Egy japán legenda szerint az istenek az emberek számára láthatatlan vörös fonállal kötik össze annak a két embernek a kisujját, akik a Sors szerint összetartoznak. A végzet vörös fonala valóban csak az egymásnak rendelt, igazi lelki társakat köti össze.
Nekem te voltál az első és igazi szerelmem és te ezt pontosan tudtad. Nem akartál rosszat nekem, ennek ellenére mégis te ejtetted a szívemben a legmélyebb sebet.
Az egyetemen töltött egy évünk, számomra a paradicsomot jelentette, még akkor is, ha te már végzős voltál, én pedig akkor kezdtem az első évemet. Biztonságban éreztem magamat melletted, szeretve éreztem magamat, jól szórakoztunk együtt és megtaláltuk a közös hangot is egymás mellett. Tényleg olyan volt, mintha mi lettünk volna az a tipikus minta pár a suliban.
Aztán elérkezett az a bizonyos utolsó hónap, amit az egyetemen töltöttél. Ha tudnád, hogy mennyire ideges voltam azokban a hetekben...
Végül elmentél. Azt az estét nem is részletezném... Még most is beszúr a mellkasom, mikor visszaemlékezek rá.
Nem mondtál semmit. Nem mondtad el nekem, hogy hová mész dolgozni, hova költözöl, mit csinálsz, csak azt kérted tőlem, hogy vigyázzak magamra és találjak magam mellé valaki mást, aki ugyanúgy szeret engem, mint te vagy még jobban is. A lelkemre kötötted, hogy egyek rendesen és ne csináljak semmi hülyeséget. Még a szüleimmel is beszéltél egy keveset. Végül az utolsó kérésed az volt tőlem, hogy mindezek ellenére soha se felejtselek el.
Tudtam, hogy te sem fogsz engem és örökké szeretjük egymást.
Majd elmentél és azóta nem láttalak sehol sem... Azt hittem ennyi volt...
Talán mi is össze voltunk kötve ezzel vörös fonállal... Talán nem...

5 évvel később

-Üdvözöljük a Café TK-ban. Mit szeretne rendelni? - szólaltam meg a munkahelyemen monoton hangon, ugyanis ha ezt a mondatot nem mondtam el ezen a napon 100-szor, akkor egyszer sem.

-Szia, Ricky! Mizu? - hallottam meg egy ismerős hangot, ami igazából a legjobb barátomhoz tartozott.

-Helló Chay. Semmi különös. Alig aludtam az éjjel. - dörzsöltem meg a szemeimet.

-Már megint? - sóhajtott fel.

-Most nem akarlak megbántani téged, de amióta megkaptam tőled azt az álomfogót, amitől elvileg nem lesznek rémálmaim, azóta folyamatosan olyan hülyeségekről álmodom, hogy az hihetetlen. Ma például egy Marshmallow fejű öreg néni kergetett engem, akin csak egy zsák volt és ennyi. - magyaráztam neki.

-Uh, haver. Hát sajnálom. Égesd el mágián vagy nemtom.

-Semmi baj. Mindenesetre nagyon szépen néz ki. Egyébként meg mi szél hozott erre? Mindjárt zárok.

-Csak meg szerettem volna kérdezni, hogy te is kaptál értesítést a régi egyetemünktől? - könyökt a pultra, miközben én mosogattam.

Egyik kezemmel beletúrtam az enyhén hosszú festett szőke tincseim közé, majd sóhajtottam egy nagyot és csak utána válaszoltam.

-Igen. De nem szeretnék elmenni oda. Már végeztem az egyetemen. Nem akarok vissza menni. - néztem mélyen a fekete hajú barátom barna szemeiben.

-Ugyan már ember, tökre menő lesz. Azt hallottam eléggé nagy szabású bulit fognak rendezni Busan tengerpartján. Tökre jó móka lesz. Neked is jár egy kis kikapcsolódás. Itt görnyedsz a napod nagy részében és nem csinálsz konkrét semmit. Ott pedig kivilágított pavilonok lesznek italokkal tele rakva és ilyenkor még a tenger is meleg, mármint nem fagysz meg benne. Lesznek ott jó pasik, csajok, zene, cigi, minden. Mi tart vissza? - hadonászott össze vissza.

-Chay, te is tudod, hogy mi tart vissza. 2 szó. Az egyik az hogy nagy szabású, a másik meg az hogy egyetem. Szerintem ez a 2 ok bőven elég.

-Ricky, ne már... Most komolyan? Úgy csinálsz, mintha valami nagy istenség lett volna, aki elhagyott téged. - forgatott szemet.

