Csak Rosa-ra tudtam koncentrálni. Szorosan öleltem magamhoz, remélve, hogy nincsen semmi baja, és, hogy majd minden rendbe jön... Hamarosan a mentősök is megérkeztek. Rosa-t kivették a kezeim közül. Szipogva néztem a hordágyat cipelő férfiak után.
— Mehetnék én is? — kérdeztem az egyik, nálam talán alig pár idősebb férfitől. Ő csak szó nélkül bólintott, én pedig beültem a mentőautóba, amely szirénázva indult útnak.

A kórházba érve a Rosa-t toló mentősök után siettem. Ám egy bizonyos idő után már nem mehettem velük. Idegesen járkáltam fel-alá a váróteremben. Elővettem a zsebemből a telefonomat, majd értesítettem a többieket. Tudniuk kellett, hogy mi történt. Muszáj volt. Tehetetlenül huppantam le az egyik székre. Ez is az én hibám volt. Ez is miattam történt! Csakis miattam! Akkora egy csődtömeg vagyok...

Az időérzékemet teljesen elvesztettem. Csak annyit érzékeltem, hogy egyszer megérkeztek a többiek.
— Hogy van Rosa? — kérdezte Liz aggódva.
— Nem tudom... — suttogtam magam elé.
— Istenem! — motyogta Liz. Luke mellé lépett, majd óvatosan átölelte a vállát, Liz viszont elé lépett és a mellkasába fúrta a fejét.
— Hé — lépett elém Ashton. — Minden rendben lesz. — erőltetett magára egy mosolyt.
— Remélem... — mondtam halkan. Bárcsak ne történt meg volna ez az egész! Akkor most minden más lenne... Ha nem vagyok megint egy ekkora hülye, akkor még mindig Rosa-nál lehetnénk, és nem itt...

A többiek leültek a székekre. Liz fejét Luke vállára hajtotta, és igyekezett megnyugodni. Én pedig idegesen járkáltam előttük.
— Mike! — szólt rám Luke, aki látszólag megunta, hogy fel-alá sétálgatok. — Tudom, hogy ideges vagy, de a mászkálás nem old meg semmit. — magyarázta.
— De nem tudok leülni és várni! Annyira tehetetlennek érzem magam!
— Az orvosok mindent megtesznek érte. Ezt te is tudod. — próbált nyugtatni Calum.
— Remélem, hogy igazad van, és tényleg mindent megtesznek érte... — suttogtam magam elé. — Nem akarom elveszíteni. Túlságosan is fontos nekem...

A többiek szomorú mosollyal figyeltek engem. Tudták, hogy mennyit jelent nekem Rosa. Mindent tudtak. Tudták azt is, hogy mennyire, de mennyire aggódom érte. Sóhajtva huppantam le Ashton mellé. Az ujjaimat tördeltem, miközben igyekeztem nem elsírni magamat. Nehezen ment. Éreztem a gombócot a torkomban, és a mellkasom is szörnyen szorított. Nem bírnám ki, ha elveszíteném azt az embert, akit ennyi év után is szeretek. Mert nem múltak el az érzéseim. Sokkal inkább felerősödtek. Magam mellett akartam tudni Rosa-t, vissza akartam kapni őt. Csakhogy féltem. Részben a vissza utasítástól, részben pedig saját magamtól. Mi van, ha csak a bajt hozom rá? Miattam van kórházban... Csakis miattam és a hülyeségeim miatt...

