-Te hogy kerülsz ide? Mikor jöttél? -lépett elém.

-Azt hiszem tegnap jöttünk. Maga hogy hogy itt van? -kérdeztem.

-Egyik rokonom itt dolgozik és idehívott segíteni. De veled mi történt? -váltott át aggódóvá.

-Csak egy kicsit legyengült a szervezetem. -nyugtattam meg, aztán elkezdtünk egy random irányba sétálni, lassan.

-Aha.... és mit fogsz ezután csinálni? -kérdezte.

-Fogalmam sincs. Valahogy nincs A tervem, nemhogy B. -sóhajtottam fel. -Maga mihez fog kezdeni?

-Először is... Most már nem kell magáznod. Most már csak simán Alex. -nevette el magát a semmin. -Amúgy meg egy hét múlva küldenek a fővárosi repülőtérre egy járatot, ami kivisz mindenkit Londonba, és kapunk egy kis pénzt, mivel tudják, hogy milyen helyzetben vagyunk. Szóval abból fedezhetjük a megélhetésünket, ameddig munkára nem tálalunk. -bombázott meg információival.

-Ön... vagy is te honnan tudsz ennyi mindent? -kerekedtek ki a szemeim.

-Megvannak a kapcsolataim. -kacsintott rám.

-És mindenkinek ki kell utaznia? -kíváncsiskodtam.

-Igen. Ingyenes az út, szóval megéri. Meg gondolom angolul is tudsz. -érvelt.

-Igen. Ezek szerint nincs más választásunk. A közép sulit meg majd ott kell befejezni? -belegondolni is rossz.

-Sajnos igen. De hidd el.... Minden rosszban van valami jó is. -vidított fel.

Vagy is csak akart.. Nagyjából sikerült neki.

-Igen. Ez így van. -helyeseltem.

Ekkor nyílt pont az az ajtó, ami mellett elakartam menni.
Újabb szívroham...

-Jesszusatyám.... -kaptam a szívemhez.

-Dézi? -hallottam meg a nagyon ismerős hangot.

Deja vu...

-Jungkook... tényleg te vagy az. -jelentettem ki, és annyira megörültem, hogy újra láthattam, hogy belerohantam az ölelésébe, amit persze egy aranyos nevetéssel és egy szoros öleléssel díjazott.

-Nagyon hiányoztál... -búgta a fülembe. -De vigyázz a lábamra. -figyelmeztetett.

-Oh... bocsánat. Nagyon fáj? -engedtem el.

-Nem, most már, hála neked. Mi történt veled? Nagyon megijesztettél akkor.

-Csak legyengült a szervezetem és kialudtam magam. -mosolyogtam.

Ebben a pillanatban csak ő létezett, és én. Néha a pillanatnak is lehet élni, nem? Főleg most, amikor Kook olyan jóképű. A minimalis fény miatt csak úgy csillognak a szemei.

-Jó, hogy jobban vagy. -ölelt át újra.

-Te is hiányoztál. -válaszoltam neki.

-Khm... Khm... -hallottuk meg a harmadik személy hangját.

-Ja... igen... ő itt Alex, a volt tesi tanárom. -mutattam be Kooknak zavartan, mivel teljesen kiment a fejemből, hogy amúgy Alex is itt van.

-Én meg Dézi barátja vagyok, Jungkook. -jelentette ki, és jól kezet ráztak.

Áh... értem... szóval, mivel egyszer vagy kétszer a barátomnak neveztem Jungkookot, hivatalosan is az lett? Na ezt majd még tisztázzuk.

-Örülök, hogy találkoztunk. -mondta Ákos.

Most ezek tényleg örülnek, hogy találkoztak, vagy nem? Ha szemmel lehetne ölni, akkor áshattam volna már 2 sírt is, de egyiket se magamnak.

-Merre indultál eredetileg? -oldtam egy kicsit a feszültséget.

-Mosdóba. -válaszolta Kook.

Ő is? Hát ez valami wc találkozó, vagy mi?

-Segítsek? -kérdeztem.

-Igen. Légyszi.

-Akkor én most megyek is. -szólt közbe Alex.

-Rendben. Jó éjszakát! -köszöntem el tőle.

-Jó éjt! -köszönt Kook is.

