A reggelem viszonylag jól indult. Tíz óra körül ébredtem fel. Levánszorogtam a lépcsőn, majd a konyha felé vettem az irányt. A pulton megpillantottam egy cetlit. Egyedül voltam otthon, hiszen már mindenki elment valahová. Miután elkészítettem a reggeli kávémat felültem az egyik bárszékre. Kezembe vettem a telefonomat, majd feloldottam azt. Egy ideig bámultam a háttérképemet. Sóhajtva ráztam meg a fejemet, majd megnyitottam az üzeneteimet. Már éppen írtam volna Luke-nak, amikor is megcsörrent a kezemben lévő telefon. A kávémat is félre nyeltem. Rosa hívott. Miután kishíján megfulladtam a fülemhez emeltem a készüléket.
— Ráérsz? — kezdte Rosa köszönés nélkül.
— Persze — bólintottam egy aprót, bár igaz, hogy ő ezt nem láthatta. — Minden rendben? — érdeklődtem, miközben leszálltam a bárszékről és a mosogatóba tettem az üres kávéscsészémet.
— Ahamm — felelte halkan.
— Ez nem volt valami meggyőző — jegyeztem meg szemforgatva.
— Igazából... Izé... — köszörülte meg a torkát.
— Kezdek aggódni érted — mondtam, miközben felsiettem a szobámba. — Rosa... Biztos, hogy minden rendben?
— Nem, nem hiszem... — válaszolt.
— Hol vagy? — kérdeztem azonnal.
— Öhm... Na ez egy igazán jó kérdés. — motyogta.
— Oké.. — vettem egy mély levegőt. — Meséld el, hogy mit csináltál.
— Izé...
— Szóval? — érdeklődtem.
— Eljöttem sétálni — kezdte. — Nem volt célom, csak arra sétáltam, amerre a lábam vitt. — magyarázta. — Csak hát... Eltévedtem. Kiderült, hogy mégsem ismerem annyira Sydney-t. — gondolkodott hangosan.
— Megkereslek, oké?
— Oké. — felelte. Mintha megkönnyebbült volna.
— Nincs kiírva egy utca, vagy bármi? — kérdeztem, miközben felvettem egy pulcsit és a cipőmet, majd lesiettem a lépcsőn.
— Ha ki lenne írva bármi is akkor haza találtam volna — tisztán láttam magam előtt, ahogyan megforgatja a szemeit.
— Jó, oké, ez igaz — biccentettem.
— Így viszont nem tudom, hogy merre keresselek... — suttogtam. — Merre felé indultál? — érdeklődtem.
— Egyenesen — felelte elgondolkodva. — Aztán fordultam jobbra, balra, jobbra, balra, megint balra és... Jah. Eltévedtem.
— Nem is te lennél — nevettem fel halkan.
— Michael, ez rohadtul nem vicces! — hadarta idegesen. — De abban igazad van, hogy bármikor eltudok tévedni.
— Mit látsz magad körül?
— Sok-sok fát. — válaszolt.
— Egy erdőben vagy? — tátottam el a számat.
— Egy erdő szélén — javított ki. — Rá látok a városra. Meseszép a kilátás. — magyarázta. Rosa tovább beszélt a kilátásról, én viszont elgondolkodtam. Ismerős volt ez a leírás.
— Tudom, hogy hol vagy — szólaltam meg hirtelen.
— Akkor siethetnél — tanácsolta.
— Nem élvezed a kilátást? — mosolyodtam el.
— Dehogynem! Csak lefogok merülni. — válaszolt.
— Sietek! — mondtam azonnal.
— Jó, de ne rakj le, oké? Valami van abban a bokorban. — motyogta kétségbeesetten.
— Biztosan csak egy nyúl — mondtam, miközben gyorsítottam a lépteimen.
— Nyulak vannak az erdőben? — kérdezte bizonytalanul.
— Erdei nyulak — vontam vállat. — De az is lehet, hogy csak a szél.
— Kétlem. — felelte. — Egyáltalán nem fúj a szél. Tök jó idő van. — tette hozzá.
— Akkor mégsem olyan vészes, nem?
— De. Vészes. — válaszolt Rosa. — Oh, tényleg egy nyuszi volt.
— Látod? Nincs mitől félni.
— Nem is féltem! — makacsolta meg magát.
— Persze, persze — forgattam meg a szemeimet. — Mennyit bír még a telefonod?
— Kábé tíz percet — felelte viszonylag higgadtan.
— Nekem kell legalább húsz — húztam el a számat.
— Akkor siess!
— Sietek, nyugi!
— Nyugi? Hogy legyek nyugodt? Tök egyedül vagyok egy erdő szélén! Elvihet bárki, vagy bármi.
— Például? — kérdeztem szórakozottan.
— Például a jeti! — vágta rá kapásból. Muszáj volt elnevetnem magamat. — Bazdmeg Michael! Ez nem vicces!
— Bocshi — nevettem továbbra is. — Hogy jött a jeti? — kuncogtam.
— Passz — felelte.
— És miért indultál el sétálni? — érdeklődtem.
— Már nem igazán emlékszem — ködösített.
— Hol vagy már? — kérdezte egy-két perccel később.
— Mondanám, hogy a közelben, de akkor hazudnék. — húztam el a számat.
— Nincs ebben a helyben semmi jó! Az a nyúl is eltűnt! — motyogta az orra alatt. Épphogy meghallottam. — De jó. Kábé öt percet bír még a telefonom. Jej. Alig várom, hogy valaki elraboljon. Mindjárt ki is kiáltom. — hadarta Rosa egyre idegesebben.
— Figyelj — kezdtem halkan. — Tudom, hogy ideges vagy, de nem hiszem, hogy jó ötlet az erdő szélén állva kiabálni.
— Lehet, hogy igazad van. De akkor mit csináljak?
— Várj — válaszoltam.
— Köszi, ez sokat segített. — morogta.
— Mennyire sietsz? — kérdezte hirtelen.
— Most komolyan Rosa? — kérdeztem vissza.
— Tereld el a figyelmemet!
— Mégis mivel? — vontam fel a szemöldökömet kérdőn.
— Mittudomén. Mesélj arról a dalról!
— Azt a dalt hagyjuk! — vágtam rá azonnal.
— Egyszer akkor is elolvasom. — mondta. — Tuti, hogy benne lesz az új albumban. — gondolkodott hangosan.
— Honnan tudsz te az új albumról? — tátottam el a számat.
— Liz említette — felelte. — Mi is a címe?
— Semmi! — mondtam azonnal.
— Áh! Meg van! Tuti, hogy benne lesz a Youngblood-albumban, igaz?
— Nem mondok semmit. — válaszoltam.
— Aha, szóval benne lesz. — értette meg egy pillanat alatt.
— Nem lesz benne! — vágtam rá azonnal.
— Hogyne — kuncogott.
— Komolyan leraklak!
— Úgyis mindjárt lemerülök. — tisztán láttam magam előtt, ahogyan megvonja a vállát. Ebben a pillanatban pedig meghallottam egy ,,bíp" hangot, vagyis Rosa-nak lemerült a telefonja. Még inkább gyorsítottam a lépteimen, szinte már futottam.

