Álmosan, de egyben boldogan ébredtem. Rosa mellett voltam, aki még édesen aludt. Kezembe vettem a telefonomat azzal a céllal, hogy megnézzem rajta az időt. Dél múlt pár perccel. Elnyeltem egy ásítást, majd visszaraktam a telefonomat az ágy mellett lévő éjjeli szekrényre, és ismét lehunytam a szemeimet, de nem aludtam vissza. Pár perccel később Rosa is felébredt, ugyanakkor ő azt hitte, hogy még alszom.
— Mikey — suttogta, miközben beletúrt a hajamba, ami ennek következtében még kócosabb lett, mint azelőtt. — Ideje felkelni! — suttogta. Hangja olyan volt, mint egy igazi Angyalé.
— Mikey — mondta halkan, miközben a hajamat kezdte el piszkálni. Igyekeztem nem elmosolyodni, ami valljuk be, hogy eléggé nehezen ment. Rosa eszméletlenül édes volt. Amikor úgy tűnt, hogy Rosa feladja a dolgot, megfogtam a csuklóját, és magamra húztam őt.
— Hé! — nevetett fel halkan. Kinyitottam a szemeimet, és szemben találtam magam vele. Még reggel is eszméletlenül gyönyörű volt.
— Igen? — mosolyodtam el halványan.
— Engedj el! Most!
— Miért is? — érdeklődtem. A vigyor levakarhatatlan volt a fejemről. — Amúgy szép színed van. — tettem hozzá mellékesen.
— Hülye — csapott a mellkasomra.
— Aú! — jajdultam fel. — Ezt mégis miért kaptam?
— Megérdemelted. — vonta meg a vállát.
— Engedj el, most! — nézett mélyen a szemembe.
— Eh — húztam el a számat, majd elengedtem a csuklóját, Rosa pedig leszállt rólam.

Mosolyogva figyeltem, ahogyan nyújtózkodik egy sort. Rosa a fürdőbe vonult felöltözni. Elnyeltem egy ásítást, majd kikeltem az ágyból, és ismét kezembe vettem a telefonomat. Feloldottam azt, majd megláttam a rengeteg nem fogadott hívást is, amelyek a többiektől érkeztek. A legtöbb Luke-tól volt. Mindegyikőjüknek megírtam, hogy nincsen semmi bajom, remélve, hogy megnyugodnak majd.

