Layla Roberts

A nappali kanapéján ébredtem. A világ forgott, a fejem pedig eszméletlenül fájt.
— Jézus — motyogtam az orrom alatt, miközben felültem a kanapén, és körbe néztem. — Mi a franc történt? — suttogtam magam elé. Rajtam kívül senki nem volt a házban, és nem is találtam semmi nyomott arra, hogy esetleg buliztam volna. Úgy voltam vele, hogy inkább nem is akarom tudni... Lehet, hogy jobb is így. Sokkal.

Elindultam felfelé a szobámba. A telefonomat a nappaliban hagytam. A készülék megállás nélkül rezgett. Hol Matthew hívott, hol Sam, de egyikük hívására sem válaszoltam. Tartottam magam ahhoz, hogy a héten már nem megyek suliba. A szobámba érve végig terültem az ágyamon, és a plafont kezdtem el bámulni, mintha csak valami érdekes lenne rajta. Végül a fal felé fordultam. Csak bámultam magam elé. Nem akartam megmozdulni. Valahol mélyen pedig talán élni sem akartam...

A gondolataimból a csengő hangja rántott vissza a valóságba. Szemforgatva sétáltam le a földszintre vezető lépcsőn.
— Elegem van belőled Fisher — kezdtem, miközben kinyitottam az ajtót.
— Először is honnan tudtad, hogy én vagyok? — tátotta el a száját.
— Megérzem az idiótákat — vontam vállat.
— Jól vagy? — kérdezte halkan.
— Nem. — feleltem egyszerűen. — Hányingerem van tőled. — tettem hozzá, majd becsaptam az orra előtt az ajtót.

Nem igazán tudtam mit kezdeni magammal, szóval úgy döntöttem, hogy csinálok magamnak enni. Csak aztán meggondoltam magam, és kivettem egy fagyis dobozt a hűtőből. Kezembe vettem egy kanalat, felültem a konyhapult elé helyezett bárszékre, és közelebb húztam magamhoz a fagyis dobozt. Mondjuk nem biztos, hogy márciusban fagylaltot kéne ennem, de... Mindegy. Legalább tudom, hogy mitől leszek ténylegesen beteg.

Miközben a fagyimat ettem a doboz mellett heverő telefonomat bámultam, amely percenként villant fel. Sóhajtva ráztam meg a fejemet. Kezembe vettem a készüléket, amelyen egy újabb értesítés villogott. @mattfisher üzenetet küldött. Szemforgatva húztam el jobbra az újabb értesítést, végül pedig kikapcsoltam a telefonomat, aminek persze meg lett a következménye, de ezt majd később.