Hamarosan meg is érkeztem az említett helyre. Normalizáltam a légzésemet, majd körbe néztem, de sehol sem láttam Rosa-t.
— Hol lehet? — suttogtam magam elé. Vettem egy mély levegőt, majd átvágtam a fák között. Megpillantottam Rosa-t. Egy sziklán ült, miközben lenézett a városra. Mosolyogva indultam el felé.
— Szia — suttogtam, miközben leültem mellé. Rosa kissé könnyes szemmel nézett fel rám.
— Ugye most tényleg itt vagy? — szipogta.
— Igen, tényleg — bólintottam. Rosa azonnal a nyakamba borult, ám vállai rázkódása elárulták őt. Sírt.
— Hé — motyogtam a hajába. — Itt vagyok, oké? Minden rendben lesz.
— Így gondolod? — motyogta a mellkasomba.
— Így — feleltem. Rosa nem válaszolt, csak tovább szipogott.
— Ki akartam üríteni a fejemet — szólalt meg hirtelen.
— Miért? Mi történt? — kérdeztem halkan.
— Liz kissé kiakadt rám. — válaszolt. — A tegnap miatt. — tette hozzá.
— Beszéld meg vele. — tanácsoltam.
— Szerettem volna, de elment valahová Luke-kal. — motyogta.
— Akkor, ha hazaért megbeszélitek.
— Oké — szipogta. Óvatosan eltoltam magamtól a lányt. Letöröltem a könnyeit, majd megszorítottam a kezét.
— Köszönöm — suttogta.
— Bármikor — mosolyodtam el halványan. Rosa nyitotta a száját, de azonnal vissza is csukta azt.
— Gyere — álltam fel mellőle. — Menjünk haza.
— Menjünk — egyezett bele Rosa. Hagyta, hogy felhúzzam a szikláról. Tekintete az összekulcsolt ujjainkra tévedt. Nem akartam elengedni a kezét.
— Indulhatunk? — érdeklődtem. Rosa elvörösödve bólintott.

