Layla Roberts

Egy ásítást elnyelve ültem fel az ágyamon. Fáradtan dörzsöltem meg a szemeimet, hiszen alig aludtam valamit az éjszaka. Matt a hülyeségeivel fárasztott. Sokat beszél. Néha túlságosan is sokat, főleg akkor, hogyha stresszel vagy ideges.

Mély levegőt véve keltem ki az ágyamból. Nyújtózkodva léptem be a fürdőszobába. Tegnap este legalább volt annyi eszem, hogy keressek magamnak mára ruhát. Ezzel csak az volt a baj, hogy a ruha összeállítás már egyáltalán nem tetszett. Elhúztam a számat, majd inkább beálltam a zuhany alá. Hagytam, hogy a forró víz végig folyjon a testemet. Homlokat egy nagy sóhaj kíséretében döntöttem a csempének. Ha valaki látott volna biztos megjegyezte volna magában, hogy „úgy nézek ki, mintha a világ összes terhe a vállamon lenne“. Pedig ez nem így van. Egészen boldog voltam, a fejemben lévő gondolatok pedig szinte buliztak egymással valami random 5sos dalra, ami éppen a fejemben ragadt.

Miután készen lettem és megtörölköztem, felvettem a köntösömet és átcsoszogtam a szobámba, majd megállltam a szekrényem előtt. Minden egyes ruhadarabon újra és újra átsuhant a tekintetem. A fejemben igyekeztem összerakni, hogy mégis mit vegyek fel. Tekintetem végül megállapodott a szürke farmeromon, amelyre egy lánc volt felrakva. Kezembe vettem a farmert, majd ledobtam az ágyra. Ujjaimat végig húztam a pólóimon, amelyekről nem mondhatom el, hogy tele lennének színekkel... Kezembe vettem az egyik fekete hosszú ujjút és a fekete színű flannel ingemet, amelyen fehér kockák futottak végig. Sietősen felöltöztem, kifésültem a hajamat és már készen is voltam. Felvettem a fekete bakancsomat, kezembe vettem a táskámat és a telefonomat, majd lerobogtam a lépcsőn.

Már kiléptem az ajtón, amikor is megcsörrent a telefonom.
— Mivan? — emeltem fülemhez a készüléket, miközben bezártam a bejárati ajtót és hátamra kaptam a hátizsákomat.
— Neked is jó reggelt — felelte Matthew. — Késésben vagy. — jegyezte meg.
— Nem is tudom, hogy ki miatt — forgattam meg a szemeimet.
— Találkozunk a suli előtt? — érdeklődött.
— Ott vagy már? — kérdeztem vissza.
— Majdnem. — válaszolt Matthew. Tisztán láttam magam előtt, ahogyan bólint egy aprót. — Most is várjak rád?
— Hát tudod, hogy megy ez. — nevettem el magam, miközben útnak indultam.
— Ja, tudom. — jött a válasz. — A srác ráír a lányra, a lány leoltja mindennel, aztán szépen lassan egymásba szeretnek. — magyarázta.
— Te miről beszélsz? — tátottam el a számat, bár igaz, hogy ő ezt nem láthatta.
— Oh, most nem a szerelmi történetünkről volt szó? — hallottam a hangján, hogy vigyorog.
— Soha nem volt szó róla. — sóhajtottam fel unottan.
— Nyeh. — kuncogott.
— Mit nyekegsz? Kecske vagy?
— Kedves vagy az emberekkel, Layla. — hallottam meg Matthew hangját.
— Mióta vagy te ember? — nevettem el magam.
— Mióta megszülettem? — kérdezett vissza bizonytalanul.
— Egy katasztrófa született meg tizennyolc éve. — vontam meg a vállamat, bár igaz, hogy ő ezt nem láthatta.
— Hahaha. Kacagok. — jött a válasz. — Te vagy az a lány előttem, akinek igazán „színes“ az öltözéke? — érdeklődött.
— Mittudomén — feleltem, miközben megfordultam. Matthew mosolyogva figyelt. Alig pár méterre volt tőlem.
— Hogy lehet, hogy később indultam el, de hamarabb ott leszek a sulinál, mint te? — kiáltottam, miközben elraktam a telefonomat.
— Mert te ilyen ügyes vagy! — kiáltotta visza, majd elém sietett, sőt szinte futott. Már majdnem előttem volt, de még mindig futott. Kitárta a karjait. Tudtam, hogy mire készül. Fel akart kapni, ám ez nem egészen sikerült neki. Én is kitártam a karjaimat, ugyanakkor Matthewnak nem sikerült időben lefékeznie, túl gyors volt. Így a felkapós ölelés helyett elesés lett. Matt rajtam feküdt, szinte kinyomta belőlem a reggelire megevett szendvicsem.
— Megfulladok — motyogtam az orrom alatt.
— Pedig én élvezem a helyzetet. — nézett rám vigyorogva, mire én csak a tarkójára vágtam.
— Szállj le rólam! — kiáltottam rá.
— Mit kapok cserébe? — kérdezte csilingelő hangon.
— Nem áslak el élve — vágtam rá kapásból, mire a fiú nyelt egy nagyot és inkább leszállt rólam, majd felsegített a földről. Tekintetem az összekulcsolt ujjainkra tévedt. Elvörösödve engedtem el a fiú kezét, miközben köhintettem egy aprót.

