Layla Roberts

Jonas szobájaban ébredtem. Valamikor hajnalban aludhattam el. Egy ásítást elnyelve álltam fel az íróasztal elé helyezett székből. Jonas még aludt. Halványan elmosolyodtam, majd kisétáltam a szobájából, végül pedig a házból is.

Zsebre dugtam a kezeimet, így indultam útnak, bár még fogalmam sem volt arról, hogy hová megyek. A szüleimhez csak estefelé akartam menni. A sulihoz pedig egyáltalán nem volt kedvem. Nem akartam ott lenni. Nem akartam hallani a rólam szóló pletykákat. Csendet akartam, de nem tudtam, hogy azt hol találhatnék. Hamar rájöttem arra, hogy sehol, hiszen Martha megtalált.
— Layla! — kiáltotta.
— Szia — fordultam hátra. — Hogy ment a szüleiddel? — kérdeztem, miközben tovább sétáltunk egy teljesen ismeretlen irányba.
— Egész jól. — mosolyodott el halványan. — Apa is ott volt, ahogy láttam nagyon jól elvoltak anyuval. — mesélte. — A bátyám és az öcsém is otthon volt. Boldognak tűntek, de láttam rajtuk, hogy hiányzom is nekik.
— A szüleid. — biccentettem. — Persze, hogy hiányzol nekik. — tettem hozzá.
— A te szüleid azt sem tudják, hogy kórházban vagy, igaz? — látott át rajtam.
— Pontosan. — bólintottam egy aprót. — Nem hiszem, hogy bárki is szólt volna nekik. — húztam el a számat.
— Sajnálom. — mondta ki Martha őszintén.
— Ez van — vontam meg a vállamat. — Csak estefelé akarok rájuk nézni, egy-két maximum öt percet maradok. — magyaráztam. — Mellesleg hová megyünk?
— Nem tudom. — felelte Martha. — Hová menjünk? — nézett rám mosolyogva.
— Fogalmam sincs — vallottam be. — Másszunk fel egy dombra és üvöltözzünk?
— Neeeem — nevetett fel Martha. — Hmm... — gondolkodott el a mellettem álló lány. — Komolyan gondoltad az üvöltözést?
— Hát... Aham, ja. — feleltem végül.
— Üvöltözzünk, aztán majd kitaláljuk. Mit szólsz? — ajánlotta fel az ötletet.
— Jó, tetszik az ötlet. — biccentettem. — Jártál az erdőben, mióta...?
— Nem. — válaszolt halkan.
— Ahogyan én sem. — rágtam a szám szélét.
— Egyszer szembe kéne néznem vele...
— Menjünk el oda együtt! — dobtam be az ötletet. — A sulival is ezt csináltuk. — tettem hozzá magyarázat képpen.
— Rendben. — egyezett bele. — Délután benézünk a kórházba? — kérdezte Martha, miközben irányt változtattunk.
— Igen. — feleltem határozottan. — Aztán... Elmegyek a szüleimhez. — tettem hozzá halkan. Martha halványan elmosolyodott.
— Veled menjek? — tette fel a kérdést, amelyre szinte azonnal rávágtam volna, hogy igen. De nem tettem. Tudtam, hogy ezt egyedül kell megoldanom.
— Nem, nem kell, de köszönöm. — mosolyogtam rá. — Ezzel egyedül kell szembenéznem. — tettem hozzá halkan.
— És... Miért akarsz üvölteni? — váltott témát egy másodperc alatt.
— Mert utálom az embereket? — kérdeztem vissza bizonytalanul, mire Martha halkan felnevetett. — Nem, amúgy csak jólesne. Jólesne így random elkiáltani magam.
—