Az út csendben telt. A csend pedig kezdett egyre kínosabbá és kínosabbá válni. Csak aztán vissza tértünk a városba.
— Nem... — kezdte Rosa halkan. — Nem jössz át? — kérdezte meg végül.
— Szívesen — mosolyodtam el halványan.
— Szóval... — szólalt meg egy kis idő elteltével. Érdeklődve néztem rá. — Valamikor eljátszod nekem a Monster Among Men-t? — kérdezte kíváncsian.
— Ne-Nem tudom. — feleltem dadogva.
— Légyszívees — nézett rám eszméletlenül édesen. Azonnal elkaptam róla a tekintetem. Szigorúan a járdára figyeltem.
— Ha kitalálom az utolsó sort eljátszod?
— Úgy sem fogod kitalálni — nevettem fel halkan.
— Fogadunk? — kérdezte csilingelő hangon. Egy pillanatra erejéig néztem rá. Illetve azt terveztem. Helyette bámultam egy ideig.
— Fogadjunk — vontam vállat. — Úgysem találod ki. — tettem hozzá gyorsan.
— Biztos vagy te abban? — mosolygott édesen.
— Teljesen. — bólintottam egy aprót.
— Oh, az ostoba igazság az, hogy... — gondolkodott el.
— Látod? Nem tudod, ennyi.
— Akkor is rá fogok jönni, hogy mi a vége!
— Álmodozz! — forgattam meg a szemeimet.
— Álmodozom — biccentett. — Akarod tudni, hogy kiről?
— Nem — feleltem.
— Pedig szerintem örülnél neki, ha tudnád — húzta az agyamat. Utálom, amikor ezt csinálja. — Vagy lehet, hogy beleőrülnél. Ki tudja. — csevegett tovább.
— Kiről álmodozol? — sóhajtottam fel fáradtan.
— Nem mondom meg — nyújtotta ki a nyelvét.
— Na, akkor most melyikünk is az óvodás? — mosolyodtam el halványan.
— Maradjunk döntetlenben. — kacsintott, majd előhalászta a zsebéből a lakáskulcsot és belépett az ajtón. Magával húzva engem is. Körbe néztem a házban.
— Nem változott semmi, ha erre vagy kíváncsi — kuncogott a mellettem álló Rosa.
— Kérsz valamit? — érdeklődött, miközben elengedte a kezemet és a konyha felé vette az irányt. Utána indultam.
— Grépfrútot? — kuncogott.
— Nem, kösz — húztam el a számat.
— Szerencséd, mert amúgy sincs itthon — vonta meg a vállát, miközben becsukta a hűtő ajtaját. Levett két poharat az egyik polcról, majd mindkettőt megtöltötte kólával.
— Köszi — mosolyodtam el halványan.
— Nincs mit — vonta meg a vállát. Csendben figyeltem Rosa-t.
— Mi az? — kérdezte egy idő utána. Valószínűleg megunta, hogy szótlanul bámulom őt.
— Semmi — válaszoltam azonnal.
— Csak? — kíváncsiskodott.
— Eszembe jutott valami — ködösítettem.
— A dalszöveg? — nevetett fel édesen.
— Hogyne — forgattam meg a szemeimet, miközben bele kortyoltam az italomba.
— De most tényleg nem fogod elénekelni? — biggyesztette le az ajkait.
— Nem felejtenéd el? — húztam el a számat.
— Nem. — felelte egyszerűen. — Tudni szeretném, hogy miről szól. Kérlek!

