foghatót.

-Igen. Ez igaz. -pillantottam vissza rá.

-Miről is szerettél volna beszélni velem? -fordult felém.

Akkor térjünk a lényegre... csak így tudhatom meg azt amit szeretnék.

-Te szerettél volna kapcsolatba lépni valami 003-as emberrel még nemrég? -kérdeztem.

-Igen... honnan tudod? -lepődött meg.

-Én voltam az, aki helyette szólt bele. -néztem rá komolyan.

-Te? Tényleg? -döbbent le.

-Igen. De nem ez a fontos. Hanem, hogy mik ezek a számok? -kérdeztem kíváncsian.

-Na jó, elmondom. -jött közelebb hozzám.

-Oké.

-A 003 az egy sorszám. Majdnem mindegyik kórház kapcsolatba tud lépni ezzel a kórházzal egy adó vevőn keresztül. Ezek a számok 001-től egészen 045-ig vannak. Az az intézmény, ahol ti voltatok, az a harmadik. Egy ott dolgozó maradt ott, de akkor ezek szerint már nincs ott. Aznap küldtünk volna egy csapatot a megmentésére. Ezeken kívül márcsak 3 intézményben vannak ott rekedt túlélők, akik félnek tovább indulni, ezért majd értük megyünk hamarosan.
Mivel a nyugati rész már teljesen lakhatatlan, ott már vagy meghaltak az emberek vagy kimenekítették őket, de az ottaniakat már nem érjük el. A többi épületből már megmenekültek az emberek. Márcsak 3 van hátra, de sietnünk kell, mert a repülő 6 nap múlva indul. -fejezte be a mesélést.

Én pedig csak ültem, és teljesen a gondolataimba voltam merülve ezek után..

-De van egy probléma... erről akartam veled beszélni. -kezdett bele.

Erre már fel kaptam a fejemet. Megannyi kérdés fogalmazódott meg bennem, de ezt most félre kell raknom. Amit biztosan tudok, az az, hogy segíteni szeretnék nekik, a terepen. Most érzem úgy, hogy valamit tehetek az emberékért, ami hasznos is.

-Igen, mi lenne az? -kicsit azért félek a választól.

-A kutyák... már nem csak éjjel jönnek elő... -nézett félre.

-Hogy mivan? -kérdeztem egy kicsit hangosabban.

-Pár helyszínről már kaptunk bejelentést, miszerint nappal is láttak kint állatokat, de fertőzötteket. -válaszolta.

-Oh... szóval fajulnak a dolgok. -bólogattam hitetlenül.

-Fajulnak, bizony. -sóhajtott fel.

-Figyelj... én segíteni szeretnék..

-Miben? -ráncolta össze szemöldökét.

-Hát... terepen. -feleltem zavartan.

Most mi lesz a reagálása...?

-Te? Terepen? Még kicsi vagy ehhez, sajnálom. -mosolygott rám kedvesen.

Én? Kicsi? Mi ebben a vicces?

-Már bocsánat, de megmentettem Jungkook életét egy boltban, mert egy elmebeteg állat, leakarta lőni, de szerencsére csak lábon tálalta őt, egyedül cipeltem utána ide, autót is kellett vezetnem, mivel azt is tudom, hogyan kell, lőni is tudok, mert szereztünk útközben fegyvert is. Megöltem egy embert és nem tudom hány lényt is. Basszus... gyilkos lettem baszki. -hadartam el indulatosan, mire ő csak nagyokat pislogott utána. Nyilván nem erre számított..

-Te lőttél? Embert? -kérdezett vissza lassan.

-Igen, de nem volt más választásom, különben meghaltunk volna. -magyaráztam.

-És nincs is bűntudatod, hogy ennyire könnyen beszélsz róla? -kérdezte halkabban.

-Nincs, miért lenne? Ő kezdte. -mondtam neki az igazat.

-Hát... merész vagy. -bólogatott elismerően.. -Meglátom mit tehetek.

-Köszönöm, köszönöm. -mosolyogtam rá hálásan.

-De biztos nincs semmi nyoma ennek az egésznek? -pillantott rám aggódó tekintettel.

-Hogy érted ezt? -vontam fel a szemöldökömet.