Egymás mellett sétáltunk, de aligha szóltunk egymáshoz. Csendben voltunk. A csend pedig egyszerre volt kínzó és nyugtató. A szám szélét rágva figyeltem az elém terülő járdát.
— Jonas anyja kibéült Jonas nagyijával. — szólalt meg hirtelen a mellettem sétáló Matthew.
— Akkor jön suliba is, nem? — érdeklődtem.
— Gondolom. — biccentett. A beszélgetésünk pedig ennyiben ki is merült. A hátralévő úton már nem is szóltunk egymáshoz. A csend már sokkal inkább volt kínzó, mint nyugtató. Nem igazán tudtam, hogy mit is mondhatnék neki...

Alig pár méterre voltunk az iskola bejáratától, amikor is megpillantottam Jonas ikonikus sárga esőkabátját. Halványan elmosolyodtam, majd sietősebbre vettem a figurát. Alig egy percen Matthew is kiszúrta Jonast, így megértette, hogy miért sietek annyira. Nagyjából egyszerre értünk a fiúhoz, akit persze egyből átöleltem. Egy idő után a fiú eltolt magától, majd elmosolyodott. Viszonoztam a mosolyt, miközben elléptem tőle és hagytam, hogy Matthew is üdvözölje őt.

Mindig is azt hittem, hogy az előző iskolámban történtek után nem lesznek többé barátaim, hogy majd nem fogok tudni megbízni az emberekben. Matthew és Jonas mindent megváltoztattak. Igenis voltak barátaim. Méghozzá olyan barátaim, akiket nem érdekel, hogy mi volt az előző sulimban, vagy, hogy miért csaptak ki. Őket egyedül csak az érdekli, hogy most ki vagyok. És ez hihetetlenül boldoggá tesz.

A fiúk váltottak még pár szót egymással, mondjuk semmit sem értettem belőle. Mi az, hogy „a pingvin tudd golfozni?“ bárcsak tudnám... És nem ez volt az egyetlen ilyen mondatuk. Mi a franc bajuk van a pingvinekkel?! Már azt hittem, hogy teljesen begolyóztak a pingvintől, meg attól, hogy tud-e golfozni, amikor is úgy döntöttek, hogy elindulhatunk befelé. Hálát adtam az égnek, hogy nem kellett tovább hallgatnom az idióta párbeszédüket...

Az aulán áthaladva többen is megbámultak minket. A fiúk nem igazán törődtek vele. Úgy tűnt, hogy hozzá vannak szokva. Persze, hiszen úgymond a mind a ketten a menő diákok táborát erősítik. Matthewba a fél suli bele van esve, arról nem is beszélve, hogy eszméletlenül helyes. Jonasról is valami ilyesmit lehetne elmondani. Mondjuk tegnap a mosdóban hallottam, ahogy a kilencedikesek róla beszélnek, és arról, hogy azért tűnik el napokra, mert egy vámpír. Aham, oké. A gimiben születnek a „legjobb“ pletykák. Vámpír? Jobbat nem tudtak nem volna kitalálni? Chhh.