Nagyjából egy óra telhetett el mióta kikapcsoltam a telefonomat, vagyis nagyjából egy órája ettem a dobozos fagyimat... Remek. Ügyes vagy Layla, csak így tovább... Megráztam a fejem, majd az ajtó felé kaptam a fejemet, amely ebben a pillanatban nyitódott ki. Természetesen azonnal összerezzentem.
— Én ezt nem hiszem el! — szólalt meg az unokatestvérem, Shanon.
— Te mit keresel itt? — kérdeztem, miközben leszálltam a bárszékről, és hozzá siettem.
— Téged is jó látni — kuncogott. Shanon az egyetlen rokonom, akit úgy ahogy szeretek is. Csak két évvel idősebb nálam. A barátjával tavaly költöztek ki Londonba, és azóta alig hallottam róla valamit. Shanon kitárta a karjait, én pedig hagytam, hogy átöleljen.
— Milyen Londonban lakni? — kérdeztem miután elengedett. Vissza sétáltunk a konyhába, így megláthatta a pultra kirakott fagyimat.
— Inkább beszéljünk rólad — biccentett a doboz felé.
— Nem, kösz — feleltem azonnal, miközben lezártam a dobozt, és vissza raktam a hűtőbe.
— Csak akkor eszel fagyit, ha szomorú vagy. — látott át rajtam. — Mellesleg, hogy gondolták ezt a szüleid? — nézett körbe.
— Gondolták elleszek — vontam vállat.
— De ugye nem miattuk vagy ilyen?
— Dehogyis! - mondtam azonnal. — Kicsaptak a suliból. — vallottam be.
— Hogy micsoda?! — tátotta el a száját. — Már az elejétől fogva tudtam, hogy rossz ötlet az a suli... — motyogta az orra alatt. — Mond, hogy most jársz valahová!
— Seaford. — húztam el a számat.
— Miért nem mondtad, hogy oda jársz, ahová én jártam? — lökte meg a vállamat.
— El is felejtettem. — vallottam be. Teljesen elfelejtettem, hogy Sharon is ott tanult... Mondjuk, ha rajta múlt volna lehet, hogy már hamarabb is a Seaford tagja lettem volna. Imádta a sulit. Amikor a suli a téma mindig a Seafordról beszél, meg, hogy mennyire jó. Vitatkoznék ezzel.
— Van barátod? — kérdezte. Kikerekedett szemekkel néztem rá. — Van barátod és megcsalt? Ki volt az a szemétláda?
— Nyugi! — szóltam rá. Szeretem Shanont, de néha túlságosan is lelkes. Minden téren. — Nincs barátom. Nem is kell. A szerelem szar. — vontam meg a vállamat.
— Tehát csalódtál. — értette meg egy pillanat alatt.
— Mi? Nem, egyáltalán nem!
— Aha, persze. — bólogatott. — Ki rabolta el a szívedet? — kíváncsiskodott.
— Senki. — válaszoltam. — A Seafordba idióták járnak, főleg Matthew... Ő az az ember, akire, ha ránézel megérted az „idióta" szó jelentését. — magyaráztam.
— Matthew...? — érdeklődött.
— Fisher — forgattam meg szemeimet, mire Shanon kezébe vette a telefonját.
— Van Instája? — nézett rám egy pillanatra.
— Van, de... — kezdtem, csak aztán leesett, hogy mit is akar tenni — Ne kémkedj utána!
— Csak lecsekkolom — legyintett.
— Van barátnője — lomboztam le.
— Pedig jól néz ki. — vont vállat. — Látod az izmait? — mutatott felém egy képet.
— Fúj, vidd innen! — húztam el a számat. — Mellesleg barátod van. — emlékeztettem.
— Oh, tényleg — jutott eszébe, miközben elrakta a telefonját.
— Micsoda? — érdeklődtem. Az előttem ülő lány, csak vigyorogva megvonta a vállát, majd elém rakta a bal kezét.
 —Jézusom — esett le az állam, amint megláttam az ujján a gyűrűt.
— Ugye? Úristen, annyira boldog vagyok! — mosolygott.
— Nem hittem, hogy lesz bátorsága hozzá. — mondtam ki végül, Shanon pedig elnevette magát.
— Visszatérve erre a Matthew Fisherre... — kezdte.
— Nem akarok róla beszélni. — motyogtam.
— Barátnője van. — biccentett.
— Nem is akárki. Azzal a lánnyal van együtt, akivel két éve szakítottak. — magyaráztam. — Undorító, nem? — néztem rá egy pillanatra.
— Féltékennyé akar tenni, ez az egyszerű válasz. — felelte Sharon.
— Ja, persze. — biccentettem.
— Layla szerelmeees — kuncogott.
— Fenéket! — vágtam rá azonnal. — Mellesleg túl londoni az akcentusod. — röhögtem el magam.
— Tudom, tudom. — forgatta meg a szemeit. — Tudom, hogy mindig azt mondtam, hogy nem veszem át ezt a stílust, de lassan egy éve élünk ott.
— Igen, tudom. — mosolyodtam el halványan.
— De beszélgessünk csak erről a fiúról! — váltott témát azonnal. — Mesélj el róla mindent!
— Shanon! — nevettem el magam.