Sóhajtva ráztam meg a fejemet. Féltem Rosa véleményétől. Féltem attól, hogy mit szól a dalhoz. Egyszerűen csak... Féltem.
— Kár — mosolyodott el szomorúan. — Pedig szívesen meghallgattam volna.
— Mindegy — vontam meg a vállamat.
— Azért nem annyira mindegy. — mondta halkan. — Miért nem énekled el nekem? — kérdezte, miközben elém lépett. Igyekeztem nem az ajkait figyelni.
— Szeretem hallgatni az énekhangodat — suttogta, miközben még közelebb lépett hozzám. Nyeltem egy nagyot. A gyomrom liftezni kezdett. Miért van rám ilyen hatással a közelsége? Ja, meg van. Mert szeretem. Csak hülye vagyok, és ezt nem merem neki elmondani. Talán... Ha megmutatnám neki a dalszöveget minden helyre jönne... Nem! Ez hülyeség! Egy hülye dalszöveg nem old meg semmit sem, ugye?

Rosa közelebb hajolt hozzám. Ajkai az enyémeket súrolták. És már majdnem csókolóztunk is, csak aztán...

— Nem tudom megtenni — suttogtam. — Nem akarom összetörni a szívedet. Megint. — motyogtam, miközben egy könnycsepp is végig futott az arcomon, amelyet gyorsan le is töröltem onnan.
— Mikey — szólított meg Rosa halkan.
— Ne... — mondtam azonnal, miközben elléptem tőle. Az előttem álló lány szomorúan figyelt engem. — Hagyjuk.
— Michael! — szólt utánam, de mindhiába. Kiléptem az ajtón, és elhúztam a csíkot. El akartam tűnni. El akartam tűnni a környékről. Sőt! Még a Föld felszínéről is el akartam tűnni. Rosa-nak sokkal jobb lesz nélkülem. Sokkal, de sokkal jobb...

Zsebre dugott kézzel indultam el hazafelé. A hajam a szemembe hullott, és még az ég is beborult. Remek. Mintha az időjárás éppen azt sugallta volna, hogy elcsesztem. Csak az a baj, hogy ezt én is tudtam nagyon jól. Tudtam, hogy elcsesztem. Rohadtul elcsesztem. Itt volt az esélyem. Itt volt az esély az újra kezdésre, de... Én eldobtam magamtól ezt az esélyt. Mert megint hülye voltam. Mindig is hülye voltam...

A házba belépve megpillantottam a nappaliban ülő Liz-t és Luke-ot.
— Hé — szólított meg Luke. — Mi van veled?
— Fáradt vagyok — vontam meg a vállamat, majd kibújtam a cipőmből és felmentem a szobámba. Becsuktam magam mögött az ajtót, majd kezembe vettem a gitáromat és lehuppantam az ágyamra. Énekelni kezdtem. Méghozzá a Monster Among Men-t, de a felénél abbahagytam. Elcsuklott a hangom, és már nem bírtam tovább énekelni...
— Michael — nyitott be Luke a szobámba. Kissé könnyes szemmel néztem fel rá.
— Hol van Liz? — kérdeztem halkan.
— Rosa-val — felelte. — Mi történt?
— Elszalasztottam egy lehetőséget — motyogtam.
— Pontosabban?
— Megcsókolt volna, de én azt mondtam, hogy nekem ez nem megy, mert nem akarom megint összetörni a szívét...
— Megoldjátok. Higgy nekem, jó?

— De mi van, ha mégsem? — néztem fel rá szipogva.