A fiúktól valamennyire lemaradva sétáltam, ám amikor ezt észrevették bevártak engem.
— Jól vagy? — kérdezte Matthew halkan. Hangja aggodalmat sugárzott.
— Ahamm. — biccentettem. — Csak eszembe jutott valami. — ködösítettem.
— Gyere — karolt belém Jonas, majd Matt is így tett. Így sétáltunk el egészen a termünkig. A legtöbb diák minket figyelt és azt, hogy vajon mi történhetett Jonasszal és Matthewval. Komolyan, mindenki a mosdóban pletykál, így akaratom ellenére is hallok dolgokat. Például azt, hogy Matt és Jonas általánosban is legjobb barátok voltak, és, hogy csak kettesben szoktak lenni. Sőt! Olyat is hallottam, hogy valaki szerint melegek, mert sok időt töltenek együtt. Oké... Sok ember, sok hülye pletyka, aminek a fele sem igaz.

A terem ajtaja előtt álltunk. Matt lépett be elsőnek utána pedig Jonas. Mély levegőt véve léptem be a terembe, amely sokkal nyugodtabb volt, mint a folyosók. Legalább nem bámult meg minden egyes ember. Lehuppantam a helyemre, majd Matt felé fordítottam a fejem. A fiú Jonasszal beszélgetett egészen addig, ameddig be nem csengettek. Mrs. Jennings lépett be a terembe, hogy tartson egy osztályfőnöki órát. A legtöbben érdeklődve hallgatták a tanárnőt, aki mindenféléről magyarázott, valaki meg aludt, vagy a pad alatt telefonozott. Tizenöt perccel az óra vége előtt a tanárnő rájött, hogy mindent elmondott, amit szeretett volna, szóval hagyta, hogy azt csináljunk, amit akarjunk.
— Robbie-nál megint buli lesz. — ült le Jonas közém és Matthew közé. — Annak a gyereknek sosincsenek otthon a szülei. — biccentett a hátsó sorbon ülő, göndör hajú fiú felé.
— Sorstárs. — vontam meg a vállamat.
— Bocs... — húzta el Jonas a száját.
— Semmi gond. — mosolyodtam el halványan.
— Donna veled akar menni. — nézett Mattre Jonas.
— Donna? — röhögte el magát Matthew. — Mármint az a-s Donna Trucker, akin már a fél suli átment? — nevetett továbbra is.
— Kilencedik óta fel akar szedni. — vonta meg a vállát Jonas.
— Most sem fog sikerülni neki. — vonta meg a vállát Matthew, miközben hátradőlt a székén.
— Lehet, hogy csak pletykálnak róla. — utaltam a lányra.
— Nem, ezek nem pletykák. — rázta meg a fejét Matt. Talán tudta, hogy mire gondolok. — Drága Jonasunkra is rávette már magát. — veregette vállba a barátját.
— Mi? — tátottam el a számat.
— Drága Jonas barátunkat pedig el is csábította — mesélte tovább, mire Jonas megborzongott.
— Kilencedikes voltam, ő meg... — kezdte, de rájött, hogy lány vagyok és érdeklődve hallgatom. — Szóval... — köhintett egy aprót. — Tudod, ő, ő volt. — legyintett, mire Matt elnevette magát.
— Az összes barátnőd közül Marthat szerettem a legjobban. — gondolkodott hangosan Matthew. — Még most is, ha jobban belegondolok. — tette hozzá.
— Martha ki nem álhatta Samet. — pillantott legjobb barátja Jonas.
— Martha a legtöbb embert utálta. — emelte tekintetét a plafonra Matthew. — Olyan volt, mint Layla. — biccentett felém, mire én erőltetten elvigyorodtam és felmutattam neki a középső ujjamat.
— Szabad vagy holnapra? — kacsintott rám Matthew.
— Mi van holnap? — kérdeztem vissza.
— Robbie bulija. — felelte Matthew egyszerűen. — Péntek van, holnap meg szombat. Tudod.
— Azt sem tudom tegnap mit vacsoráztam, hagyjál már. — forgattam meg a szemeimet. Matthew nyitotta a száját, de nem mondott semmit, ugyanis közbe szólt a csengő.

Felálltam a helyemről, majd a fiúkkal az oldalomon indultam le az udvarra. Az ajtón kilépve felnéztem az égre. Be volt borulva. Nagyon úgy nézett ki, hogy ma még esni fog. Már léptem volna ki az eresz alól, amikor is Jonas megragadta a karomat és vissza húzott. Szorosan fogta a derekamat.
— Mi az? — néztem fel rá érdeklődve.
— A kilencedikesek krétát dobálnak azokra, akik ott mennek. — felelte egyszerűen. — Erre biztonságosabb. — mondta, majd megfogta a kezemet és Matthew irányába kezdett el húzni. Matt látta, hogy felé sétálunk. Amint megérkeztünk elé tekintetét az összekulcsolt kezünkre vezette, majd rám nézett. Láttam valamit a szemében, amiről fogalmam sem volt, hogy micsoda. Amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan tűnt is el. Jonas végül elengedte a kezemet és azt figyelte, ahogy valakit megdobnak a kilencedikesek. Kedvesek.

