Layla Roberts

Ott álltunk, ketten. Ő nem engedett el. Továbbra is engem csókolt, arról nem is beszélve, hogy mennyire jól csinálta... Percekkel később szakadtunk el egymástól. Nem szólaltam meg, csak becsaptam az orra előtt az ajtót. Nem, nem, nem és nem!
A fejemet legalább tízszer belevertem a falba. Nem akartam a csókra gondolni, de egyszerűen nem ment. Az agyam folyamatosan vissza játszotta a pillanatott.
Nagy levegőt véve döntöttem hátamat a falnak, majd lecsúsztam a földre.

Csengettek, de nem érdekelt. Valahol legmélyen tudtam, hogy Matthew az. Nem akartam a szemébe nézni, nem akartam beszélni vele, sőt még emlékezni sem akartam rá. Nem, egyszerűen nem.
— Layla! — kiáltotta az ajtó túloldaláról.
— Menj el! — kiáltottam vissza.
— Előbb beszéljük meg ezt az egészet, kérlek! — jött a válasz. Nem szólaltam meg. — Komolyan, ha nem engedsz be magam megyek be!
— Húzz már el innen! — kiáltottam el magam. — Csak húzz el innen.. — motyogtam az orrom alatt.
— Oké, akkor most bemegyek. —  jelentette ki egyszerűen.
— Ne is gondolj arra, hogy bejöhetsz! — reagáltam azonnal.
— De igen! Bemegyek, Layla. — felelte, majd lenyomta a kilencset és benyitott a házba. Bezártam maga után az ajtót, majd hozzám sétált végül pedig leült mellém. Kezét a kézfejemre helyezte, mire én már-már ösztönösen elhúztam onnan a kezemet. Arról nem is beszélve, hogy távolabb csúsztam tőle.
— Szóval, ami az előbb történt... — kezdte halkan. — Nekem tetszett a csók.
Nem válaszoltam. Térdeimet a mellkasomhoz húztam, majd köréjük fontam a karjaimat.
— Menj el. — suttogtam, miközben szigorúan magam elé néztem.
— És, ha nem akarok? — kérdezte.
— Ez nem akarat kérdése. — vontam vállat. — Ha azt mondom, hogy menj el, akkor menj el... — mondtam halkan.
— Nem akarok, Layla. — suttogta. — Veled akarok maradni. — magyarázta.
— Nem akarsz velem maradni! — förmedtem rá. Felpattantam mellőle, és idegesen járkáltam előtte. Fel-alá. Szerintem amíg engem bámult el is szédült...
— Olyan vagy, mint mindenki más! — álltam meg végül előtte. Matthew érdeklődve figyelt. — Csak azért vagy velem, mert meg sajnáltál! Mindenki csak azért van velem, mert meg sajnál! Te is ezért vagy itt. — hadartam idegesen. — Csak jó fejségből vagy itt.
— Ez nem igaz! — mondta azonnal. — Nem jó fejségből vagyok itt, hanem azért, mert tudom, hogy milyen érzés, ha nem fogadnak el. — magyarázta.
— Ugyan honnan tudhatnád? — túrtam idegesen a hajamba. A sírás szélén álltam, és volt egy olyan érzésem, hogy ezt Matthew Fisher is tudta. Matthew felállt a földről, majd elém lépett.
— Általánosban azzal cukkoltak, amivel tudtak. — felelte.
— Pont téged? — nevettem el magam kínosan. — Ezt nem hiszem el! Már hazudsz is, csak azért, hogy jobban érezzem magam? Na, menj a tudod hova... — motyogtam.
— Nem hazudok! — vágta rá azonnal.
— Minek higgyem el? — húztam el a számat. — Az emberek folyamatosan hazudnak. Sose tudhatod, hogy mikor mondanak igazat...
— Nem mindenki ilyen. — nézett mélyen a szemembe Matthew.
— De, mindegyik ilyen. — biccentettem határozottan. — Ez itt a rideg valóság — mutattam körbe. — Senki sem tartja meg magának a hazugságait. — vontam vállat.
— Félre ismered az embereket, Layla. Nem mindenki ilyen. — suttogta.
— Akkor csak nekem jutottak ilyenek. — vontam meg a vállamat. Vettem egy mély levegőt, majd összefontam magam előtt a karjaimat.
— Mit akarsz még? — kérdeztem halkan.
— Nem kéne beszélnünk a csókról? — kérdezett vissza.
— Nem, nem kéne. — feleltem egyszerűen.
— Szerintem meg kéne. — vonta meg a vállát.
— Dehogy kéne! — vágtam rá azonnal. — Miért nem tudod elfelejteni, hm? — vontam fel a szemöldökömet kíváncsian.
— Mert téged nem lehet elfelejteni. — válaszolt. — Mióta beszélgetünk azóta próbállak elfelejteni, de nem megy...
— Akkor próbálkozz gyorsabban — vontam vállat. — Nem szeretsz, és eltudsz felejteni. Hidd el nekem, hogy csak fellángolás az egész. — néztem egyenesen a szemébe, ahonnan vissza tükröződtek az érzelmei, amelyek teljesen valóságosnak tűntek. Mintha mind az, amit mondott... Igaz lett volna.
— Szerintem nem ennyi.— suttogta.
— Pedig ennyi. — vontam vállat, miközben felálltam mellőle.  — Most menj. — néztem át a válla felett. — Amúgy sem kértem, hogy utánam gyere.
— Layla... — kezdte, de közbe szóltam.
— Nem! Nincsen semmi Layla! Menj! — mutattam az ajtóra, majd hátat fordítottam neki, és megtámaszkodtam az asztalon. Igyekeztem egyenletesen venni a levegőt.
— Mire vársz még? — szólaltam meg egy kis idő elteltével. — Menj már! — szólaltam meg hangosabban. Matthew nem válaszolt, de biztos voltam abban, hogy mondana valamit. Egy-két perccel később ajtó csapódást hallottam. Elment.