Matthew Fisher

— Nem veszi fel — néztem Samre.
— Hagyd, lehet, hogy tényleg beteg — magyarázta.
— Láttam rajta, hogy nem az. Valami van vele, csak azt nem tudom, hogy mi...
— Hagyjunk neki egy kis időt, jó? — mosolyodott el halványan.
— Jó. — egyeztem bele.
— Jössz? — biccentett az udvar felé.
— Még el kell intéznem valamit, de mindjárt megyek. —  bólintottam egy aprót.
— Ne csinálj hülyeséget! — mondta, miközben adott egy puszit az arcomra, majd kilépett az udvarra. Én viszont a büfé felé indultam, tudva, hogy Jonas ott lesz majd. Tudtam azt is, hogy ő valami értelmes magyarázatot tud adni arra, hogy miért érdekel Layla, és a gondjai.
— Bele vagy esve. — közölte egyszerűen, mire én még a falatot is félre nyeltem.
— Nhem — köhögtem. — Dehogy! Barátnőm van! — magyaráztam.
— Magadnak mondogathatod — vonogatta a vállát. — Láttam, hogy hogyan nézel rá. Nem vagyok vak, Matt. Szerelmes vagy, méghozzá az Laylaba. — mosolygott.
— De Sam...
— Te nem akarsz Sammel lenni. Látom rajtad. Mindenki látja. — mutatott körbe diszkréten, hiszen az ebédlő kellős közepén ültünk. — Sam olyan szerelmesen figyel téged, te meg olyan semleges vagy.
— És mi van, ha azért, mert nem akarok érzelmesnek tűnni a suliban? — rágtam a szám szélét.
— Kettesben sem vagy vele önmagad. — emlékeztetett a legutóbbi találkozásunkra.
— Nézd... — sóhajtott fel.Nem mondhatom meg, hogy mit tegyél, mert ezt neked kell eldöntened. De a jeleid leginkább arra mutatnak, hogy Layla iránt is érzel valamit, nem csak Sam iránt. — magyarázta.
— És az baj, ha mindkettőjük tetszik?
— Nem, nem hiszem. — felelte. — Viszont ne legyen egyszerre két barátnőd!
— Eszembe se jutott! — szabadkoztam.
— Emlékeztesselek hetedikre? — vonta fel kérdőn a szemöldökét.
— Csak tizenhárom voltam! — nevettem el magam.
— Már akkor is imádtak a lányok — emlékezett vissza, miközben felállt az asztaltól, hogy vissza vigye a tálcáját.
— De Layla nem imád! — siettem utána. — Utál engem. — mondtam ki halkan. — Mindig azt mondja, hogy utál. Igaza van. A helyében én is utálnám magam...
— Nem lehet, hogy ez nála azt jelenti, hogy szeret? — nézett rám egy pillanatra, majd miután lerakta a tálcáját elindultunk kifelé.
— Nem, azt nem gondolnám. — ráztam meg a fejemet.
— Akkor nem tudsz mit tenni. Helyre kell hoznod. — veregette meg a vállamat.
— De azt sem tudom, hogy miért utál!
— Derítsd ki! — javasolta. — Sam biztos tudja. — tette hozzá.
— Nem is tudom... — húztam el a számat. — Mégis hogyan szerettessem meg magam vele?
— Először is nem ez a lényeg. Nem az a lényeg, hogy egyből szeressen. Layla nem olyan, mint a többiek. Nehezebb. — magyarázta a mellettem sétáló Jonas.
— Hogy érted, hogy „nehezebb“? — értetlenkedtem.
— A múltban biztos átélt egy traumát, ami miatt nem képes bízni az emberekben.
— Ezt te honnan veszed? — érdeklődtem, mert hogy azt pontosan tudtam mi Laylanál ezt a bizonyos trauma.
— Olvastam valahol — legyintett.
— Ahamm, értem. — bólintottam.
— Szerintem kérdezd meg Samet! Ha nem megy akkor meg menj el hozzá! Nem véletlenül ignorálja az üzeneteid.
— Tudod... Ilyenkor okosnak is tartalak. — nevettem el magam.
— Máskor is okos vagyok. — nyugtatott meg. — Csak akkor soha nem kérsz tőlem tanácsot... — gondolkodott hangosan, mire én ismét felnevettem.