A nap hátralévő része viszonylag gyorsan eltelt, ám Matthew nem szólt hozzám, amit furcsálltam. Ha kérdeztem válaszolt, de azt is szűkszavúan tette. Begolyózott. Biztos vagyok benne, hogy begolyózott.  Amint kicsengettek az utolsó óráról megkönnyebbülten léptem ki az iskolából. Matthew úgy döntött, hogy Jonasszal megy haza. Jonas felajánlotta, hogy engem is elvisz, de nemet mondtam, és kamuztam valamit arról, hogy még van egy kis dolgom. Nem akartam beleavatkozni a dolgaikba. Matt egésznap feszült volt, láttam rajta.

Lassan sétáltam hazafelé. Teljesen elmerültem a gondolataimban. Igyekeztem rájönni arra, hogy mi baja lehet Matthewnak. Csak körülötte forogtak a gondolataim, nem tudtam kiverni őt a fejemből. Szerencsém volt. Az eső csak akkor kezdett el szakadni, amikor már rég a házban tartózkodtam. A nappaliban lévő kanapén ültem és vártam, hogy megrezzenjen a mellettem lévő telefonom. Percek múlva sem történt semmi, így hát kezembe vettem a telefonomat és hívtam is Shanont, akivel az utóbbi napokban többet beszéltem FaceTimeon, mint az elmúlt tizennyolc év alatt bárkivel is.
— Minden rendben? — kérdezte Shanon azonnal, miközben közelebb hajolt a kamerához és érdeklődve figyelt engem.
— Nem tudom — húztam el a számat.
— Mi történt? — érdeklődött. — Matt megbántott? Ha megint látom, kinyírom!
— Mi? Nem, dehogy! Nem kell! — feleltem azonnal. — De róla lenne szó...
— Jézusom! — sikította Shanon izgatottan, de egyben kétségbeesetten is. — Védekeztetek? — kérdezte azonnal.
— Shanon! — szóltam rá kínosan. — Még mindig nem történt semmi köztünk.
— Nem is baj. — sóhajtott fel megkönnyebbülten. Még amikor elkezdtem naponta beszélni Shanonnal megfogadtam magamban, hogy nem beszélek neki arról, hogyha együtt vagyunk mennyire szikrázik köztünk a levegő. Jobb, ha nem tudja...
— Furán viselkedik. — böktem ki végül.
— A fiúk hülyék. — legyintett.
— Hé! — hallottam meg a háttérből a barátja hangját.
— Zavarok? — kérdeztem azonnal. Néha túlságosan is idegesítőnek érzem magam, ezt pedig Shanon is nagyon jól tudja.
— Nem, tudod, hogy nem zavarsz. — mosolygott. — Na, mesélj el mindent!
— Oké. — biccentettem egy aprót, majd belekezdtem a mesélésbe.

Elmeséltem neki a mai naponmat és azt, hogy szerintem Matthew teljesen megőrült. Shanon pislogás nélkül hallgatott. Már azt hittem, hogy lefagyott a kép, amikor is végre megszólalt.
— Néha vegyél levegőt — kuncogott. — Amúgy meg ez a pingvines dolog... Valamiről titokban beszélgettek, valami olyanról, amiről nem kell tudnod. Az is lehet, hogy éppen rólad beszélnek. — magyarázta.
— Ugyan miért beszélnének rólam? — nevettem el magam kínosan.
— Mert Matt szeret, Jonas meg segíteni akar neki. — felelte Shanon egyszerűen.
— De tiszta hülye volt ma. Hozzám sem szólt! — panaszoltam.
— Féltékeny. — válaszolt Shanon mosolyogva. — Féltékeny a Jonasszal való kapcsolatodra, plusz ne feledd, hogy csókolóztatok.
— Azóta viselkedik így... — suttogtam.
— Féltékeny, ennyi az egész. — mosolygott Shanon.
— Szóval szerinted féltékeny?
— Határozottan. — biccentett.
— Értem... — mondtam halkan, miközben a hallottakat emészgettem. Wow.
— Szerintem beszélj vele! — tanácsolta Shanon. — A kommunikáció minden kapcsolatban szükséges. — magyarázta.
— Te beszélsz, Shanon? — oltotta le a barátja, mire elnevettem magam.
— Layla! — szólt rám Shanon, de én csak tovább nevettem. Shanon ledobta a telefonját a kanapéra, de én még mindig vonalban voltam. Ahogyan hallottam éppen kergetőztek egymással.
— Sziasztook! — kiáltottam, bár nem biztos, hogy meghallották. Nevetve nyomtam ki a hívást.