Fogalmam sem volt arról, hogy mennyi idő telhetett el, vagy hogy hány óra lehet... A másodpercek éveknek tűntek, a percek pedig évszázadoknak. Aztán... Megérkezett az orvos.
— Rosalind Blake hozzátartozói? — kérdezte.
— Igen. — felelte Liz azonnal. — Hogy van Roz?
— Stabil az állapota, de eltört pár bordája, és a bal keze. — felelte. — Kómában van.
— Jézusom — temettem fejemet a tenyerembe. Mit tettem?
— Be lehet menni hozzá? — kérdezte Liz.
— Be — felelte az orvos. — Melyikük Michael Clifford? - érdeklődött.
— Én — mondtam ki halkan, miközben felnéztem a fehér köpenyt viselő férfire.
— Beszélhetnénk négyszemközt?
— Persze — feleltem, miközben felálltam és a doki után indultam.
— Ugye felfog épülni? — kérdeztem, amikoris távolabb mentünk a többiektől.
— Rosalind Blake erős lány. — felelte. — Azonban van még egy rossz hírem.
— Micsoda? — kérdeztem aggódva.
— Mikor behoztuk magáról motyogott valamit. Tudta, hogy terhes?
— Igen. — bólintottam egy aprót. — Minden rendben a kisbabával?
— Maga az apja? — kérdezett vissza csípőből.
— Persze, hogy én! — vágtam rá türelmetlenül. — De mi van a kisfiammal?
— Nem tudjuk. — felelte az orvos higgadtan. Egy ilyen helyzetben, hogy a fenébe lehet higgadt!? — Reméljük, hogy jól van.
— Miért nem tudják biztosra? — kérdeztem suttogva. Igyekeztem nem felhúzni magam.
— Holnapra már tudni fogjuk — mondta, majd elment. Az agyam eldobom! Idegesen sétáltam vissza a barátaimhoz.
— Mi volt? — kérdezte Ash kíváncsian.
— Nem tudják, hogy mi van a babával... — suttogtam magam elé. — Hol van Liz?
— Bement Rosa-hoz — felelte Luke, majd elém lépett és szorosan átölelt. — Felfog épülni — suttogta.
— Nagyon remélem — motyogtam, miközben tovább öleltem Luke-ot. Az öleléshez Ashton és Calum is csatlakozott. Valamiféle erőt adtak, amitől lett egy kisebb reményem is. Remény, hogy esetleg Rosa és a kisbaba is jól van, mert egyikőjüket sem akarom elveszíteni. Nagyon nem...
— Gyere. Nézzük meg Liz-t — mondta Luke, miután elengedtek. Szótlanul bólintottam. Zsebre dugott kézzel sétáltam a fiúk után. Alig egy-két perccel később meg is álltunk.
Az üvegen át láttam, ahogyan Liz Rosa mozdulat testéhez beszél, remélve, hogy valami csoda folytán majd felébred.
— Mi történt? — kérdezte Luke mellém lépve.
— Hülye voltam. Megint. — feleltem halkan. — Átmentem az úton, aztán jött egy autó Rosa pedig félre lökött az útból. — suttogtam magam elé.
— Megmentett téged, Michael — mondta halkan a mellettem álló szőke.
— És, ha én nem tudom megmenteni őt? — kérdeztem halkan. Luke nem válaszolt, csak átölelte a vállamat, jelezve, hogy ő itt van velem. Ahogyan Ashton és Calum is.
Csendben figyeltem Rosa-t, és csak remélni mertem, hogy úgy lesz, ahogyan a többiek mondják. Remélni mertem, hogy felépül.

Liz nem sokkal később kilépett a szobából.
— Menj be — nézett rám. — Beszélj hozzá, hátha felébred. — magyarázta.
— Veled menjünk? — kérdezte halkan Cal.
— Jó lenne, de... Ezt egyedül kell megcsinálnom. — suttogtam, majd benyitottam a szobába, és bezártam magam mögött az ajtót. Azonnal meghallottam a gépek csipogását. A hideg is kirázott. Erőt vettem magamon, majd Rosa-hoz sétáltam. Leültem az ágya előtti székre, amelyet valószínűleg Liz húzott oda.
— Sajnálom — suttogtam, miközben megfogtam a kezét, és megszorítottam azt.
— Annyira sajnálom Rosa! Az én hibám! Az egész az én hibám! Miattam vagy itt... Csak... Maradj velem, oké? — kérdeztem halkan, remélve, hogy kinyitja a szemeit és válaszol nekem. De... Nem így történt. Rohadtul nem. Bármennyire is szerettem volna, de... Rosa nem válaszolt.

Sóhajtva megráztam a fejemet, majd tovább szorongattam a kezét. Próbáltam neki erőt adni. Vajon tudja, hogy itt vagyok vele? Vajon hallja, amiket mondok neki?

Üveges tekintettel bámultam Rosa mozdulatlan testét, miközben magamat hibáztattam. Mindenért. Hiszen... Csakis miattam került ide, csakis az én hibámból. Azért, mert megint idióta voltam... Szörnyen nagy idióta. Igyekeztem vissza térni az emlékeimből a valóságba, de nem nagyon ment. Azonnal beugrott minden egyes fájdalmas pillanat. A veszekedéseink, a szakításunk... Minden egyes dolog, ami miatt valaha is megszakadt a szívem. Ha elvesztem Rosa-t... Fogalmam sincs arról, hogy mi lesz velem... Rosa a legjobb szándékú ember, akit csak ismerek. Mindig mindenkiben próbálja meglátni a jót, és mindig mindenkinek jót akar. Rosa megérdemli, hogy éljen. Én és a sok hülyeségem már kevésbé... Ha Rosa nem lökött volna félre az útból, akkor most én feküdnék itt. De legalább ő jól lenne...
Vajon ő is ugyanúgy itt lenne mellettem, mint én most vele? Nem tudom. És félek attól, hogy nem lenne itt, velem.
— Rosa.. — suttogtam. Választ nem kaptam, így csak elhúztam a számat, majd vettem egy mély levegőt és ismét belekezdtem a mondandómba. — Rosa... Sajnálom, hogy ekkora idióta vagyok. Annyira szeretném visszapörgetni az időt és mindent jóvátenni! Kár, hogy nem tehetem meg... — motyogtam az orrom alatt.

