Layla Roberts

Hosszú éjszakám volt. Matthew és Jonas a látogatási idő végén mentek el. Matthew szívesen maradt volna még, de az orvosok nem engedték neki mondván, hogy még suliba jár satöbbi, satöbbi.

Nekem pedig fogalmam sem volt arról, hogy hova menjek. Jonasszal és Matthewval együtt léptem ki a kórházból. A fiúk beszálltak Jonas autójába és elhajtottak.
— Martha! — kiáltottam el magam. — Ha hallod ezt tudd, hogy szükségem van rád! Kérlek! — kiáltottam, miközben körbe fordultam, de sehol sem láttam őt.
— A francba — rúgtam bele egy kavicsba.
— Martha! — próbálkoztam, de semmi. Tanácstalanul huppantam le a kórház előtti lépcsőre. Martha nem fogja helyettem megoldani a problémáimat, ahogyan más sem. Nekem kell helyrehoznom őket.

Határozottan bólintottam, felálltam a lépcsőről és elindultam Matthewék felé. Jonas autója a ház előtt parkolt. Még ment a motor, ami azt jelentette, hogy még egyikük sem szállt ki a kocsiból. Ebben akkor lettem biztos, amikor is elsétáltam az autó mellett. A bejárati ajtónak dőlve figyeltem őket. Illetve ezt tettem volna, csakhogy konkrétan beestem a házba. Ez pedig azt jelentette, hogy rohamosan fogy az időm. Még sincs annyi időm, mint azt gondoltam. A döntésem pedig még mindig nem született meg. Nem tudtam, hogy mi fog következni. Mi történik akkor, hogyha nem az életet választom? Az lesz velem, mint Marthaval? Vagy rosszabb? Nagyon is szükségem lett volna a lányra, de továbbra sem volt sehol...

Épphogy felkeltem a földről, amikor is Matthew lépett be a házba.
— Matthew Fisher! — kiáltotta az anyukája. — Hol a fenében voltál? — kérdezte, miközben hozzá sietett. Matthew csak megvonta a vállát.
— Az egyik osztálytársam kórházba került, Jonas és én meglátogattuk. — felelte.
— Jó, de legközelebb szólj! — kötötte a lelkére az anyukája.
— Holnap is elmennénk — mondta ki hirtelen.
— Mikor jössz? — sóhajtott fel Mrs. Fisher.
— Ilyenkor? — kérdezett vissza bizonytalanul Matthew.
— Legyen. — egyezett bele az anyukája, majd visszament a nappaliba.
— Megérkeztél? — sietett le az öccse a lépcsőn. Megértem, hogy Matthew miért találja idegesítőnek. Ha nem beszéltek egymással akkor veszekedtek. Élmény volt hallgatni. És fogalmam sincs arról, hogy miért nem mentem el onnan. Talán csak jó volt látni, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki azzal oltja Matthewt, amivel tudja.
— Anyaaa! Hogy hiheted el, hogy kórházban volt? Kinézed belőle? — futott Tommy az anyukájukhoz.
— Igen, ki. — sóhajtott fel fáradtan. — Lefekszem. Ne nyírjátok ki egymást! — kötötte a lelkükre.
— Igyekszünk! — kiáltott utána Matthew. Megráztam a fejem, és hátat fordítottam az idilli családi képnek. Valahol mélyen elszomorított. A szüleim valószínűleg azt sem tudják, hogy kórházban fekszem...