-Mert az volt! Számomra az... - csattantam fel.

-Szóval tényleg csak Jiwoong miatt nem akarsz menni. Mi van ha ő ott sem lesz? Elvégre 5 éve végzett. Szerintem már nem érdekli ez őt annyira, hogy elmenjen erre a bulira.

-Honnan tudod? Nem kockáztathatok. Már egy éve jól vagyok. Nem akarok vissza esni. - dörzsöltem meg a halántékomat.

-Ahj Ricky~! Akkor legalább csak az én kedvemért. Szard le Jiwoongot. Nem azt mondtad, hogy már túl léptél rajta? Nem is biztos hogy ott lesz. Légyszi..! - kérelt engem boci szemekkel.

-Nem, Chay. Ezt most leszögezem. - folytattam a tiszta edények pakolását.

-Most tényleg ezt fogod csinálni? - lett idegesebb a hangja. - Itt fogod tölteni a napjaidat egy olyan ember után sírdogálva, akit már 5 éve nem is láttál? Még csak nem is hallottál róla semmit. Komolyan ezt akarod? Tudod milyen nehéz volt téged felkaparnom a földről. Nem csak neked nehéz, hanem nekem is. Olyan vagy mint egy robot, akinek nincsenek érzelmei. Csak felkelsz reggelente, dolgozol, aztán haza mész aludni és ennyi. Ez kibaszottul nem egészséges. Én csak aggódom érted. Egyébként meg... ha találkoznátok ott... akkor legalább normálisan le tudnátok zárni a dolgokat... De nem is szóltam. Hát persze, én csak egy kis lelki szemetes vagyok, akire soha nem hallgatsz, aztán a végén mindig nekem lesz igazam. Éld csak nyugodtan a saját kis szürke vilagodat, engem nem érdekel. De azt tudnod kell, hogy... - magyarázta, mire én dühösen csak felé fordultam és szavába vágtam.

-Baszki, Chay, jól van! Elmegyek. De csak azért, hogy bebizonyítsam neked, hogy tényleg jól vagyok és nem vagyok gyenge! - kiabáltam az arcába, mire ő egyből felvidult.

-Ezaz, haver! Én tudtam, hogy azért neked is van valami a lábaid között. Büszke vagyok rád. Mellesleg a buli 2 nap múlva lesz, ha nem tudnád. Gobdolom nem olvastad végig az értesítést. - vigyorgott.

-2 nap! N..Nem. Hallod, meggondoltam magamat! - kiabáltam utána, mikor elkezdett kifelé sétálni a kávézóból.

-Már beleegyeztél. Innen nincsen visszaút Ricky. Szombaton délután 5-kor legyél a vasútállomáson. - válaszolta, majd nemes egyszerűséggel ott hagyott engem.

-Ilyen nincs. Hát komolyan mondom... Nem létezik. Nem... - fogtam a fejemet, miközben olyan elveszettül éreztem magamat, mint anno.

Eközben megszólalt a rádióban a BTS-től a Make It Right című szám, amit szinte abban a szent pillanatban ki is kapcsoltam.

-Ha közvetlen ezután a beszélgetés után Jiwoong kedvenc számát adták a rádióban... Az már egy jele annak, hogy itt valami nem lesz rendben... - motyogtam magam elé az éjszakában.

××××

A nap sütött, meleg volt, simogatott a nyári hűvös szellő. Minden olyan szép volt körülöttem, ám én mégsem voltam boldog.
Hogyan is lehettem volna az, mikor éppen egy egyetemi buli felé tartottam.

Feszült voltam és ideges. Izgultam. Nem tudom mért. Pedig Chaynek igaza van, mi van akkor ha ő ott sem lesz? Felesleges ilyeneken agyalnom, mert tudom, hogy a tudatalattim nagyon is szeretné, ha ott lenne. Viszont ha nem lesz ott... akkor csalódott leszek. Ezért sem szabad ilyeneken gondolkoznom.

Chayel a megbeszélt időpontban találkoztunk a vasútállomáson, majd a vonatra szállva egy kissé lenyugodtam, bár még közel sem voltam higgadt.

Legjobb barátom észlelte a lelki állapotomat, ezért inkább csöndben maradt, amiért most kivételesen hálás voltam.
Mikor elindult a vonat körülbelüli százszor megbántam, hogy beleegyeztem ebbe az egészbe.
Féltem... Féltem, hogy ezen az éjszakán újra felszakadnak a már régen begyógyult sebek.

Nem akartam, hogy gyorsan teljenek a percek, órák. Nem akartam semmit sem elsietni. Most az egyszer azt szerettem volna, ha megállna az idő és soha nem is érnénk el Busan tengerpartját.