Mély levegőt véve nyitottam meg az Instámat és böktem rá az első chatre. Mattnew elérhető volt, ugyanakkor hiába látta az üzeneteimet nem válaszolt...

@laylaroberts
Jó. Akkod legyél hülye és ne is beszélj hozzám. Tényleg meg vagy hülyülve!

@mattfisher
Mivan? Én? Sokkal inkább te!

@laylaroberts
Megtaláltad az ujjaid, vagy mi?

@mattfisher
Ja, képzeld.

@laylaroberts
Mi a franc bajod van, Fisher?

@mattfisher
Te vagy a bajom, Layla Roberts!

@laylaroberts
Helyben vagyunk...

@mattfisher
Minek teperjek, ha téged nem is érdekellek, hm?

@mattfisher
Idióta vagyok!

@mattfisher
Meg amúgy is... Miért pont Jonas? Meghalt a barátnője! Miért olyannal kezdessz ki, akinek már amúgy is össze van törve a szíve?

@laylaroberts
???

@mattfisher
Jaj, ne csináld már! Ne add az ártatlant!

@mattfisher
Tudom, hogy milyen vagy! Oda simulsz az emberekhez, mintha csak édes méz lennél, de nem! Méreg vagy, Layla Roberts!

@laylaroberts
Már bocs, de magadról beszélsz?

@mattfisher
Olyan vagy, mint Donna! Rajtad is átment a fél suli. Igazán jó barátnők lennétek...

@laylaroberts
Rohadtul kedves vagy! Csak azért, mert ismered minden egyes hibámat nem kéne dobáloznod vele!

@mattfisher
A legnagyobb hiba az volt, hogy megakadályoztam a halálodat!

@mattfisher
Hagynom kellett volna, hogy megfulladj!

@laylaroberts
Oh, szóval így állunk?

@laylaroberts
Tudod mi volt az én legnagyobb hibám? Nem? Elmondom!

@mattfisher
Nem raktál fel szájfényt reggel?

@laylaroberts
A legnagyobb hibám az volt, hogy beléd szerettem. Hogy elhittem, hogy viszont szeretsz, hogy azt hittem, hogy lesz is ebből valami. Naiv voltam, nagyon is...

@laylaroberts
De tudod mit?

@laylaroberts
Igazad van. Hagynod kellett volna, hogy megfulladjak. Mind a kettőnknek sokkal jobb lenne így...

Dühösen írtam le a sorokat. Ugyanakkor éreztem, ahogy a könnyeim végig folynak az arcomon. Nem volt értelme annak, hogy letöröljem őket, hiszen újabb és újabb könnycsepp futott végig az arcomon. Felálltam a kanapéról és a konyha felé vettem az irányt, miközben tovább szipogtam. Ekkor megrezdült a kezemben tartott telefonom.

@mattfisher
Mi? Micsoda?

@mattfisher
Mi az, hogy szeretsz?

@mattfisher
Úgy tudtam, hogy utálsz... Mi ez az egész?

@laylaroberts
Most már megnyugodhatsz. A saját életemnél is jobban utállak :)).

@mattfisher
Nem úgy értettem, ahogy gondolod!

@mattfisher
Kérlek, ne csinálj hülyeséget! Nagyon kérlek!

@mattfisher
Már elindultam hozzád! Tudod, hogy nem akarom, hogy meghalj!

@mattfisher
Csak dühös voltam!

@mattfisher
Baszki, Layla! Szerelmes vagyok beléd!

@mattfisher
És basszus! Féltékeny voltam arra, hogy Jonasszal jóban vagy, engem folyamatosan leoltassz! Sőt vele csókolóztál is! Velem meg nem is akartál... Annyira sajnálom!

@mattfisher
Layla, kérlek válaszolj!