Tudtam, hogy ideje lelépnem onnan. Tommy és Matthew remekül elvoltak azzal, hogy egymást piszkálták. Nekem nem volt ott a helyem. Ez pedig elbizonytalanított. Tényleg olyan fontos vagyok neki? Nem hiszem. Még mindig biztos vagyok abban, hogy csak sajnálatból volt a kórházban. Megsajnált, ahogy általában mindenki más is azt teszi. Megsajnálnak, mert valami olyan történt velem a múltban. Kedvesek. Csak a múltam érdekli őket, nem a mostani énem. Csak az érdekel mindenkit, hogy a múltban mit tettem, de az persze senkit nem érdekel, hogy most mi helyzet, hogy már egyáltalán nem vagyok olyan... Matthew tűnt az egyetlen olyan embernek, aki cáfolni tudta volna ezt a tényt... Most már nem igazán tudom, hogy mit gondoljak róla. Már indulni készültem, amikor is megszólalt az öccse.
— Mi van veled? — kérdezte Tommy.
— Hogy érted? — sóhajtotta Matthew.
— Máskor nem hagyod magad. — utalt a piszkálódásra.
— Hosszú volt a nap — dörzsölte meg a szemeit fáradtan.
— Hát még nekem — gondoltam magamban.
— Tényleg kórházban voltál?
— Tényleg. — erősítette meg Matthew. — Meglátogattam az egyik osztálytársam.
— Melyiket? — kíváncsiskodott Tommy.
— Valamelyiket. — felelte frappánsan Matt.
— Lány volt? — érdeklődött. — Lány volt. — állapította meg miután nem kapott választ.
— Az új lány, Layla. — mondta ki végül.
— Mi történt vele?
— Hosszú — legyintett Matthew.
— Közöd van hozzá. — látott át rajta.
— Részben. — biccentett. — Mindegy, felejtsd el! Azt akarom, hogy felébredjen, és akkor megtudjuk beszélni a történteket.
— És, ha nem fog felébredni? — tette fel a kérdést Tommy.
— Nem tudom... — vallotta be Matthew. — Ha nem ébred fel, azt sose bocsátom meg magamnak. Az egész az én hibám...
— Hé — veregette meg a vállát Tommy szerencsétlenül. — Ahogy leírod minden egyes nap anyának meg apának... Az alapján elég erős lánynak tűnik. — próbált lelket önteni a bátyjába Tommy.
— Remélem... — suttogta Matthew. — Ne maradj fent sokáig! — állt fel Matthew mellőle és elindult felfelé az emeletre.

Figyeltem, ahogy eltűnik a sötétségben. Lehunytam a szemeimet, és próbáltam valami szépre gondolni, de aligha ment. Nem tudtam, hogy mit tegyek. Nem bírtam. Elegem volt. Az emberekkel csak a gond van. Nem érdekelt, hogy ezek után mi lesz velük. Kisétáltam a házból, majd megálltam a járda szélén és a lehető leghangosabban elkiáltottam magam.
— Martha! — kiáltottam. Körbe fordultam hátha észreveszem.
— Nem csak az emberek alszanak — nyelt el egy ásítást.
— Hol voltál eddig? — vontam kérdőre.
— Azt csináltam, mint mindig. — vont vállat. — Jonasszal voltam, aztán elaludtam. — magyarázta.
— Ő lát téged? — kérdeztem halkan.
— Nem, de néha jó lenne. — felelte. — Tudja, hogy vele vagyok, de nem lát. — magyarázta. — Matt is ezért borzongott meg, amikor megérintetted az arcát.
— Meghoztam a döntésem. — böktem ki.
— A helyedben én megvárnám még letelik a két nap. Bölcsebb, ha megvárod.
— Előbb konkrétan átsétáltam a falon! — akadtam ki.
— Ez azt jelenti, hogy fogy az időd. — biccentett.
— Elegem van. Én nem akarok itt lenni...
— Biztos vagy benne? — kérdezte halkan.
— Teljesen. — bólintottam határozottan. — Nem bírom kivárni a negyvennyolc órát. Mit fogok csinálni addig? Nincs okom az életre... — motyogtam az orrom alatt.
— Legyél vele — biccentett Matthew ablaka felé, ahonnan kiszűrődött a tévé fénye.
— Minek? Csak sajnálatból volt velem...
— Layla — rázta meg a fejét Martha. — Ő nem James. Oké? Ezt az egyet jegyezd meg, és kérlek várj még negyvennyolc órát!
— Jó... — morogtam az orrom alatt. — De, ha hívlak akkor gyere, kérlek! — nyújtottam a kezemet.
— Legyen. — egyezett bele Martha. — Találkozunk, amint hívsz. — intett egyet, majd elsétált. Egy ideig bámultam a sötétségbe, végül pedig megfordultam és vettem egy mély levegőt. Felnéztem a házra.
— Életed legrosszabb ötletére készülsz, Layla Roberts... — motyogtam az orrom alatt, majd elindultam a bejárati ajtó felé. Nem kellett betörnöm a házba elég volt átsétálnom a falon. Legközelebb már teleportálni is fogok tudni, vagy mi?

A szám szélét harapdáltam, miközben elindultam felfelé a lépcsőn. Matthew ajtaja előtt álltam meg. Vettem egy mély levegőt, majd beléptem a szobába. A fiú az ágyon feküdt, és a tévét bámulta. Telefonja mellette hevert. A készülék percenként villant fel, de ő mit sem törődött ezzel. Leültem a szőnyegre és őt figyeltem. Csoda, hogy a padlón még nem estem át...
Matthew végül kezébe vette a telefonját, és kiütögette az értesítéseket. Végül kikapcsolta a tévét és a fal felé fordult, miközben motyogott valamit az orra alatt.