-Nem okozott semmi mentális problémát neked. Van itt pszichológus, tudod. Meg nekem is elmondhatod ha valami baj van, oké? -váltott át bizalmasba.

-Köszönöm, tényleg. De teljesen jól vagyok. -nyugtattam meg.

-Akkor jó. Viszont, holnap délelőtt megy egy csapat egy nem messze lévő kórházba a túlélőkért. -kelt fel a székről.

-Én is mehetek? -reménykedem, hogy igen.

-Még meg kell kérdeznünk. -válaszolt az asztalra támaszkodva.

-Most?

-Akár most is, de akkor gyere.

Erre azon nyomban felpattantam az asztaltól.

-Amúgy jól nézel ki. -mért végig.

Szerintem is. Nem vagyok egoista...

-Köszönöm.

Átmentünk egy másik szobába, ami szintén ugyan úgy volt berendezve, mint az előző, annyi kivétellel, hogy itt csak katonák voltak, a ruha alapján.

Egy középkorú, kemény tekintetű férfihoz vitt engem Alex. Nem olyan vészesen magas, és elég izmos lehet.

-Jó napot, uram. Elnézést a zavarásért. -fogott kezet vele.

-Magának is. -köszönt vissza neki a mély hangjával.

-Uram, ő itt Dézi, egy volt diákom, aki elég jó kondiban van. -nézett rám.

-Szia, kislány. Én George ezredes vagyok. -nyújtotta felém a kezét.

Kislány? Pfh...

-Jó napot. -szorítottam rá a kezére egy kicsit, hogy leesen neki, én nem vagyok kislány.

-Miért kerestek fel? -fordult a tesi tanárom felé.

-Nos... tulajdonképpen ő -mutatott rám Alex -tökéletes segítség lenne a holnapi csapatban, akiket kiküldünk. -mondta magabiztosan.

-Nézze. Ez még viccnek is rossz. Ne akard a nagylányt játszani, mert a végén még elbuksz. Nem is tudod, hogy kell megvédeni magadat... -intézte nekem az utolsó mondatokat.

-Én tényleg készen állok rá, esküszöm. Had mutassam meg valahol, bebizonyítom, csak adjon egy esélyt. -kérleltem.

Végre találtam valamit, ami kalandos, és jó is csinálni. Muszáj egy próbát tenni, hogy megmutassam, ki is vagyok én.

-Hm... Rendben.. a hátsó kijáratnál sok a kutya. Ha azokat elintézed, egyedül, jöhetsz velünk holnap, ha nem, így jártál. -nem egy idegbajos ember az biztos.

-Rendben, köszönöm a lehetőséget. -mosolyogtam rá hálásan.

-Nincs mit köszönnöd. Magadnak ásod a sírodat. -vont vállat. -De akkor gyerünk, mert kevés az időnk. -intett egyet, hogy menjünk utána.

Követtük őt egészen egy raktárig. Itt aztán minden van. Fegyver, védőfelszerelés, orvosi kellékek, minden.

-Kapsz egy golyó álló mellényt, biztos ami biztos alapon. -nyomta azt a kezembe.

Rögtön le is vettem a pulcsim, magamra raktam a mellényt, de Alex azért megigazította, majd visszavettem rá a pulcsimat.

-Itt van kettő pisztoly, egy öv amire azokat rakni lehet, meg még töltények. Meg kapsz egy jobb bakancsot is, mert az ami rajtad van, borzalom. -szembesített a ténnyel, és oda adta cuccokat.

Cipőt is választottam, ami elég menőn nézett ki. Nagyon tetszik.

Felvettem mindent, és egy ottani tükör elé álltam.

Mindig is erre vágytam... Egy filmbe illő karakter nézett vissza rám. Ez vagyok én.

-Na kigyönyörködted magadat? -kérdezett rá az ezredes.

-Ja, igen persze. -futottam oda mellé.

-Te is velünk jössz, Alex? -nézett a mellettem állóra.

-Igen.
-Tényleg jól áll. -suttogta nekem lefelé menet, mire én csak egy őszinte mosolyt dobtam felé.

Úgy érzem megtaláltam önmagam. Hiába tagadnám ezt, és lehet valaki őrültnek tartana miatta, de beleszerettem abba, ami másoknak számára sötét dolgoknak számítanak.

Köszönöm, hogy elolvastad!