Elengedtem a kezét, majd adtam egy puszit a homlokára. Sóhajtva léptem ki a fehérre mázolt szobából. Karjaimat összefontam a mellkasom előtt. Ekkor Luke lépett elém.
— Szerinted jól van a kisbaba? — kérdeztem halkan. Csoda, hogy Luke meghallotta.
— Nem tudom Michael, nem tudom — suttogta. Legalább az igazat mondta. Hangtalanul bólintottam, a mellettem álló szőke pedig tehetetlenül veregette meg a vállamat. Egy-két perccel később Liz sétált mellé. Súgott neki valamit - amivel nem is igazán törődtem - majd Luke elsétált a közelben lévő automata felé, így Liz-zel maradtam. Fáradtan túrt bele sötét, szinte fekete hajába. Rám mosolygott. Próbáltam én is mosolyogni, de nem nagyon ment. Tudva, hogy Rosa éppen az életéért küzd... Nem. Egyszerűen nem ment.
— Hé — szólított meg Liz. — Minden rendben lesz. - suttogta.
— Nagyon remélem — sóhajtottam fel halkan.
— Roz erős lány, ezt te is tudod. Plusz az orvosok is mindent megtesznek érte.
— És mi van, ha mégsem? — kérdeztem bizonytalanul.
— Akkor reménykedünk — felelte, majd Luke-hoz sétált, aki ebben a pillanatban érkezett vissza az automatától.

Csendben figyeltem a halkan beszélgető Luke-ot és a mellette álló Liz-t. Elgondolkodtam. Vajon Rosa szülei tudják, hogy a lányuk éppen az életéért küzd?
Fogalmam sem volt róla... Lehet, hogy Liz nem szólt nekik?
— Min gondolkodol? — kérdezte Ash hirtelen.
— Vajon Rosa szülei tudják, hogy mi történt? — kérdeztem vissza halkan. Liz azonnal felém kapta a tekintetét.
— Én szóltam nekik — kezdte. — De nem válaszoltak semmit sem. Ausztrália másik felén vannak. Nem hiszem, hogy egyszer csak felpattanának egy repülőre.
— De miért nem!? — akadtam ki. — A lányuk éppen az életéért küzd ők meg nem jönnek ide? — motyogtam idegesen.
— Nem. — felelte Liz. — Megromlott a kapcsolatuk. Elég durván. — tette hozzá magyarázatképen.
— Mi történt? — kérdeztem kíváncsian.
— Nem sokkal a szakításotok után történt — kezdett bele a mesélésbe. — Rosa... — kezdte, majd rájött, hogy itt vannak a többiek is.
— Tudják. — közöltem egyszerűen. — Ahogyan te is — tettem hozzá, mire Liz elhúzta a száját. — Folytasd a történetet. — tanácsoltam, mire Liz bólintott egy aprót.
— Szóval... Rosa elmondta nekik, hogy terhes volt, és aztán szörnyen összevesztek. Tudod, hogy milyenek a szülei.
— Igen, tudom. — bólintottam egy aprót.
— Másnap Rosa csak annyit látott, hogy nagy bőröndökkel a kezükben lépnek ki az ajtón. Egy „csalódtunk benned" mondattal léptek le. Kiderült, hogy kaptak egy új állást. — magyarázta Liz.
— Te jó ég... — suttogtam magam elé. Teljesen le voltam döbbenve.
— Ez történt — húzta el a száját. Rosa... Nem hívott fel, hogy elmondja a történteket. Az én hibámból, mert ilyen csúnya vége lett az egésznek...
— Michael... — mondta Liz halkan. — Nem a te hibád. — próbált nyugtatni, ami valljuk be, hogy nem nagyon ment neki.
— De. Az enyém.. — motyogtam az orrom alatt. — Minden az én hibám. Még az is, hogy most éppen ott fekszik... — biccentettem az üveg felé.
— Nem Mike, nem a te hibád. — mondta Luke. — A hülye sofőr hibája. — tette hozzá.
— Én nem úgy érzem — húztam el a számat.— Ha nem ébred fel soha többé... Akkor az az én hibám lesz. És utálni fogom magam. Nagyon, de nagyon. — motyogtam. A többiek szótlanul figyeltek engem. Tisztában voltak ezekkel a dolgokkal. Tudták, hogy mennyit jelent nekem Rosa. Talán még nálam is jobban tudták...