Nem sokkal később Rosa kilépett a fürdőszobából. Mosolyogva figyeltem őt.
— Mi az? — kérdezte kíváncsian.
— Csak gyönyörű vagy. — vontam meg a vállamat, mire Rosa elvörösödött.
— Köszönöm — motyogta az orra alatt. Elsétált mellettem, majd az ablakához lépett.
—  Be van borulva. — mondta ki hirtelen. — Valószínűleg egész nap ilyen időnk lesz. — tette hozzá halkan.
— Úgy néz ki. — bólintottam egy aprót, miközben felálltam az ágyról és mögé léptem. Átöleltem a derekát, mire Rosa összerezzent.
— Engedj el — suttogta.
— Miért? — kérdeztem halkan. Kezdtem aggódni miatta. Eddig sosem volt baja azzal, hogyha átöleltem...
— Mert csak. — válaszolt egyszerűen.
— Rendes választ kérek. — mondtam, miközben elengedtem őt. Rosa összefonta karjait a mellkasa előtt, majd felém fordult.
— Tudod Michael én nem értelek — kezdte.
— Miről van szó? — vontam fel a szemöldökömet kérdőn.
— Egyik pillanatban eltávolodsz tőlem, és azt mondod, hogy nem akarsz megint összetörni, a másik pillanatban pedig azt csinálod, amit most is! Ölelgetsz, puszilgatsz, meg mittudomén! — magyarázta. Pislogás nélkül meredtem rá.
— Én sem értelek téged. — böktem ki végül. — Mi van veled Rosa? — kérdeztem halkan.
— Semmi! — vágta rá azonnal. — Most menj, kérlek. — nézett át a vállam felett.
— Most komolyan? — sóhajtottam fel halkan.
— Mi komolyan, ha? Gyerünk, bökd ki!
— Megint ezt játszuk? — kérdeztem.
— Mit megint? — értetlenkedett.
— Mint két évvel ezelőtt — emlékeztettem arra, hogy hogyan ért véget a kapcsolatunk.
— Meddig fogjuk még ezt csinálni? Meddig lökjük még el a másikat, csak azért, mert valami nincsen rendben? — bombáztam kérdésekkel. Rosa csak megrázta a fejét.
— Menj. — ismételte meg.
— Nem. — jelentettem ki. — Addig nem amíg el nem mondod, hogy mi van veled! Szóval gyerünk! Bökd csak ki!
— Nincsen semmi bajom! — morogta.
— Hát nem úgy néz ki. — forgattam meg a szemeimet.
— Csak nem értelek. Ennyi az egész! — vonta meg a vállát. — Egyébként meg én is tudom forgatni a szemeimet! — kezdett egyre jobban kiakadni,ahogyan én is.
— Rosa, mond már el, hogy mi a franc bajod van, kérlek! - néztem rá.
— Te vagy a bajom! — vágta rá azonnal.
— Kifejtenéd? — érdeklődtem.
— Hogyne — forgatta meg a szemeit. — Egyszerűen nem tudok kiigazodni rajtad! Igazán eldöntethetnéd, hogy mit akarsz!
— Oh, és akkor most mondjam azt, hogy ezt a tanácsot te is megfogadhatnád? — kérdeztem vissza egyre mérgesebben.
— Első sorban rád vonatkozik! — felelte Rosa. — De tényleg. Mit akarsz? Mert szerintem még te magad sem vagy tisztában vele.
— Igenis tisztában vagyok azzal, hogy mit akarok! Jobb, ha tudod! — válaszoltam. Rosa kezdett felhúzni, ami eléggé ritkán szokott előfordulni. Sőt! Egyáltalán nem szokott előfordulni.
— Akkor? Halljam! Mit akarsz, Michael? — kérdezte, miközben csípőre tette a kezeit. Nyitottam a számat, de azonnal be is csuktam azt. Még is mi a fenét mondhattam volna neki? Pont most?
— Mindjárt gondoltam. — forgatta meg a szemeit ismét.
— És te? Te mit akarsz? — kérdeztem vissza.
— Tudhatnád, ha figyelnél rám! — vágta rá.
— Na ne már! — nevettem el magam kínosan. — Igenis figyelek rád! Veled vagyok most is!
— Most igen. — biccentett. — De hol voltál az elmúlt két évben? Nem érdekeltelek, vagy nincs igazam?
— Nincs igazad! — válaszoltam azonnal.
— Oh, tényleg? Jó vicc volt.
— Te se kerestél engem! Nehogy már én legyek a hibás ezért is!
— Ezért is? Milyen ezért is? — akadt ki. — Nem tettél semmit annak érdekében, hogy megtudd, hogy mi van velem! Azt se tudod, hogy most mi van velem! — hadarta.
— De igenis tudom, hogy mi van veled!
— Azon kívül, amit mondtam? — kérdezte. — Nem tudsz te semmit! Még a hülye jeleimet sem vetted észre! — panaszolta.