Szótlanul figyeltem őt. Hajnalban sikerülhetet elaludnia. Miután elaludt felálltam a földről és kisétáltam a szobájából. Lementem a földszintre, ahol megláttam a szüleit.
— Matt nagyon maga alatt van. — suttogta az anyukája.
— Biztos Sam az oka. — legyintett az apukája.
— Nem vetted észre, hogy egyre kevesebbet beszél Samről? Többet beszél erről az új lányról. — magyarázta Mrs. Fisher. Nem is figyeltem a férje válaszára. Eleget hallottam, úgyhogy inkább elhúztam a csíkot. Mondjuk nem igazán tudtam, hogy hová mehetnék. Bolyongtam a városban, és egyre jobban éreztem úgy, hogy tényleg kezdek szellemmé válni...

Éveknek tűnt, mire a Nap felkelt, én pedig egy szemhunyásnyit sem aludtam. Láttam, ahogy a diákok táskákkal a hátukon sétálnak az iskola felé. Követtem a tömeget. A Seaford előtt álltam meg. Matthew a lépcső legalsó fokán állt, mintha várt volna valakire. Hamarosan megtudtam, hogy kire vár. Samre.
— Szia — mosolygott rá Sam.
— Mondanom kell valamit... — kezdte halkan, mielőtt Sam felé hajolt volna.
— Micsodát? — kíváncsiskodott a szőke hajú lány. Matthew nyitotta a száját, de nem válaszolt.
— Hé, ott van Jonas — terelte a témát, majd legjobb barátja elé sietett. Jonas háta mögött pedig kiszúrtam Marthat. A lány megállt mellettem.
— Mindig ezt csinálod? — kérdeztem hirtelen.
— Mit? — kérdezett vissza Martha.
— Mindig követed őt? — utaltam Jonasra.
— Szeretem őt figyelni, de nem mindig csinálom ezt. — felelte hosszas gondolkodás után. — Általában megállok a suli előtt, aztán legközelebb már csak estefelé nézek rá. — magyarázta. — Szörnyen szégyellem magam a történtek miatt. Szar érzés tudni, hogy mekkora fájdalmat okoztam neki...
— Hé — érintettem meg a vállát gyengéden. Martha magára erőltetett egy mosolyt, majd Jonas után nézett, aki éppen besétált az iskolába.
— Gyere be velem. — mondtam ki hirtelen.
— Mi? Biztos, hogy nem! — felelte azonnal.
— Miért? Hiszen senki nem lát minket.
— Tudom, de... Nem akarom látni őket. Mi van, ha még mindig rólam beszélnek? — kérdezte kétségbeesetten.
— Nyugi, valószínűleg rólam megy a pletyka. — legyintettem. — Gyere — biccentettem a bejárat felé.
— Jó. — egyezett bele Martha. Így történt az, hogy egyszerre léptünk be a suliba. Martha a fejét forgatta, igyekezett meghallani, hogy ki miről beszél éppen.
— Keressük meg a srácokat — mondtam.
— Megváltozott a suli... — motyogta az orra alatt.
— Nem tudom. — vontam meg a vállamat. — Pár hete járok csak ide. — tettem hozzá. — Meglep, hogy nem tudtál róla.
— Hahaha. — forgatta meg a szemeit Martha. — Tudtam róla. — jegyezte meg mellékesen. — Gyere, látom Jonast! — indult el egy irányba, én pedig követtem őt.

Jonas éppen a szekrénye előtt állt, Matthewval.
— Te még visszatérhetsz? — kérdeztem hirtelen, miközben az előttem álló fiúkat figyeltem.
— Egy temetés után fura lenne, nem? — húzta el a száját. — Ha akárnék, se tudnék. Gondolkodás nélkül vágtam rá, hogy nem akarok élni. Ez jutott nekem... — nevette el magát kínosan. — Nem akarom, hogy veled is ez legyen... — tette hozzá halkan.
— Nem akarok nélküled visszamenni. — mondtam ki halkan. — Ha te nem jössz, akkor én sem megyek. — jelentettem ki.
— Layla... — mosolyodott el halványan Martha. — Az én döntésemet már nem lehet visszacsinálni. Te dönts helyesen, kérlek!
— Martha... — húztam el a számat. — Ha nemet mondok... Az lesz velem, mint veled? — böktem ki nagy nehezen.
— Valószínűleg — biccentett. — Egy örökkévalóságon át nézheted, ahogy szenved. — tette hozzá, miközben igyekezett visszafogni a könnyeit.
— Értem.— bólintottam egy aprót. Úgy érzem, hogy ez a döntés egyre csak nehezebb és nehezebb lesz...