Tudod... — kezdte halkan.
— Igen? — néztem rá kíváncsian.
— Hiányozni fogsz. — bökte ki végül.
— Honnan veszed, hogy az életet választom? — kérdeztem azonnal.
— Tudom Layla, egyszerűen csak tudom. — felelte. — Tudom, hogy te okosabban fogsz dönteni, mint én. — nézett rám mosolyogva.
— Majd meglátjuk. — válaszoltam. Azt viszont nem tudja, hogy nekem mennyire fog hiányozni...
— Kiakarom élvezni a maradék időmet, veled. — mondtam ki hirtelen, miközben meg is torpantam.
— Mire gondolsz? — lépett elém.
— Te hová szeretnél menni? — kérdeztem vissza. Martha csak megvonta a vállát.
— Üvöltsünk egyet. — felelte elgondolkodva. — Aztán a hídtól nem messze van egy kilátó. Jonas mutatta még régebben. — magyarázta, miközben az egyik hajtincsét a füle mögé tűrte.
— Akkor... Menjünk oda. — mondtam, mire Martha bólintott egy aprót, majd megfogta a kezemet és maga után kezdett el húzni. Fura ez... Az embereken átesem, de egy másik szellem megtudja fogni a kezem. Ennek aztán van logikája...

Marthat követtem, aki egyenesen az erdőben lévő hídhoz vezetett. Ám mielőtt rálépett volna hídra, megtorpant.
— Készen állsz? — kérdezte, miközben rám nézett, és megszorította a kezemet.
— Készen. — bólintottam határozottan. — Te? — kérdeztem vissza. Martha hosszas hallgatás bólintott egy aprót.
— Készen. — mondta ki végül. Együtt léptünk rá a hídra, amelyről egykor mind a ketten leugrottunk.
— Nem is olyan vészes, mint gondoltam. — szólaltam meg hirtelen.
— Végülis — mosolyodott el Martha. — Az emberekre, akiket utálunk? — nyújtotta a kezét.
— Az emberekre, akiket utálunk. — biccentettem, miközben kezet ráztam vele, majd egyszerre ordítottuk el magunkat. Jól éreztem magam vele. Arról nem is beszélve, hogy nem akartam őt egyedül hagyni...

Miután kiordítottuk magunkat, és szinte elfogyott a hangunk elindultunk a kilátó felé. Martha útközben rengeteget mesélt róla. Elmesélte, hogy rengeteg emlék fűzi őt oda, legfőképpen Jonas miatt.
— Ott kérdezte meg, hogy leszek-e a barátnője — emlékezett vissza.
— És így tele volt szórva rózsaszirmokkal? — nevettem fel halkan, mire Martha meglökte a vállamat.
— Nem. — kuncogott. — Az inkább Matt stílusa. — gondolkodott el.
— Jézusom — nevettem el magam. Martha mosolyogva megforgatta a szemeit.
— Mindegy... A lényeg, hogy rengeteg emlék fűz ide. Az itt töltött nyári napok, amikor suli után idejöttem, mert éppen utáltam az egész világot. Régi szép idők. — emlékezett vissza.
— Én általában mindenkivel egy seggfej vagyok. — vontam meg a vállamat. — Persze vannak kivételek, de érted. Szóval... Emiatt nincs sok jó emlékem. — magyaráztam, miközben zavaromban a csuklómon lévő karkötőmet piszkáltam.