— Milyen jeleket? — tátottam el a számat. — Először is nem vagyok kódfejtő! Másodszor pedig te sem vetted észre az enyéimet! — vágtam rá morcosan.
— Ugyan mi a fenét kellett volna észrevennem? A nagy semmit? Mert azt észrevettem. — mondta, miközben átnézett a vállam felett. — Menj!
— Nem megyek! — vágtam rá azonnal. — Itt van két év sérelme, kijött. Nem gondolod, hogy megkéne beszélnünk? — kérdeztem.
— Nem. — felelte. — Nekünk nem kell semmit sem megbeszélnünk! Tönkre ment az életem, mert te kiléptél onnan!
— Képzeld el, hogy az enyém sem volt valami fényes! Mellesleg te hagytál ott először! — vágtam a fejéhez, mire a velem szemben álló Rosa eltátotta a száját.
— Pedig úgy láttam, hogy nagyon is az volt! Turnéztál, a lányok meg körbe ugráltak! Szerintem igenis élvezted! — magyarázta.
— Honnan tudod? Nem voltál ott! És megsúgom, hogy nem. Nem élveztem, mert akkor is csak rád meg a kibaszottul nem létező kapcsolatunkra tudtam gondolni!
— Azt már úgy sem lehetett volna megmenteni. — vonta meg a vállát. — Megtennéd, hogy végre elmész innen?
— Nem. — jelentettem ki.
— Azt mondtam, hogy menj! — mutatott az ajtóra.
— Hogy ezt ne beszéljük meg? Na azt már nem! — válaszoltam meg a saját magam kérdését.
— Azt szeretnéd, hogy még több dolgot mondjak? Oké, meg kapod! Az életem nélküled elcsesződött, és mindeki elhagyott! Érted? Mindenki! A szüleim, az összes rokonom. Egyedül Liz maradt nekem. És te mit csináltál? A nagy semmit! Ültél a babérjaidon, miközben körbe ugráltak a plázacicák!
— Egyik sem volt plázacica, csak erősen szőke — gondolkodtam hangosan.
— Persze, védd csak őket! — vágta rá mérgesen. — Elrontottad Michael! Nagyon is.
— Én?! Én rontottam el? — háborodtam fel. — Ezt a magad nevében mond! Te magad hagytál ott, te magad mondtad ki azt, hogy vége, nem mellesleg te is pofoztál fel! Szerintem ez nem úgy hangzik, mintha én rontottam volna el ezt az egészet! Sokkal inkább úgy hangzik, mintha a te hibád lenne!
— Oh, persze! Kend csak rám!
— Eredtileg te akartad rám kenni! Én csak azt mondtam, hogy nem én tettem tönkre!
— Szóval azt mondod, hogy én csesztem el? — vonta fel kérdőn a szemöldökét.
— Igen, azt. — bólintottam határozottan. — Így is van. Te rontottad el. Nagyjából ismétlem magam, mert te hagytál ott! — néztem egyenesen a szemébe Rosa nem válaszolt, csak elém lépett és felpofozott. Au. Miért kell folyton ezt csinálnia?
— Utállak! — kiabálta. — Egyszerűen utállak! — ordította az arcomba.
— Oh képzeld! Én is téged! — vágtam rá mérgesen. — Elmegyek. — jelentettem ki, miközben felkaptam a cipőmet.
— Menj, mert ahhoz értesz! — nézett utánam. Szó nélkül léptem ki a szobájából, de ő jött utánam.
— Kösz, de kitalálok egyedül is — néztem hátra egy pillanatra.
— Ki mondta, hogy utánad megyek? Csak magadra tudsz gondolni, igaz?
— Annyira utálom, amikor ezt csinálod! Beszélgess már el erről valakivel, de komolyan. — forgattam meg a szemeimet.
— Beszélnék én, de várjunk csak. Valaki miatt a családtagjaim látni sem akarnak! — ordította.
— Akkor hozd helyre! Magadnak csináltad, Blake! — néztem a szemébe, amiben most egyáltalán nem láttam a csillogást. Csak haragot, de abból jó sokat.
— Majd pont te fogod meg mondani nekem, hogy mit csináljak, Clifford! Húzzál kifelé! — mutatott az ajtóra.
— Nem vagy a főnököm! — vágtam rá.
— Ez az én házam! Az én házamban én pedig vagyok a főnök! Szóval, ha azt mondom, hogy húzzál kifelé, akkor húzzál kifelé!
— Tudod mit? — kérdeztem mérgesen.
— Na? Micsodát? — kérdezett vissza idegesen.
— Menj a francba, de komolyan! — mondtam, miközben kiléptem az ajtón.
— Te is menj a francba! — kiáltotta utánam, de nem válaszoltam. Becsaptam magam után az ajtót, majd zsebre dugtam a kezeimet. Felnéztem a házra, majd megráztam a fejem.
— Argh! — kiáltottam el magam, majd elindultam a járdán.