Csendben figyeltük Jonast és Matthewt.
— Délután bevigyelek a kórházba? — kérdezte Jonas hirtelen.
— Megtennéd? — kérdezett vissza Matthew.
— Persze. — biccentett Jonas.
— Miért kell Mattnek kórházba mennie? — lépett hozzájuk Sam, majd adott egy puszit a fiú arcára.
— Öhm... Izé — motyogta Jonas.
— Mellesleg tudtok valamit Laylaról? — kíváncsiskodott Sam.
— Nem, semmit. — felelte Matthew.
— Oh, kár. — húzta el a száját. — És azt hallottátok, hogy valaki leugrott az erdőben lévő hídról? — érdeklődött.
— Nem. — felelte Jonas Matthew helyett is.
— Remélem nem olyan, akit ismerünk — hadarta Sam, majd elhúzta a csíkot.
— Mi a véleményed Samről? — néztem Marthara.
— Téged jobban bírlak. — vonta meg a vállát, mire én halkan felnevettem.
— Biztos, hogy nincs mód arra, hogy vissza gyere velem? — sóhajtottam fel halkan.
— Layla... — húzta el a száját. — Lassan egy éve halott vagyok. Nehéz, és veszélyes is lenne vissza hozni. — magyarázta.
— Nincs egy kiskapu? — kérdeztem, remélve, hogy van.
— Nincsen. — felelte Martha.
— Oké... — motyogtam az orrom alatt. — Tegyük fel, hogy vissza megyek... Hogyan fogok kommunikálni veled? Van rá valami applikáció, vagy valami? Akármi? — kérdezgettem, de Martha csak megvonta a vállát.
— Veled leszek, csak te nem fogsz látni. Akárcsak Jonas. — húzta el a száját. — Te dönts jól, oké?
— Oké. — bólintottam egy aprót.

Martha elindult Jonas és Matthew után. Szótlanul sétáltam mellette. Nem igazán tudtam, hogy mit kéne mondanom. Nem akartam nélküle vissza menni. Igazán megkedveltem őt, és nem akartam egyedül hagyni.
— Nincs mód arra, hogy lássalak is? — tettem fel a kérdést.
— Bárcsak lenne... — sóhajtotta.
— Nincs valami trükk? Mondjuk, hogy füstben látlak, vagy valami? — bombáztam kérdésekkel.
— Nincsenek kiskapuk, Layla. — felelte Martha. — Szívesen visszafordítanék mindent, de nem megy. Rosszul döntöttem, tudom, hogy elrontottam. Ott leszek veled. Te is tudod, hogy ott leszek. Csak...
— Csak nem foglak látni. — fejeztem be a mondatát. Martha szótlanul bólintott. Lemondóan megráztam a fejem. Nem hiszem el, hogy nincs semmi megoldás! Nem jó ez így... Most már egyre jobban érzem úgy, hogy mindkét oldalon maradni szeretnék. Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen nehéz döntenem élet és halál között. Mindig is azt hittem, hogy könnyebb lesz. Erre tessék. Itt vagyok, és nem tudom, hogy melyik lenne az okosabb választás...