Az órák viszonylag gyorsan elteltek, bár a tekintetem rengetegszer kalandozott Layla padja felé, amely egész nap üresen állt. Hiányzott, hogy nem volt itt, és az, hogy nem oltott le. Éppen ezért döntöttem úgy, hogy elmegyek hozzá. Még akkor is, hogyha nem akar ott látni.

Layla Roberts

Shanon nem maradt sokat. Maximum egy-két órát, de azt az egy-két órát én legalább tíz évnek éreztem. Túl sokat beszélt. A kelleténél is többet. Ráadásul felhúzta magát azon, hogy anyáék egyedül hagytak, így hát úgy döntött, hogy elmegy hozzájuk. Inkább ráhagytam a dolgot, hiszen tudtam, hogy addig még kétszer meggondolja magát. Miután Shanon lelépett percenként néztem a falon lógó órára. Tudtam, hogy nemsokára vége a sulinak, és azt is tudtam, hogy nem lenne rossz elmenni otthonról, mielőtt Matthew megtalál. Na, ez az, ami nem sikerült.

Zsebre vágtam a kikapcsolt állapotban lévő telefonomat, és már léptem is volna ki az ajtón, csakhogy beleütköztem Matthewba.
— Halálra aggódtam magam! — kezdte azonnal. — Nem válaszoltál a hívásaimra! Azt hittem, hogy valami rossz történt veled! — túrt bele idegesen a hajába. Szótlanul figyeltem őt. Arcáról vissza tükröződtek az érzelmei.
— Nem kell vigyáznod rám — mondtam ki végül. — Menj Samhez, mielőtt hiányolni kezd — tettem hozzá gúnyosan, miközben bezártam az ajtót és kikerültem őt.
— Mi bajod van vele? — kiáltotta utánam.
— Még mindig nem esett el? — fordultam meg.
— Ugyan minek kellett volna leesnie, Layla? Egyértelművé tetted, hogy utálsz. — nézett egyenesen a szemembe.
— Akkor meg minek vagy itt? — kérdeztem. — Mellesleg veled van a bajom, nem Sammel. Undorító vagy. Azt hiszed, hogy minden lányt megkaphatsz, csakis azért, mert te vagy Matthew Fisher, a srác, aki elvárja, hogy rajongják körbe! - hadartam egyre idegesebben.
— Nem várom el, hogy körbe rajongjanak! — reagált azonnal.
— Nem, dehogy — forgattam meg a szemeimet.
— Rólad is mondjak valamit? Akarod hallani? — tett felém pár lépést.
— Mondj! Rohadtul nem érdekel, hogy mit gondolsz rólam. — feleltem.
— Tényleg? — nevetett fel kínosan.
— Azt hiszem, hogy elbírok vele — vigyorodtam el .
— Féltékeny vagy! — bökte ki.

— Hogy mi van?! — tátottam el a számat. — Ugyan mire legyek féltékeny?
— Samre és rám! — felelte azonnal. — Baszki, nem játszhatsz más emberek érzéseivel! Tudod mit? Meg is értem, hogy James, vagy ki a fene miért tette azt veled! Olyan vagy, mint a többiek! — vágta a fejem.

— Szóval szerinted megérdemeltem, hogy azt tegye velem? — nyeltem vissza a könnyeimet. Olyan könnyen dobálózott a témával. Nem is sejtette, hogy ez mennyire, de mennyire megérintett vele... —Jól van, megjegyeztem — szipogtam. Matthewnak ekkor esett le, hogy most rohadtul olyan témát hozott fel, amit nem kellett volna.
— Layla, ne már! — húzta el a száját. — Tudod, hogy nem úgy értettem! — magyarázkodott.
— Ja, persze — kaptam el róla tekintetem. — Tudod... Tényleg jobb lenne, ha valami szörnyűség történt volna velem. — néztem egyenesen a szemébe, majd hátat fordítottam neki és elsétáltam. Matthew hiába kiáltott utánam én nem álltam meg. Ezzel pedig elintézte azt, hogy miképp érezzek iránta. Kezdettől fogva az agyamra kellett volna hallgatnom, és hagynom kellett volna őt a fenébe. Matthew egy idióta, nekem pedig elegem van belőle.