Fogalmam sem volt arról, hogy hová megyek. Az égbolt pedig továbbra is be volt borulva, ami nem igazán jelentett jót. Nem akartam hazamenni, nem akartam szembe nézni a többiekkel, de legfőképpen nem akartam elmondani nekik azt, hogy mi történt velem és Rosa-val. Semmit sem akartam. Szóval tovább sétáltam, de egyben szörnyen mérges is voltam Rosa-ra. A gond az volt, hogy még így is csak rá tudtam gondolni. Egyszerűen nem tudtam kiverni őt a fejemből. Nem ment.

Szinte már az egész várost bejártam, az égbolton pedig egyre több sötét felhő gyülekezett. Kénytelen voltam hazamenni. A hazafelé vezető út tovább tartott, mint gondoltam, de így legalább volt időm kitalálni azt, hogy mit mondok a többieknek. Ám semmiféle kifogást nem találtam, ami jónak mondható lett volna.

A házunk elé érve vettem egy mély levegőt, majd benyitottam. A nappaliban ülő Luke és Liz azonnal oda kapta a fejét. Intettem egyet nekik, lerúgtam magamról a cipőmet, majd felfelé indultam. A szemem sarkából láttam, ahogyan döbbenten néznek utánam, ugyanakkor egyikük sem szólt semmit. Útközben találkoztam Calum-mal, akinek szintén csak intettem egyet.
— Minden rendben? — méregetett.
— Teljesen. — erőltettem magamra egy mosolyt, majd kikerültem őt, és beléptem a szobámba. Elterültem az ágyamon. A plafont kezdtem el bámulni. Az idegességem pedig egyre csak nőtt.

Idegesen járkáltam fel-alá a szobámban. Tétlen voltam. Sétálni nem indulhattam, ugyanis az eső eleredt. Arról nem is beszélve, hogy úgy esett, mintha dézsából öntenék. Csendben figyeltem, ahogyan az esőcseppek lefolynak az ablakomon.
— Mike — nyitott be Luke a szobámba. Érdeklődve fordultam felé. — Nem jössz filmet nézni? — kérdezte halkan.
— Kösz, de most nincs hozzá kedvem. — vontam meg a vállamat.
— Jól vagy? — érdeklődött. Hangja aggodalmat sugárzott.
— Aham, jól. — bólintottam egy aprót. Igyekeztem kerülni a tekintetét. Nem mertem a szemébe nézni.
— Látom, hogy nem vagy jól... — suttogta maga elé. — Szeretnél beszélni róla?
— Kicsit később? — kérdeztem vissza.
— Ahogy szeretnéd — bólintott egy aprót, majd kiment a szobámból, én pedig tovább bámultam azt, ahogyan esik az eső.

Sóhajtva megráztam a fejemet. Úgy döntöttem, hogy elmegyek lefürdeni, hátha sikerül legalább egy kicsit elterelnem a gondolataimat. Beálltam a forró zuhany alá. Homlokomat a csempének döntöttem. Hagytam, hogy a víz hajamról a nyakamra folyjon, amely utána végig folyt a karomon is. Vettem egy mély levegőt, miközben azon gondolkodtam, hogy lehet-e ennél is elcseszettebb az életem? Biztosan. De inkább nem gondoltam bele ebbe a dologba. Helyette ismét megszálltak a Rosa-val kapcsolatos gondolataim. Kezdett bűntudatom lenni azért, amiért összevesztünk, azért, amiért megint otthagytam őt, pedig kellettem volna neki.
— Akkora egy hülye vagyok — suttogtam magam elé.