Megráztam a fejemet. Igyekeztem eltűntetni a fejemben zajló gondolatokat, ami valljuk be, hogy egyáltalán nem sikerült. Nem hagytak nyugodni a gondolatok, ezt pedig a mellettem álló Martha is észrevette.
— Hé — szorította meg a kezemet. — Menjünk együtt, rendben? — biccentett az osztályterem felé.
— Rendben. — egyeztem bele az ötletbe. Mély levegőt véve, lassan bólintottam egy aprót. Együtt léptük a küszöböt. Martha körbe fordult.
— Alig változott valami. — jegyezte meg. — Még mindig fura ez a terem. — gondolkodott el. Mosolyogva figyeltem őt. Hogyha az életet választom... Biztos vagyok abban, hogy hiányozni fog. Nagyon is.
— Bent maradunk az órán? — néztem fel a nálam egy-két centivel magasabb lányra.
— Nem baj? Ezer éve nem láttam Mrs. Jenkinst. — magyarázta.
— Dehogy, gyere — mondtam, miközben a helyem felé kezdtem el húzni. Martha leült a székre, én pedig felültem a padra. Mrs. Jenkins alig pár percen belül meg is érkezett.
— Gyerekek! — tapsolt kettőt, hogy az osztálytársaim felnézzenek a telefonjukból.
— Fontos dologról kell beszélnünk — kezdte.
— Azt hiszem tudom, hogy miről van szó... — súgtam Marthanak.
— Én meg pláne. — biccentett. Valahogy tudtuk, hogy Mrs. Jenkins miről akar beszélni. Mitöbb... Úgy nézett, hogy Matthew és Jonas is pontosan tudja. A szám szélét rágva figyeltem Mrs. Jenkinst, aki beszámolt a történtekről. Nevet persze nem említett, és azt sem, hogy osztálytárs, de, ha elég okos az ember egész gyorsan kikövetkezteti. Ki nincs jelen az órán? Layla Roberts.
— Remek... — motyogtam magam elé. — Mindenki tudja, hogy leugrottam a hídról. Ezt nem fogom lemosni magamról...
— Véletlenül nem te vagy az a lány, akit nem érdekel mások véleménye? — vonta fel a szemöldökét kérdőn Martha.
— Nem tudom... — vontam meg a vállamat. — Érted, hogy értem. — suttogtam magam elé.
— Nyugi, értem. — simította meg a karomat kedvesen. — Minden rendben lesz.
— Nagyon remélem... — mondtam ki halkan. Csoda, hogy Martha meghallotta.

Az, hogy ott ültem Mrs. Jenkins óráján, felért egy kínzással. Az óra végére mindenki tudta, hogy kiről is volt szó. A nap végére már az egész iskola tudta, hogy ki próbált öngyilkos lenni. Most már tudom, hogy Martha miért akarta elkerülni a sulit... Folyton csak a pletykák mennek. Mert ugye jobb más életével foglalkozni, mint a sajátunkkal... Sose értettem az ilyen embereket. Mi a jó abban, ha kibeszéljük a másikat a háta mögött? Semmi.

A suli előtt álltam Marthaval az oldalamon.
— És most? Hová? — kérdezte kíváncsian.
— Megnézem magam a kórházban. — gondolkodtam hangosan. — Jonas is ott lesz. — tettem hozzá, remélve, hogy velem jön.
— Tudom. — bólintott egy aprót. — Amúgy is mentem volna veled. — tette hozzá. Olyan volt, mintha egy hatalmas kő esett volna le a szívemről. Tudtam, hogy Martha támogatása nélkül nem bírnám ki egyedül. Ő velem volt, és nem hagyott el. Bele se merek gondolni abba, hogy mi lesz velem akkor, hogyha az életet választom, ő pedig nem lesz velem... Mivel teleportálni továbbra sem tudtam, kénytelen voltam a sétálni. Marthaval. Ezzel nem is lett volna baj, csak hát... A séta alatt egymáshoz sem szóltunk. Elnyeltek a gondolataim, és csak a kórházhoz érve voltak hajlandók elengedni. De, ahogy észrevettem Marthaval is valami ilyesmi volt. Szokatlanul csendes volt.