Sóhajtva indultam fel az emeletre. A szobámba érve lehuppantam az ágyamra. Idegesen túrtam bele a hajamba. A sírás szélén álltam, ugyanakkor nem akartam utat engedni a könnyeimnek. Nem fogok egy olyan ember után sírni, mint Matthew Fisher...

A plafont bámultam. Lélekben már teljesen máshol jártam. Elveszettnek éreztem magam, de lehet, hogy eddig is az voltam. Tartozni szerettem volna valahová. Az új osztályom pedig pont ilyennek tűnt. Egy befogadó társaságban. Aham... Régebben kilencedikben is ezt gondoltam... Nem tartozom sehova... Meg is érdemlem, hogy a szobámban rohadjak... Matthewt is elküldtem, pedig csak segíteni szeretett volna nekem... Elcsesztem. Nagyon is. Valószínűleg Matthew egy örök életre megutált, az igazgató ezek után pedig kifog csapni... Tehát annyi az érettségimnek... Gratulálok Layla, ezt is megcsináltad...

A gondolataimból a csengő rántott vissza a valóságba. Mély levegőt véve sétáltam le a földszintre vezető lépcsőn. Kinyitottam az ajtót, de sehol sem láttam senkit. Egy levelet találtam az ajtó előtt, rajta a nevemmel. Kezembe vettem azt, majd vissza sétáltam a házba, és leültem a lépcső legalsó fokára. Kibontottam a levelet és olvasni kezdtem a leírt sorokat. A feladót nem is néztem, ám a levél végére érve sikerült rájönnöm, hogy ki is írta a sorokat. Matthew. A könnyeimet vissza nyelve dobtam le magam mellé a papír lapot.
— Utállak — suttogtam magam elé.
— Vitatkoznék — kuncogott fel valaki. Matthew állt előttem. Könnyes szemmel néztem fel rá.
— Elolvastad — biccentett a nekem írt levele felé.
— El — vontam meg a vállamat.
— Figyelj... — kezdte halkan. — Sajnálom.
— Inkább nekem kéne elnézést kérnem... — húztam el a számat.
— De úgysem fogsz — mosolyodott el.
— Meglehet — erőltettem magamra egy mosolyt.
— Vegyük úgy, hogy nem történt köztünk semmi, rendben? — nézett mélyen a szemembe.
— Ühüm — biccentettem egy aprót. — Nem mondtam neked semmit, és nem is csókolóztunk, és nem írtál nekem levelet, ugye? — soroltam a történteket.
— Nem. — felelte egyszerűen. — De, ha szükséged lenne bármire...
— Megleszek, kösz — mondtam halkan. Matthew szótlanul bólintott, felállt, majd kisétált az ajtón. Nem szóltam utána. Nem kértem, hogy maradjon velem. Hagytam a fenébe. Jobb is, hogy hagytam a fenébe. Így legalább megúszom, hogy mégegyszer összetörjek... Elég volt nekem abból...

Szeretnék nyugodt körülmények között készülni az érettségimre. Nem hiányzik nekem senki, főleg nem Matthew. El leszek én nélküle. Tökéletesen megleszek nélküle. Nem kell, hogy dédelgessen... De azért nem bánnám, ha velem lenne... Nem bánnám, hogyha itt lenne és az egoista dumáival tömné tele a fejemet... Mint mindenben ebben is két fél döntött. Az agyam és a szívem. Mind a kettő teljesen ellent mondott a másiknak. Az agyam azt súgta, hogy felejtsem el, hogy ki ő. Azt súgta, hogy felejtsek el mindent, ami hozzá köthető. Ugyanakkor... A szívem azt mondta, hogy menjek utána. A szívem azt súgta, hogy ne hagyjam, hogy a múltban történtek befolyásolják a jelenemet. A szívemnek és az agyamnak is igaza volt... Fogalmam sem volt arról, hogy mit tegyek. Lefagyva ültem tovább a lépcső legalsó fokán. Tanácstalan voltam, és senkim sem volt, akivel beszélhettem volna a történtekről... Senkim sem volt, akinek elmondhattam volna, hogy mi történt velem az elmúlt napokban... Magányos voltam. Elveszett. De legfőképpen magányos. Egyedül voltam a sok-sok emlékkel, amelyekkel nem teljesen sikerült megbírkóznom...