Percekkel később kiléptem a fürdőből, majd a szekrényemhez léptem, amelynek belsejében azonnal megpillantottam azokat a képeket, melyeken Rosa és én vagyunk. Sóhajtva megráztam a fejemet. A mosolygó Rosa-ra tévedt a tekintetem.
— Annyira sajnálom — suttogtam. — Annyira sajnálom, hogy egy ekkora idióta vagyok... Szeretlek. — szipogva nyeltem vissza a könnyeimet. Úgy érzem, hogy kezdek teljesen begolyózni...

Felvettem egy fekete farmert, egy szürke pólót, a pólóra pedig egy fekete pulcsit. Lehuppantam az ágyamra, miközben magam elé bámultam. Egyre nagyobb lett a bűntudatom. Kezdett teljesen eluralkodni rajtam.

Döntésképtelen voltam. Nem tudtam, hogy mit kéne, hogy tegyek. Az egyik felem azt mondta, hogy menjek el Rosa-hoz és beszéljük meg, míg a másik felem azt mondta, hogy inkább maradjak itthon a seggemen, és ne csináljak semmi hülyeséget. Na igen, ez nem jött össze. Az előbbi felem győzött. Elhatároztam, hogy elmegyek Rosa-hoz, mert ezt helyre kell hoznunk. Muszáj lesz helyre hoznom.
A tervemben egyedül a szakadó eső akadályozott meg, de... Nem gondolkodtam. Hátarozottan bólintottam egyet. Felálltam az ágyamról, majd a szekrényemhez léptem és kivettem a legközelebbi cipősdobozt. Belebújtam a fekete cipőbe, majd halkan kiléptem a szobámból.

A többiek még mindig a nappaliban filmeztek. Hangtalanul mentem el mellettük, és ugyanígy hangtalanul léptem ki az ajtón. Az bejárati ajtó előtt állva azonban megtorpantam. Az eső kopogott az ereszen. Aztán... Aztán erőt vettem magamon.
— Nem fog megakadályozni a rohadt eső! — bátorítottam magam. — Gyerünk Michael, menni fog ez! — mondtam halkan, miközben vettem egy mély levegőt.

Elindultam Rosa-ékhoz. Illetve futottam, de még így is bőrig áztam. Ám ez jelen pillanatban nem érdekelt. Az lebegett a szemem előtt, hogy minél hamarabb láthassam Rosa-t. A hajam vizesen tapadt a homlokomra, a pulcsimból pedig már csavarni lehetett a vizet, de nem érdekelt, mert ott álltam Rosalind Blake háza előtt.

Csengettem. Kábé két perccel később kinyílt az ajtó. Rosa szipogva nézett fel rám.
— Mit akarsz? — kérdezte halkan. Nem válaszoltam. Fogalmam sem volt arról, hogy még is mi a francot mondhatnék. Esetleg azt, hogy sajnálom? Nem, nem ez hülyeség, és egyben totális bukás is lenne.
Rosa megforgatta a szemeimet, majd bezárta volna az ajtót, ha nem akadályozom meg ebben.
— Bökd ki! — nézett rám bosszúsan. Azt sem tudtam, hogy mit teszek éppen, vagy éppen mit nem. Megfogtam a csuklóját, magamhoz húztam és hosszasan megcsókoltam, miközben a kezeimet a dereka köré fontam. Az az érzés... Egyszerűen leírhatatlan volt. Szörnyen örültem annak, hogy ajkaim ismét érinthetik az övét. A puha ajkait. A puha és forró ajkait. Újra és újra megcsókoltam őt. Nem akartam elszakadni tőle, de ahogyan észrevettem ő sem tőlem.

Végül nagy nehezen sikerült. Rosa pislogás nélkül figyelt, mire én halványan elmosolyodtam.
— Gyere be! — kapott észbe, majd behúzott a házba. A szobájáig meg sem álltunk.
— Fürödj le meleg vízzel! — tolt be a hálószobához tartozó fürdőbe. Mosolyogva figyeltem a csukott ajtót. Kibújtam a ruháimból, amelyekből csavarni lehetett a vizet. Miután nagyjából kicsavartam belőlük a vizet, és felraktam őket a radiátorra száradni beálltam a forró víz alá. Alig hittem el, hogy végre sikerült. Megcsókoltam! Basszus, megcsókoltam!