-Nektek is. -viszonozta a volt tesi tanárom.

Azzal elindul visszafelé.
Amikor már látó távolságon kívül volt, összenéztünk a fekete hajúval.

-A barátom vagy? -tértem rá a "lényegre".

-A barátod. -sántikált elém. -Miért, talán nem tetszik?

-De, csak... fura.

-Miért?

Most nem akarom megint felhozni az elutazását témának, mert az olyan lehangoló.

-Mindegy, hagyjuk. A lényeg az, hogy nem maradhatunk itt, hanem egy hét múlva jön is a reptérre egy repülő, amivel Londonba utazunk ingyen, és kapunk még egy kis pénzt is, a munkahelyek találásáig. -vázoltam fel neki, amit én is hallottam.

-Londonba? -kerekedtek ki a szemei.

-Igen, aztán onnan oda mész, ahova akarsz.

Direkt próbáltam úgy fogalmazni, hogy nehogy azt higgye, hogy én vissza akarom tartani, mert nem így van. Igaz, hogy rosszul esik mindez, de nem lehetek egy utolsó önző köcsög. Én terveim szerint amint 18 leszek átrepülök Amerikába, valami kisebb városba, ha van olyan, és ott fogom elvégezni az utolsó közép sulis évemet. Tudom, hogy még túl fiatal vagyok ehhez, de nincs más ötletem.

-Hát, jó. -sóhajtott fel Kook.

Ezt követően elmentünk a férfi mosdóig, ahol ő nagy nehezen elvégezte a dolgát.

Kijött és elkezdtünk valamerre sétálni, ami neki is már jobban megy.

-És te mit fogsz majd csinálni? -kérdezte.

Pont jó, hogy ezt most veséztem ki magamban... Na mindegy.

-Amerikába szeretnék költözni.

A fekete hajú olyan értetlen fejet vágott.

-Egyedül? -hitetlenkedett.

-Ő... igen. -válaszoltam.

-És mit fogsz ott csinálni?

-Ott fogok élni, lakni, minden. -ebben mi olyan fura.

Nyilván ha az országom tönkrement, egy másik országban keresek otthont, és mivel felnőtt is leszek pár hét múlva, így már egyedül is élhetek, ha van kedvem, és nekem van kedvem hozzá, vagyis nincs, de már úgy érzem szükségem van az egyedüllétre. Igaz, hogy eddig is egyedül éreztem magamat, de tuti lesznek barátaim, vagyis próbálok szerezni párat majd, ha már eddig nem igazán sikerült.

-Na jó, ezt fel kell dolgoznom. -állt meg egy pillanatra.

-Jungkook... felnőtt leszek. És attól, hogy egy kicsit antiszoc voltam, az nem azt jelenti, hogy tehetetlen vagyok, és nem tudok semmit sem csinálni egyedül.. -állok elé.

-És... ha itt maradnék, mit csinálnál? -pillantott félre.

Már megint itt tartunk...

-Akkor nyilván veled élnék. Vagy is csak veled szeretnék, mert nem biztos hogy te is. -adtam neki halkan a válaszomat.

-Ennyire... szeretsz? -nézett rám.

-Hát... igen? -feleltem bizonytalanul.

-Ahj... ez olyan... rossz.. -fordult el tőlem.

-Mi a rossz? -most azt akarja mondani, hogy ne szeressem..?

-Hát az, hogy legszívesebben itt maradnék veled, de tudom, hogy az semelyikünknek nem hozna boldog jövőt, és ez annyi nehéz. -fakadt ki.

-Nem nehéz, hiszen már döntöttünk. -fogtam meg a kezét, mire ő rögtön összekulcsolja az enyémmel. -Nyugodtan haza költözhetsz, nem tart vissza senki. Igaz, hogy hiányozni fogsz, de a szebb életért mindent, nem igaz? -és ezt így is gondoltam, valamennyire...

-De, igaz. -mosolygott rám. -Köszönöm. -vont szoros ölelésbe, amit egyből viszonoztam is.

-Nincs mit.

Mialatt öleltük egymást, az agyam még mindig kattogott valamin...

Hogy értette Alex azt, amikor a másik kórházban voltunk, hogy 003-as?

Ki az a 003-as?

Köszönöm, hogy elolvastad!