Matthew Fisher

Zsebre dugott kézzel sétáltam hazafelé. Bűntudatom volt. Otthagytam Laylat. Tudom, hogy azt mondta, hogy menjek el, de... Nem kellett volna rá hallgatnom. Ott kellett volna maradnom vele...

Mély levegőt véve léptem be a házba. Anya csípőre tett kézzel fogadott. Hupszi.
— El lógtad az utolsó órádat! — kezdte mérgesen.
— És ő? — néztem át a válla felett. A kanapén az idegesítő öcsém fetrengett. Neki pedig még lett volna egy órája.
— Sport sérülés — vigyorgott Tommy.
— Nem is sportolsz! — nevettem el magam hisztérikusan.
— Menj a szobádba! — mondta végül anya.
— Persze, megyek már... — forgattam meg a szemeimet, majd elindultam felfelé.

A szobámba érve lehuppantam az ágyamra.
— Miért lógtál? — lépett be a szobámba legjobb barátom, Jonas. — Anyud beengedett — vonta meg a vállát.
— Csoda — jegyeztem meg.
— Szóval? — kíváncsiskodott, miközben leült mellém. — Ok nélkül nem szoktál csak úgy eltűnni. — magyarázta.
— Igen, tudom — húztam el a számat.
— Ne már, haver! Mondj már valamit!
— Nincs mit mondanom — vontam vállat.
— Nem hiszem, hogy ok nélkül lógtál... — ingatta a fejét. — Mi van az új csajjal?
— Mi lenne vele? — kérdeztem vissza. Fogalnam sem volt arról, hogy mire akar kilyukadni ezzel a mondattal.
— Kiabáltatok egymással az ebédlőben — magyarázta. — Honnan ismered?
— Ő volt az a lány, akire poénból írtam rá... — vallottam be nagy nehezen.
— Azta — tátotta el a száját.
— Megtudtam róla valamit — ködösítettem.
— Micsodát? — kérdezte Jonas kíváncsian.
— Megtudtam valamit az előző sulijából. — feleltem halkan.
— Emiatt kiabáltatok egymással? — vonta fel a szemöldökét kérdőn.
— Nem, nem ezért — motyogtam. — Az egyik szünetben elmesélte, hogy mi történt pontosan. A beszélgetés után meg elviharzott. Az ebédlőben találtam rá, és kicsit kiakadtam, mert szólhatott volna bárkinek, de nem tette meg. — hadartam.
— Milyen dolog?
— Szerintem nem kéne elmondanom... Valószínűleg így is eléggé utál... — gondolkodtam hangosan.
— És ez miért érdekel? Valaki nem bír téged, nagy cucc — vonogatta a vállát. Nyitottam a számat, de nem válaszoltam.
— Várjunk csak... — méregetett azzal a tipikus „tudom, hogy többről van szó“ nézésével. — Történt valami köztetek?
— Hát... — húztam el a számat. — Lehetséges, hogy csókolóztunk. — vallottam be.
— Micsoda?! — tátotta el a számat. — Megcsókoltad az új csajt? Jól csókolt? Milyen volt? — bombázott kérdésekkel.
— Gyorsan történt az egész. — feleltem. Igazából talán még magamnak sem akartam bevallani, hogy mennyire jó érzés volt vele csókolózni...
— Szóval ezért lógtál. — értette meg.
— Ja, nagyjából. — biccentettem. — Csak... Van egy kis gond, azt hiszem. — mondtam.
— Mi? — kérdezte Jonas kíváncsian, aki azt hitte, hogy már kibeszéltük a témát. Valószínűleg úgy volt vele, hogy mára elég volt a lelkizésből. Mondjuk teljesen egyetértettem vele.
— Szerinted létezik az, hogy beleszerettem? — tettem fel a kérdést, amelyre még én magam sem tudtam válaszolni.
— Nem. — felelte egyszerűen. — Neked ez kihívást jelent. Neked az tetszik, hogy ő nem ájul el tőled, mint mindenki más. Neked ez tetszik, nem ő maga. — magyarázta.
— Igazad lehet... — sóhajtottam fel halkan.
— De! — mondta, amikor is észrevette, hogy milyen szerencsétlen képet vágok. — Lehetséges, hogy tényleg beleszerettél.
— Kösz, ezzel előrébb vagyok — forgattam meg a szemeimet.
— Szerintem segítene rajtad egy kis játék — nyújtotta felém az ágy végében pihenő kontrollert.
— Eh, nem tudom — húzram el a számat.
— Nincs kedved elverni a hátsómat? — röhögte el magát.
— Ahhoz mindig van kedvem — nevettem fel halkan, majd elvettem tőle a kontrollert.

Játék közben teljesen máshol jártam, bár még így is legyőztem Jonast... Vajon igaza van és tényleg csak azért tetszik Layla, mert nem ájul el tőlem, mint mindenki más? Attól tartok, hogy igaza van... Kihívást látok benne. Ugyanakkor tudom azt is, hogy nem csak meghódítani akarom, hogy utána ezzel büszkélkedhessek. Vele akarok lenni, azt hiszem... Nem tudom, és ez aggaszt.