Alsóban léptem ki a fürdőből.
— A vizes ruháimat nem vehetem vissza — mondtam, amikor is megláttam Rosa érdeklődő arckifejezését.
— Oh, értem. — bólogatott, miközben elkapta rólam a tekintetét. Vettem egy mély levegőt, majd leültem mellé.
— Vizes a hajad. — jegyezte meg mosolyogva.
— Tényleg? — nevettem fel halkan.
— Nehogy megfázz nekem! — mondta szigorúan, miközben elvette a vállamon pihenő törölközőt, majd megtörölte vele a vizes hajamat. Rosa kuncogva figyelt engem.
— Mennyire szörnyű? — húztam el a számat, tudva, hogy Rosa összeborzolta.
— Nem annyira. — kuncogott. — Szerintem így is cuki vagy... — tette hozzá halkan. Azonnal elmosolyodtam. Rosa felállt mellőlem, majd kihozta a fürdőből a hajszárítóját.
— Nem kell megszárítani. — néztem fel rá.
— De igen. Meg kell. — mosolygott.

Halványan elmosolyodtam, majd azt figyeltem, ahogyan Rosa bedugja a hajszárítót az ágya mellett lévő konnektorba. Percekkel később pedig készen is lett.
— Köszi — néztem rá egy pillanatra.
— Nincs mit — vonta meg a vállát mosolyogva. Elrakta a hajszárítót, majd lehuppant mellém.
— Rosa... — szólítottam meg halkan.
— Igen? — kérdezte kíváncsian.
— Sajnálom. — böktem ki halkan. — Sajnálom, hogy ekkora idióta vagyok.
— Az idiótaságoddal együtt szeretlek. — suttogta. — Egyébként... Én is sajnálom.

Nem válaszoltam, csak magamhoz húztam és hosszasan megcsókoltam. Egy-két perccel később sikerült is elszakadnunk egymástól. Rosa befeküdt az ágyba, én pedig mellé. A lány közelebb bújt hozzám. Átöleltem őt, miközben belepusziltam a hajába. Mind a ketten csendben voltunk, de azt hiszem, hogy ez nem is volt akkora baj. Ketten voltunk, és úgy tűnt, hogy minden rendben van kettőnk között.

Nagyjából egy óra telhetett el, amikor elengedtem Rosa-t, aki érdeklődve ült fel az ágyon.
— Minden rendben? — kérdezte halkan.
— Most már igen. — feleltem, miközben adtam egy puszit a homlokára. — Megnézem, hogy megszáradtak-e a ruháim. — mondtam. Már álltam volna fel az ágyról, amikor is Rosa elkapta a csuklómat, és visszahúzott magához.
— A ruhák várhatnak — suttogta.
— Hm... — gondolkoztam el. — Ebben igazad van. — mosolyodtam el. Egy laza mozdulat kíséretében az ölembe húztam.
— De téged nem váratlak meg — mondtam halkan.
— Két évig azt tetted — mosolyodott el édesen.
— Mi lenne, ha a jelenre fókuszálnánk?
— Benne vagyok. — bólintott egy aprót Rosa.

Mosolyogva figyeltem az arcát.
— Mikey... — szólított meg halkan. — Biztos, hogy minden oké? — érdeklődött.
— Biztos. — feleltem. — Csak elvarázsolt a szépséged. — tettem hozzá halkan, mire Rosa elvörösödött. — Szeretlek, Rosalind. — suttogtam az ajkaira.
— Én is szeretlek, Michael. — suttogta. Felé hajoltam, és hosszasan megcsókoltam.
— Hülyeséget fogok csinálni — suttogtam két csók között.
— És mi van akkor, hogyha én benne vagyok abban a hülyeségben? — kérdezte halkan.
— Akkor... Majd meglátjuk. — feleltem, miközben ledöntöttem az ágyon, és benyúltam a pólója alá. Khm... Maradjunk annyiban, hogy későn feküdtünk le aludni.