A kórházba érve megálltunk a 117-es szoba előtt. Az üveghez léptem, és azt figyeltem, ahogyan testem mozdulatlanul hever a kórházi ágyon. A belőlem kiálló csövek száma ugyan kevesebb volt, mint tegnap, de... Én nem éreztem jobban magam.
— Jól vagy? — lépett mellém Martha.
— Te is láttad magad? — kérdeztem vissza.
— Nem egyszer. — válaszolt halkan. Nyitottam a számat, de inkább nem mondtam semmit. Az üvegen keresztül láttam, ahogyan Matthew az ágyhoz sétál. Láttam, ahogyan leül az ágy elé húzott székre, láttam, ahogyan megszorítja a kezemet.
— Nem érzem. — motyogtam magam elé. — Nem érzem a szorítását. — suttogtam.
— Mert egyre kevesebb az időd. — mondta Martha, bár ezzel az információval nem igazán nyugtatott meg.
— Azt hittem, hogy több időm lesz... — motyogtam az orrom alatt. — Elterveztem, hogy mit fogok csinálni. — Úgy tűnik, hogy előrébb kell hoznom pár dolgot...
— Mint például? — érdeklődött Martha.
— Holnap meglátogatom a szüleimet. — feleltem. — Ha jól számolom náluk telik majd le a negyvennyolc órám. Ők majd segítenek eldönteni, hogy mit tegyek.
— Biztos vagy ebben, Layla? — kérdezte Martha. Valószínűleg furcsállta a dolgot. Nem csodálom, hiszen engem is meglepett, hogy ezt hangosan kimondtam...
— Biztos. — bólintottam határozottan. — Még nem hoztam meg a döntésemet, de mindenképpen szeretném meglátogatni őket. — magyaráztam.
— Megkérhetlek valamire? — kérdezte hirtelen.
— Mire? — kérdeztem vissza.
— Vigyáznál ma Jonasra helyettem? — tette fel a kérdést.
— Persze, de miért? — érdeklődtem.
— A temetés óta nem láttam a szüleimet, sem a testvéreimet. — vallotta be. — Olyan ez, mint a sulival. Nem merek velük szembe nézni... — suttogta maga elé.
— Ne menjek veled? — kérdeztem aggódva.
— Nem, nem kell, de köszönöm. — mosolyodott el halványan. — Csak... Ne hagyd, hogy Jonas maga alatt legyen, oké?
— Oké. — bólintottam egy aprót.
— Nemsokára találkozunk. — búcsúzott el tőlem, majd hátat fordított nekem, és szépen lassan eltűnt előlem. Egy ideig még néztem utána, végül pedig úgy döntöttem, hogy bemegyek a kórterembe. Részben Matthew, részben pedig Jonas miatt.

Matthew az ágy előtt ült, Jonas pedig a falnak dőlve figyelte őt.
— Ma hamarabb van vége a látogatási időnek. — szólalt meg Jonas hirtelen.
— Tudom. — sóhajtott fel Matthew. — Annyira szeretném már hallani a hangját. — motyogta az orra alatt.
— Tudom. — mosolyodott el halványan Jonas. — Biztos vagyok benne, hogy hamarosan felébred, csak... Tudod ő Layla Roberts. Szereti próbára tenni az ember idegeit. — magyarázta, mire én halkan felnevettem, Matthew viszont megforgatta a szemét. Ahhoz képest, hogy ma hamarabb volt vége a látogatási időnek a fiúk egészen sokáig maradtak, de végül kénytelenek voltak hazamenni. Matthew helyett, most Jonast követtem. Nem tudom, hogy hogyan köszönhetném meg Marthanak azt a sok mindent, amit tett értem. Ha így... Akkor így.

A bejárati ajtóban állva figyeltem, ahogyan Jonas leparkol a kocsival, majd besétál a házba. Utána indultam. Egy nő ült a nappaliban.
— Szia anya — intett Jonas, mint kiderült, az anyukájának.
— Milyen napod volt? — érdeklődött az anyukája.
— Elment egynek. — vont vállat Jonas. — Matt-tel voltam. Meglátogattuk Laylat. — tette hozzá magyarázat képpen.
— Szegény lány. Remélem jobban lesz!
— Én is nagyon remélem... — mondta halkan Jonas, majd elindult az emeletre vezető lépcső felé. A szobája ajtajában álltam meg. Mély levegőt véve léptem be a szobába. Körbe fordultam az aprócska hálószobában. Kisebb volt, mint amelyhez az ember hozzá van szokva, de mégis hangulatos volt. Leültem az íróasztal előtti székre, és vártam. Méghozzá Jonasra, aki ebben a pillanatban lépett be a szobába. Lefeküdt az ágyára, és a plafont kezdte el bámulni. Végül pedig az íróasztala felé fordult. Egyenesen rám nézett.
— Más a kisugárzásod, érzem. — suttogta maga elé. Jonas felült az ágyon és továbbra is engem bámult. Homlokát a tenyerébe temette. Rossz volt így látni. Abba is rossz volt belegondolni, hogy Martha így látja őt minden egyes nap. Egy örökkévalóságon át. Jézusom...

Oda akartam menni Jonashoz. Meg akartam őt ölelni. Tudatni akartam vele, hogy nincsen semmi baj. Felé sétáltam, megálltam előtte, majd átöleltem őt. Éreztem, ahogyan megborzong. Öleltem volna tovább is, csakhogy keresztbe tett ez a szellem dolog. Ha nem tartom meg az egyensúlyomat, akkor át is estem volna rajta. Ez a dolog pedig csak egyet jelentett. Huszonnégy órám maradt arra, hogy meghozzam életem legnagyobb döntését.