Arra mentem amerre a lábam vitt, így azon sem csodálkoztam, hogy eléggé hamar el is tévedtem. Éreztem, ahogy a sós könnycseppek végig folynak az arcomon. Újra megjelent bennem a kitörni készülő vihar. Igyekeztem elnyomni magamban ezt az érzést, miközben tovább sétáltam. Egy hídnál álltam meg. A semmi közepén voltam. Távolról hallottam az autók hangját. Úgy voltam vele, hogy szép csendben eltűnök, mivel úgy sem érdeklek senkit. Ezt pedig Matthew is a tudtomra adta. A korláthoz léptem. Tudtam, hogy mit fogok csinálni, és azt is tudtam, hogy mi lesz akkor, hogyha leugrom a korlátról. Meghalok. Jobb lenne így mindenkinek... Samnek igaza van. Mindent csak tönkre teszek. Letöröltem a könnyeimet. Mély levegőt véve másztam fel a korlátra. Tudtam, hogyha leugrom akkor már nincs visszaút. Elvisz a sodrás, és vége. Vége lesz az életnek nevezett szörnyűségnek...

Lehunytam a szemeimet. Próbáltam ellenérveket keresni, de egyet sem találtam. Egyetlen boldog pillanatot sem tudtam vissza játszani a fejemben. A szüleim utálnak, ahogyan Sam és Matthew is. Vettem egy mély levegőt, és kitártam a karjaimat. Készen álltam arra, hogy a habokba vessem magam, ezzel véget vetve életemnek. Megemeltem a lábam.
— Layla! — hallottam meg magam mögül Matthew kétségbeesett hangját. Letettem a lábamat, és felé fordultam. — Gyere le onnan, kérlek! — nézett könyörgően.
— Mit keresel itt? — kérdeztem halkan.
— Téged kerestelek! Nem akarom, hogy ezt tedd! Gyere le onnan, kérlek! — kérlelt.
— Minek? Jobb ez így mindenkinek. — vontam meg a vállamat.
— Nem, nekem nem lesz jobb! — lépett hozzám közelebb.
— Nekem igen — biccentettem. — Hidd el, hogy neked is jobb lesz. Szépen lassan elfogsz felejteni, és emlékezni sem fogsz rám. — szipogtam.
— Layla... — nézett egyenesen a szemembe. Láttam a könnyes tekintetét. — Könyörgöm gyere le onnan! Kérlek! Nem akarom, hogy eltűnj el az életemből, Layla! Szeretlek! És kibaszottul sajnálom, hogy ekkora hülye vagyok! Gyere le onnan, nagyon kérlek!
— Nem szeretsz — suttogtam magam elé. — Mindenki utál, leginkább te. — motyogtam.
— De! Igenis szeretlek! Gyere le onnan! Bebizonyítom, kérlek! — szótlanul figyeltem, ahogyan kicsordul egy könnycsepp a szeméből.
— Mit sem számít már — feleltem. Már csak Matthew kiáltását hallottam. A habok elnyeltek, éreztem, ahogy a tüdejem megtelik vízzel.
— Layla, tarts ki! — hallottam meg tompán Matthew hangját. A hullámok néha-néha víz tetejére dobtak, a szemhéjam nehezülni kezdett. Hallottam Matthew kiáltozását. Hallottam, ahogy azt mondja, hogy minden rendben lesz. Hallottam, ahogyan beleszalad a vízbe, de a hullámok elsodortak tőle. Mit sem ért már a próbálkozása. Éreztem, ahogy a lelkem elhagyja a testemet.
— Én is szeretlek, Matthew Fisher — mondtam magamban, a szemeim pedig véglegesen lecsukódtak. Meghaltam.