— Mike... Te meg Rosa különleges páros vagytok. Nincs olyan dolog, amit ne oldanátok meg. Szóval... Ezt is megfogjátok oldani, oké? Csak higgy benne!
— Igyekszem — szipogtam.
— Tudd a dalról — böktem ki hirtelen.
— És? — kérdezte Luke kíváncsian.
— Még nem énekeltem el neki, de... Tudja, hogy létezik. — suttogtam magam elé.
— Nem gondolod, hogy lehet, hogy elkéne énekelned neki? — kérdezte Luke halkan.
— Nem, nem igazán. — vontam vállat.
— Lehet, hogy neked is jobb lenne — próbált lelket önteni belém, ami valljuk be, hogy nem nagyon sikerült neki.
— Mindegy... — vontam vállat. — Majd lesz valahogy. — tettem hozzá.
— Ez nem győzött meg teljesen. Ugye tudod?
— Tudom — sóhajtottam fel halkan.
— Figyelj — kezdte halkan Luke. — Minden rendbe fog jönni, hiszen az ég is egymásnak szánt titeket. — magyarázta.
— Biztos? — kérdeztem bizonytalanul.
— Biztos — erősítette meg. Szótlanul bólintottam.
— És... Khm. Mi a helyzet veled meg Liz-zel? — tereltem a témát.
— Semmi érdekes — vonta meg a vállát. — Holnap randizunk — tette hozzá gyorsan.
— Az jó, gondolom — erőltettem magamra egy mosolyt.
— Pihenj egy kicsit — tanácsolta.
— Rendben — egyeztem bele az ötletbe. Luke halványan elmosolyodott, majd kiment a szobámból. Leraktam a gitáromat az ágyam mellé, majd magamra húztam a takarómat és a fal felé fordultam. Szorosan lehunytam a szemeimet. Magam előtt láttam Rosa-t. Az agyam vissza játszotta azt a pillanatot, amikor is majdnem megcsókolt. Azt a pillanatot, amelyet rohadtul elrontottam.

Lassan kinyitottam a szemeimet. Csendben bámultam a falat, de így is magam előtt láttam Rosa arcát. Igyekeztem vissza nyelni a könnyeimet, ami eléggé nehéz feladatnak bizonyult. Végül utat engedtem nekik. Az időérzékemet is teljesen elvesztettem. Csak annyit észleltem, hogy kezdett besötétedni. De nem mozdultam. Továbbra is az ágyamban feküdtem, miközben tovább szipogtam. Remélve, hogy majd egyszer abba tudom hagyni a sírást. Nos ez az egyszer nem érkezett el olyan hamar, mint szerettem volna. Egyedül egy ember tudott volna megnyugtatni, de... Ő nem volt velem. Bármennyire is szerettem volna, hogy itt legyen. Velem.

Fogalmam sem volt arról, hogy hány óra. Egyszercsak besüppedt mellettem az ágy.
— Luke — motyogtam magam elé. — Légyszíves. Most egyedül akarok lenni.
— De... Nem Luke vagyok. — mondta az a valaki szörnyen halkan. A hangját nem ismertem fel. Áthajolt a vállam felett, az illata pedig azonnal megcsapta az orromat.
— Rosa? — kérdeztem halkan. — Mit keresel itt?
— Nyugi — mosolyodott el. — Liz is itt van. Luke-kal beszélget — tette hozzá halkan. Át fordultam a hasamra, így Rosa félig-meddig rajtam feküdt. Adott egy puszit az arcomra.
— Sajnálom — mondta halkan.
— Én sajnálom — suttogtam.
— Mindketten sajnáljátok — szólt közbe valaki.
— Kösz Liz — sóhajtott fel Rosa, majd leszállt rólam. Azonnal felültem az ágyon.
— Jó éjt — intett egyet bénán.
— Jó éjt — néztem utána.
— Várj meg lent — szólt Liz Rosa után. Érdeklődve néztem az ajtóban álló lányra.
— Teret adok neki. — mondta ki halkan. — Sokat jelentesz neki, úgyhogy ne merészeld elrontani!
— Igyekszem. — mondtam halkan.
— Igyekezz jobban! — vágta rá, majd bezárta a szoba ajtaját. Szemforgatva néztem utána.

Felálltam az ágyamról, majd a szekrényemhez léptem és levettem a tetejéről a füzetem. Leültem az íróasztalomhoz, majd a benne lévő képeket kezdtem el nézegetni.
— Rendben Michael — suttogtam magam elé. — Ezt elrontottad, te is tudod. De! A holnap új napra virradunk, és minden más lesz. Helyre rakod a dolgokat — mondtam halkan. Nézegettem még egy ideig a közös képeinket. Éjfél körül feküdhettem vissza az ágyamba. A plafont bámultam, miközben hagytam, hogy rám törjenek az emlékeim. Valamikor sikerült is elaludnom.