— Akkor ideje, hogy jó emlékeket szerezz! — mosolyodott el, majd felmászott a kilátóba, én pedig követtem őt.
— Azta — forgattam a fejem.
— Igen. — jött a válasz. Gyönyörű kilátás nyílt az erdőre, sőt még a városban lévő házakat is lehetett látni.
— Gondold el este milyen szép. — ámuldozott Martha.
— Meg milyen para is. — motyogtam az orrom alatt, de Martha persze meghallotta és azonnal kinevetett. Szerintem ilyen szuper halllása. Még azt is meghallja, amit szörnyen halkan mondok ki.
— Szerintem szép. — vonta meg végül a vállat a mellettem álló, fekete hajú lány. Mosolyogva figyeltem őt. Még sosem figyeltem meg rendesen őt. Sötét, szinte fekete haja a szemébe lógott, szürke pulcsi volt rajta, a ruhadarabot egy fekete szakadt farmerrel, és egy szürke bakanccsal párosította. Az én kinézetemet inkább meg sem említem. Néha úgy érzem, hogy a cipőm tocsog a vízben, néha meg úgy, hogy nem. Mondjuk néha úgy érzem, hogy megfulladok. Túl sok gondolat van egyszerre a fejemben...
— Minden rendben? — kérdezte Martha aggódva.
— Csak elgondolkodtam. — legyintettem. — Lassan letelik az időm, és... Nehéz a döntés.
— Tudom, hogy nehéz. — mosolyodott el. — Ugyanakkor szeretném, ha te okosabb döntést hoznál, mint én.
— Igen, tudom. — biccentettem. — Viszont nem akarlak egyedül hagyni.
— Hé — lépett közelebb hozzám. — Nem fogsz egyedül hagyni. Velem leszel, én pedig veled. Rendben?
— Rendben. — bólintottam szipogva. Nem tudom, hogy mi a franc van velem az utóbbi időben... Sokkal érzelmesebb vagyok, mint azelőtt. És fogalmam sincs arról, hogy miért... Talán azért van, mert szinte egy szellem vagyok. Több olyan dolgot látok, amit eddig nem láttam, vagy éppen nem akartam észrevenni.
— Biztos, hogy jól vagy? — mért végig Martha.
— Biztos. — biccentettem. — Lassan induljunk el a kórház felé. — mondtam, miközben letöröltem a könnyeimet.
— Ahamm, nem rossz ötlet. — bólogatott Martha. Láttam rajta, hogy nem igazán tudja, hogy mit kezdjen velem. Őszintén? A helyében én sem tudtam volna, hogy mit tegyek. Random elsírtam magam. Gratulálok Layla. Ennél jobban nem lehetnél érzelmileg instabil...
— Esteleg... — köhintett egy aprót Martha. — Esetleg megöleljelek? — kérdezte, miközben kínosan megvakarta a tarkóját. Szótlanul bólintottam, és hagytam, hogy szorosan átöleljen. Szükségem volt az ölelésére, ami mintha erőt adott volna nekem.
— Rendben. — toltam el magamtól percekkel később. — Menjünk.
— Menjünk. — biccentett Martha.