-Egyébként ma is jól nézel ki. Tökre illik hozzád ez a rövid farmer nadrág és a hawaiis ing. Menő. - szólalt meg halkan legjobb barátom velem szemben a vonaton.

-Köszönöm. - suttogtam. - Chay... Én... Nem érzem magamat jól. - nyeltem egy nagyot.

-Mi a baj Ricky? Biztos csak nem bírod az utazást. Semmi baj nem lesz. - ült át mellém.

-Nem, én... Csak nagyon félek... - engedtem ki egy reszketeg sóhajt.

-Ricky... Kérlek ne csináld ezt. Azt mondtad, hogy erős leszel. Hiszen mi csak kikapcsolódni jöttünk ide. Semmi baj nem lesz. Figyelj, ha valami tényleg nem tetszik ott, akkor szólj és én egyből haza jövök veled, rendben? Bízz bennem. - ölelt át gyengéden.

-Rendben, és sajnálom, hogy így elcseszem a hangulatot.

-Semmi baj. Átérzem a helyzetedet.

Idő. A legfontosabb dolog az ember életében. Idő, ami a legnagyobb ellenségünk a rohanó életben. Idő, ami mindent meg tud változtatni. Bárcsak ne lenne olyan hogy idő... De sajnos létezik ilyen és pár pillanat után már el is értük a Busani vasúti megállóhelyet, ahol a kis táskáinkkal le is szálltunk.
Már sötétedett, és szerintem percek múlva már sötét is lesz. A vonat késett, ezért már lassan este hét óra lesz és még csak most szálltunk le a vonatról, így még előttünk van egy fél óra busz út, hogy eljussunk a célunkig.

-Ah, a beach party már biztosan elkezdődött. Gyerünk, Ricky, nem vesztegethetünk egy percet sem. - fogta meg a kezemet Chay, majd a buszmegálló felé húzva vettük észre, hogy pont akkor érkezett meg a mi buszunk is, ezért rohanva ugyan, de elértük a járművet, ami már el is indult.

Odáig az út ismét csendben telt, viszont én most már egy kissé fel is engedtem és már nem voltam olyan nagyon feszült.
Viszonylag hamar el is telt az a fél óra és mikor leszálltunk a buszról, egyből meg is hallottuk a lányok nevetgélését és a zene hangos üvöltését is.
A fényeket már messziről láttuk és azt is, hogy iszonyat sokan vannak.

Chay izgatottan kezdett el húzni a célunk felé, majd mikor oda értünk, egy fajta félelem fogott el.
Félelmetesen menő volt ez a hely.
Kivilágított pavilonok, rengeteg szexi emberrel, diszkógömb, DJ, pia, étel, minden.
Egy pillanatra el is felejtettem, hogy amúgy én egész eddig idegben voltam emiatt.

Amint megláttam ezt az elképesztő helyet egyből el is felejtettem mindent.

-Jól van haver, úgy látom tetszik ez a hely. Én most léptem a tömegbe. Ha bármi van hívj fel, oké? A telefonom nálam van max hangerőn. - veregetett vállba, mire én csak egy bólintással jeleztem, hogy nekem rendben van, aztán már itt sem volt.

A táskámból kivettem minden fontos iratot, amit az egyik cipzáros zsebembe tettem, aztán a tömegen átvágva bementem az egyik kis fedett részre, ahol ledobtam a táskámat a többieké közé.

Idő közben megkínált valaki egy cigivel és itallal is, amit nem volt szívem visszautasítani. Igaz, hogy nem is ismertem az alakot, de ez most mellékes.
A bevett szabályaimat félre dobva vetettem be magamat a tömegbe, majd mindent kizárva kezdtem el mozgatni a csipőmet és a karjaimat is.
Nem telt sok időbe, a lányok egyből megtaláltalak engem, sőt még egy két merész fiú is odajött hozzám, mire én cigivel a kezemben táncoltam velük.
Hát igen... Nem hiába tapadnak rám ennyien. Nem tehetek róla, de tényleg úgy nézek ki mint egy anime karakter. Jó géneket örököltem, annyi szent.

Teltek múltak a percek, és már csak arra eszméletem fel, hogy az ingem már ki volt teljesen gombolva és a dohányom is elfogyott, tiszta izzadt voltam és a hajam is csatakos lehetett.

Kellett egy kis szünet. Elfáradtam a órákon keresztüli táncolásba.
Az egyik asztalhoz vettem az irányt, majd ott leburítottam a gyomromba minimum fél liter jéghideg vizet.