@laylaroberts
Késő bánat, Matthew Fisher. Hiába a bocsánatkérésed.

@laylaroberts
Igazad van. Mind a kettőnknek jobb lenne, ha halott lennék...

@mattfisher
Nem, nem, nem, nem! Ez egyáltalán nem igaz! Layla!

@laylaroberts
Ne próbáld megmenteni azt, amit már nem lehet :').

Szipogva léptem a fiókhoz és húztam ki azt. A telefonomat leraktam a pultra. Matthew egy világot tört össze bennem. Összetört. Teljesen. Az egymásnak írt sorokat figyeltem, miközben a csuklómhoz emeltem az egyik konyhai kést. Esik az eső, és villámlik. Akár balesetnek is lehet mondani az egészet... Nyeltem egy nagyot. Bőrömhöz érintettem a kést, amikor is kicsapódott a bejárati ajtó.
— Layla Roberts, tedd le azt a kicseszett kést! — futott felém Matthew. Haja vizesen tapadt a homlokához, ahogyan póloja is a hasához. A könnyeimet visszanyelve figyeltem őt.
— Miért? Egyetlen okot mondj! — néztem egyenesen a szemébe. — Nincs miért élnem! Az előbb konkrétan kijelentetted, hogy jobb lenne, ha halott lennék!
— Nem, ez nem igaz! — lépett hozzám közelebb Matthew. — Tudom, hogy mit írtam és szörnyen sajnálom! Nem akartalak megbántani! Egyáltalán nem!
— Pedig sikerült... — vontam meg a vállamat.
— Sajnálom, Layla! Nagyon, de nagyon sajnálom! Nem akartam a fejedhez vágni a hibáidat, de szörnyen dühös voltam és féltékeny is! Nem akarom, hogy bajod essen! Vigyázni akarok rád!
— Akkor minek írtál olyanokat? — kérdeztem miközben tettem felé egy lépést. — Tudod, hogy mennyire szarul esett?
— Tudom, és, ha vissza mehetnék pár perccel ezelőttre, akkor nem írnám le azokat a dolgokat! — nézett egyenesen a szemembe. Láttam, ahogy egy könnycsepp végig folyik az arcán. — Tedd le azt a kést, könyörgöm! — kérlelt. Nem válaszoltam, csak tovább sírtam.
— Layla — lépett hozzám közelebb. Centik választották el egymástól az arcunkot.
— Mi az? — néztem fel rá szipogva. — Elegem van. Ez az egész el van cseszve...
— Nincs elcseszve! — felelte Matthew azonnal. — Hadd hozzam helyre, nagyon kérlek! Könyörgöm neked, hogy ne tedd meg! — pillantott a kezemben lévő késre.
— Nem azt mondtad, hogy jobb lenne?
— Tudom, hogy mit mondtam! Azt Isten szerelmére Layla! Szeretlek! Baszki, rohadtul szeretlek! Nem akarom, hogy meghalj, érted? — nézett egyenesen a szemembe. A könnyeim ismét lefolytak az arcomon, Matthew kihasznalta az alkalmat és kivette a kezemből a kést, majd lerakta a telefonom mellé. Kezeit a derekamra helyezte és közelebb húzott magához. Karjaimat már-már automatikusan a nyaka köré fontam és beletúrtam a vizes hajába. A fiú homlokát az enyémnek döntötte.
— Baszki, én is szeretlek — suttogtam, bár rajtunk kívül nem tartózkodott más a házban. Matt mélyen a szemembe nézett, majd közelebb hajolt hozzám és hosszasan megcsókolt. Azonnal vissza csókoltam. A fiú újra és újra megcsókolt, majd elkezdte lehúzni rólam a flannel ingemet, amely végül a konyha padlóján landolt. Óvatosan felemelt, lábaimat pedig a dereka köré fontam. Matt tovább csókolt, miközben elindult a lépcső felé.
— Vizes vagy — suttogtam két csók között.
— Tudom. — kuncogott fel, majd ismét megcsókolt. A szobámban álltunk meg. A fiú lerakott a földre, majd lerúgta magáról vizes cipőjét és közelebb húzott magához. A vizes cuccainak hála már én sem voltam annyira száraz, mint azelőtt. Két csók között lekerült róla a vizes pólója. Matt ismét felemelt és az ágy felé indult velem. Khm... Úgy érzem, hogy innen már csak Mattre és rám tartozik a dolog. Khm. Khm.