Lemászott a kilátóból, én pedig követtem őt. A kórházhoz vezető úton láttuk a diákokat, akik éppen hazafelé igyekeznek. Ez azt jelentette, hogy nagy valószínűséggel Matthew és Jonas már a kórházban vannak. Az odáig vezető úton Marthaval maximum egy vagy két szót válhattunk, de nem bántam. Vele voltam, és csak ez számított. Martha egy olyan barát volt, akire mindig is vágytam. Egy olyan barát, aki, ha kell hallgat. Egy olyan barát, aki, ha kell ölel. Egy olyan barát, aki teljesen megért. Egy olyan barát, aki velem együtt utálja az egész emberiséget. Egy olyan barát, akivel órákon keresztül eltudok beszélgetni arról, hogy mennyire el van rontva ez a világ. Martha az az ember, akit tényleg a barátomnak nevezhetek. És, hogy mi lesz velem nélküle? Na, arról fogalmam sincs...

Percekkel később megálltunk a kórház előtt. Mély levegőt véve néztem fel az épületre.
— Figyelj... Nem muszáj. — mondta ki Martha halkan. — Nem muszáj bemennünk.
— Szeretnék bemenni, tényleg. — mondtam ki magabiztosan.
— Oké. — bólintott egy aprót Martha, majd egyszerre léptünk be a hatalmasnak tűnő épületbe. Elsétáltunk a kórtermemig, ám az ajtóban megtorpantam. Tekintetem az üveg felé fordítottam, amelyen át beláttam a fehérre mázolt szobába. Matthew ugyanott ült, mint mindig. Jonas ugyanott állt, mint mindig.
— Szerinted mit érez Matthew? — kérdeztem halkan.
— Azt, amit Jonas is érzett egykor. — felelte Martha halkan. — Úgy érzi, hogy elcseszte, és, hogy ez az egész az ő hibája. Maga alatt van. — magyarázta Martha. — Bemenjünk?
— Igen. — feleltem. Martha lépett be elsőként a kórterembe, én pedig követtem őt. Matthew mellett álltam meg. A kezemet szorongatta, ahogy eddig minden egyes délután ezt tette. Velem volt... Leültem az ágyra, és az arcát figyeltem.
— Szerinted hogy van? — kérdezte Matthew halkan Jonastól.
— Biztos vagyok benne, hogy nincsen semmi baja. A törött csuklóján kívül. — pillantott Jonas a bal kezemre.
— Francba — motyogtam magam elé.
— Tudod, hogy Layla erős lány. — próbált erőt önteni legjobb barátjába.
— Tudom — mosolyodott el halványan. — Most azt mondaná, hogy ne fogjam a kezét, vagy azt, hogy menjek el. — mosolygott.
— Igen, ebben biztos vagyok. — kuncogott Jonas. — És leoltana. Például azzal, hogy mennyire béna a hajad. — nézett a hajára. Halkan elnevettem magam. Teljesen egyetértettem Jonasszal. A haja egy szénakazalra hasonlított.
— Hagyd a hajamat! — szólt rá Matthew.
— Jóvanna — fonta össze maga előtt a karjait Jonas. — Tudom, hogy az én hajam jobb, nyugi. — kacsintott rá.
— Akkora egy idióta vagy! — nevetett fel halkan Matthew. Tekintetem Marthara vándorolt, aki mosolyogva figyelte Jonast.
— Jó boldognak látni — mondta ki halkan.
— Attól még hiányzol neki. — mosolyodtam el féloldalasan. Martha viszonozta a mosolyt, majd ismét Jonast kezdte el figyelni.
— Hiányzik, hogy leoltson — nézett a mozdulatlan testemre Matthew.
— Hiányzik hallgatni a párbeszédeiteket — vont vállat Jonas.
— Mikor ébred már fel?
— Hamarosan, ebben biztos vagyok. — biztosította Jonas.
— Nagyon remélem... — suttogta Matthew. Szótlanul figyeltem őt. Fogalmam sem volt arról, hogy mi ütött belém. Kezemet a kézfejére helyeztem, remélve, hogy nem esem át rajta.
— Mi történt? Miért nem estem át rajta? — néztem kétségbeesetten Marthara.
— Fura. — mondta ki végül.
— Kérlek adj rá egy rendes magyarázatot! — néztem rá könyörgően.
— Ő Matthew Fisher. — felelte egyszerűen. — Ő húzott ki a vízből, és ő tartotta benned az életet. Persze, hogy rajta nem esel át. Létrejött köztetek egy kötelék. — magyarázta. Mondjuk ezt a válaszát még az előzőnél is rosszabbnak tartottam. Elengedtem Matthew kezét és felálltam az ágyról.
— Jól vagy? — kérdezte Martha aggódva.
— Öt óra van, igaz? — kérdeztem vissza.
— Igen, miért? — kíváncsiskodott Martha.
— És mivel péntek van tovább tart a látogatási idő. Legalább kilencig, igaz? — gondolkodtam hangosan.
— Ahamm, de miért?
— Elmegyek a szüleimhez. — jelentettem ki.
— Mármint most? — tátotta el a száját Martha.
— Igen. — biccentettem. — Aztán vissza jövök és elmondom a döntésem.
— Ne menjek veled? — kiáltott utánam Martha, hiszen elindultam, tudva, hogy legalább egy fél órás séta vár rám.
— Nem, nem kell. Vigyázz a fiúkra! — fordultam meg egy pillanatra. Halványan elmosolyodtam, majd elhúztam a csíkot. Elindultam arra a környékre ahol már egy jó ideje nem jártam. Illetve lélekben fel kellett készülnöm arra, hogy látni fogom a szüleimet, még akkor is, hogyha ők nem fognak látni engem. Így történhetett az is, hogy a fél órás sétámat bővítettem egy órára, ami lehet, hogy nem volt jó ötlet. Négy órám maradt arra, hogy meghozzam a döntésemet.