Tehetetlenül ültem le az ajtó melletti székre. Luke leült mellém, miközben barátian megveregette a vállamat.
— Bemehetek hozzá? — kérdezte hirtelen Cal.
— Persze. — biccentett Liz.
— Veled megyek. — mondta Ash, majd Calum-mal az oldalán belépett a szobába.
— Michael — guggolt le elém Liz. Bágyadtan emeltem rá a tekintetemet.
— Mi az? — kérdeztem halkan.
— Minden rendben lesz. Csak higgy benne! Oké? — erőltetett magára egy mosolyt.
— Oké.. — sóhajtottam fel fáradtan.

Pár perccel később Ash és Cal vissza jött.
— Lassan vége a látogatási időnek — mondta Rosa orvosa, miközben megállt az üveg előtt.
— Valaki vele maradhat? — kérdezte Liz hirtelen.
— Maximum egy ember. — felelte, miközben felírt valamit a kezében tartott lapra.
— Maradj. — nézett rám Liz. — Szüksége van rád. Szóval maradj. — magyarázta.
— Biztos? — húztam el a számat. — Sokkal jobb neki nélkülem...
— Hidd el, hogy most rád van szüksége. — mosolyodott el halványan.
— Mike... Neked kell maradnod. — mondta Luke. — Tényleg szüksége van rád. — tette hozzá. Ashton és Calum pedig egyetértően bólintottak.
— Tik-tak — szólt bele a felettünk álló doki.
— Maradok — egyeztem bele, majd elbúcsúztam a többiektől, és beléptem a fehér szobába. Még a hideg is kirázott.

Csendben figyeltem, ahogyan az orvos még szöszmötöl a szobában, majd miután kiment onnan, leültem az ágy melletti székre, majd megfogtam Rosa kezét, amely szörnyen hideg volt.
— Remélem, hogy nincsen semmi bajod — suttogtam magam elé. Szótlanul figyeltem Rosa-t, miközben valamiféle csodára vártam. Mondjuk, hogy egyszer csak kinyitja a szemeit, egymás nyakába borulunk és minden helyre jön majd. Aha, persze. Ez a valóság, nem pedig egy kibaszott tündérmese. Ezt már tudhatnám..

Vettem egy mély levegőt, majd körbe néztem a fehér szobában. Semmiféle hangulata nem volt. Csak fehérség, ami egy idő után kezdett irritáló lenni. Akaratlanul is azt képzeltem el, hogy mi lenne, ha olyan színűek lennének a falak, mint Rosa szobájában? Akkor sokkal jobban nézne ki a szoba. Egészen biztosan.
— Ugye velem maradsz? — kérdeztem halkan. — Csak... Ne hagyj itt, rendben? — szipogtam. — Mondjuk... Lehet, hogy azt sem hallod, hogy miket mondok neked, de azért próbálkozom. — motyogtam az orrom alatt. — Elmondtam a fiúknak. — böktem ki hirtelen. — Minden egyes dolgot. Remélem, hogy nem haragszol, de te is elmondtad Liz-nek, szóval... Érted. Megérdemelték, hogy tudják az igazat — magyaráztam. — Remélem, hogy a kisbaba is jól van. —mondtam halkan, miközben tekintetem a hasára vándorolt. Mintha már nem lett volna annyira kerek, mint azelőtt. Inkább Rosa arcát kezdtem el figyelni, mely tele volt apróbb sebekkel, és hegekkel. — Mit tegyek azért, hogy felébredj? — kérdeztem magamtól, mintsem Rosa-tól. Mondjuk kifejezetten örültem volna annak, ha válaszol. Mert akkor biztos lennék abban, hogy jól van ő is, és a kisbaba is. — Írtam egy dalt — böktem ki hirtelen. — Rólunk szól, vagy valami olyasmi... — motyogtam. Teljesen hülyének éreztem magamat. Minek mondok el ilyeneket?  Mindenesetre folytattam, hátha... — Monster Among Men a címe — tettem hozzá halkan. — Nem tudom, hogy tetszene-e neked. — magyaráztam. — De... Elméletileg benne lesz a Youngblood-albumban. Liz tuti, hogy meg fogja hallgatni — mosolyodtam el halványan. — Néha... Elgondolkodom azon, hogy hallgatsz-e minket. Néha arra jutok, hogy igen, néha pedig arra, hogy nem. Mert egy csomó próbánkat hallottad, de... Mostanában nem tudom, hogy hallgatsz-e minket... — sóhajtva megráztam a fejemet. — Holnap behozom a gitáromat. Eljátszom neked a dalt. — gondolkodtam hangosan.
— Rosa... — suttogtam. — Én... — motyogtam. — Én... Szeretlek. — böktem ki nagy nehezen.