Nagyokat nyelve léptem be a házba. Minden a helyén volt, és alig változott valami. A családi képek ugyanúgy a falon lógtak. Minden teljesen ugyanolyan volt, mintha el se költöztem volna. A fejemet forgattam, remélve, hogy megpillantottam a szüleimet. Elsőnek az emeletet választottam. Felsiettem a falépcsőn, és be-be pillantottam a szobákba, de sehol sem láttam őket. Aztán... Elérkeztem a folyosón lévő utolsó ajtóhoz. A régi szobám ajtajához. Mély levegőt véve léptem be a szobába. Minden teljesen ugyanúgy állt, ahogy hagytam. Az ágyam nem volt bevetve, a szekrényem, amelyből szinte az összes ruhámat eltűntettem, tárva nyitva volt. Az íróasztalomon kupi volt, füzetlapok szétdobálva. Mintha egy bomba robbant volna a szobámban. Nem sírtam, és nem is akartam sírni. Nem akartam, hogy meghasson egy hülye szoba, és a hülye emlékei. Kimentem a szobából, majd lesiettem a földszintre. Elsétáltam a konyhába, onnan pedig a nappaliba. Anya és apa a nappaliban ültek. Anya sírt, apa pedig őt nyugtatta. Összeráncolt szemöldökkel figyeltem a jelenetett.
— Én megmondtam neked, hogy hozzuk vissza! — szólalt meg anya erőteljesen. — Én megmondtam neked, hogy ne hagyjuk egyedül!
— Tudom, és nagyon sajnálom. — ölelte apa egyre szorosabban, és szorosabban. Ekkor jöttem rá, hogy rólam van szó.
— Ezzel sokat érek, William! — akadt ki anya. Most már tudom, hogy miért hasonlítok anyára... Legalább tudom, hogy kitől örököltem a gyenge idegrendszerem.
— Fel tudod te ezt fogni? A lányunk leugrott! A mi lányunk leugrott! — hadarta anya egy idegesebben. Szóval tudnak arról, hogy kórházban vagyok... Csoda. — És tudod mi a legrosszabb? Hogy el sem akarsz menni hozzá! — állt fel mellőle anya.
— Téged akarlak megóvni a látványtól! — vágta rá apa azonnal, miközben anya elé lépett.
— Mi van, ha meghalt? Vagy mi van, ha meg fog halni? El sem mentünk hozzá!
— Nem fog meghalni! — felelte apa, aki higgadtabbnak tűnt, mint anya.
— Hiba volt egyedül hagyni... — temette homlokát a tenyerébe.
— Túl fogja élni — ölelte magához apa anyát.
— Ebben nem lehetsz ennyire biztos. — nevetett fel anya ingerülten.
— Hé — emelte fel az állát. — Layla a mi lányunk. Erős lány, ezt te is tudod. Biztos vagyok benne, hogy semmi baja. — magyarázta apa, anya pedig, mintha kezdett volna megnyugodni.
— Jó, ebben igazad van. — látta be anya.
— Tudod mit? Holnap elmegyünk hozzá, rendben? — mosolygott rá apa.
— Rendben. — bólintott anya, majd hagyta, hogy apa megölelje. Eleresztettem egy halvány mosolyt. Lehet, hogy még sem olyan szörnyűek, mint azt gondoltam? Közelebb sétáltam hozzájuk, majd megpróbáltam átölelni őket. Nos... Ez sikerült is. Éreztem, ahogy megborzonganak.
— Szeretlek titeket — suttogtam. Tudtam, hogy nem hallják, de... Úgy voltam vele, hogy jobb, ha tudják. Nagy nehezen elengedtem őket, nyeltem egy nagyot, letöröltem a könnyeimet, és szépen lassan kihátráltam a házból. Három órám maradt.

Igyekeztem egyenletessé tenni a légzésemet. Tudtam, hogy a szüleim majd segítenek eldönteni azt, hogy mit mondjak. Lehunytam a szemeimet, beszívtam majd kifújtam levegőt. Ezt a folyamatot legalább még tízszer megismételtem. Bólintottam egy aprót, zsebre dugtam a kezeimet, majd elindultam a kórház felé. Úgy terveztem, hogy az odáig vezető sétámat kihúzom legalább három órára, hogy biztosan jól átgondoljam a döntésemet. Szerettem volna jó döntést hozni. Csakhogy ez nem volt egyszerű. A fejemben már összeállítottam egy pro és kontra listát. Ha a halált választom Marthaval lehetek, ugyanakkor egy örökkévalóságon nézhetem, ahogy a szeretteim szendvednek. Aztán ott van az élet. Ha azt választom minden folytatódik tovább, viszont Martha nélkül. Bámulhatom az unalmas sulis arcokat, hallgathatom a rólam szóló pletykákat satöbbi, satöbbi. Nehéz döntés előtt álltam, és a háromból már csak két órám maradt a döntés meghozására...