Ám ekkor egy nagyon váratlan dolog történt.
Meghallottam... Újra meghallottam felcsendülni a BTS-től a Make it right című dalt. Már ez első pár ütemétől kijózanodtam és újra elkapott egy negatív érzés, mint amikor a vonaton ültem még délután.

Nem akartam hallani. Az összes vele töltött emlékem ebben a dalban volt, mert ez volt Jiwoong kedvenc zenéje és rengeteget hallgattuk együtt.
Viszont a dalszövege meg pont hogy a szakítás utáni érzéseimet írja le. Milyen ironikus.

Lesétáltam a tengerhez, ahol már nem hallottam olyan intenzíven ezt a számot és nagyokat lélegezve bámultam a Hold tükörképét a tenger hullámain.
Nem akartam, de mégis engedtem a szívemnek, és halkan potyogni kezdtek a könnyeim.

-I can make it right... - suttogtam magam elé.

-Alright, alright... - halottam meg egy túlságosan is ismerős hangot magam mögött, mire rögtön hátra fordultam.

Valahogy számítottam rá, ezért csak egy kicsit lepődtem meg, ezzel ellentétben a szívem dobogása felgyorsult és vagy ötször levert a víz.
Sokkal helyesebb, mint volt, te jó ég.

Jiwoong állt előttem mosolyogva.

-Honnan tudtad, hogy itt vagyok? - mosolyodtam el zavartan.

-Tudtam, hogy itt leszel, hiszen nem szereted ezt a zenét. - sétált közelebb hozzám.

-De szerettem... mikor... még velem voltál. - ültem le a homokba, mire ő követte a tettemet.

-Hah... Jó újra látni téged, Ricky. - sóhajtott egy nagyot. - Hogy vagy?

-Jobban már. És te?

-Most már én is.

-Biztos sok dolog van, amit tudni szeretnél, nem? - pillantott újra rám.

-Hát... Igen... Már vagy 5 éve nem hallottam felőled semmit, miután csak úgy leléptél. - válaszoltam egy kicsit bunkóbban a kelleténél.

-Sajnálom, oké? Nem akartam mégjobban megnehezíteni a dolgodat. Már így is mindent elcsesztem. - pillantott el rólam.

-Hol voltál? - vágtam rá szinte azonnal.

-Dolgoztam.

-És hol?

-Jeju-n. - jelentette ki.

-Tessék? - döbbentem le.

-Figylej Ricky, akkor még csak 21 éves voltam. Hiába néztem ki érett végzősnek, te is tudod, hogy egy gyerek voltam valójában. Nem tudtam mit kellett volna tennem annak érdekében, hogy egyszerűen menjen ez az egész szakítás dolog, de igazából én nem is akartam volna veled szakítani. Összevoltam zavarodva és tényleg nem tudtam, hogy mit tegyek. Életem legjobb lehetőségét kaptam meg azzal, hogy Jejura hívtak állásinetrjúra. Annyira sajnálom. Lehet, hogy ezt nem fogod elhinni, de az utóbbi években rengetegszer képzeltem el, hogy mi lett volna, ha ott maradtam volna veled. Valószínűleg már együtt élnénk. - mosolyodott el a gondolatra.

-De miért nem hívtál fel vagy írtál egy nyomorék üzenetet? - kérdeztem tőle szipogva.

-Mert féltem. Azt hittem megutáltál és soha többé nem is akarsz látni. Féltem... hogy talán már találtál valakit helyettem... - suttogta.

-Hiszen te mondtad, hogy ne felejtselek el. Nem is felejtettelek el. Ugyanúgy vártam rád. Nem kellett volna félned. - csaptam szenvedve a vállára.

-Tudom. Bocsánat. De most már itt maradok Koreában. Ősszel vissza fogok költözni Szöulban.

-Mi? Hogy hogy?

-Honvágyam van. Jó volt Jeju-n, de én Szöuli ember vagyok. Ott érzem jól magamat. Mellesleg... Te most dolgozol már?

-Igen, egy kávézóban Szöulban. - válaszoltam, miközben az előbb elhangzottakat emészgettem. - Majd meglátogathatsz párszor.

-Nos... Én másra gondoltam. - nézett mélyen a szemeimbe.

-Mire?

-Mondd csak... Lehet hogy ilyet nem illik kérdezni 5 év kihagyás után, de... Te még el tudnál képzelni minket, mint... egy párt?

-H..Hát... Most hogy így kiderült egy két fontos dolog erről az egészről. Én még ugyanúgy várok rád, mint eddig, szóval én igen. - vallottam be.

-A helyzet az... Hogy én vettem rá Chayt, hogy rángasson el téged ide. Mert.. Nem bírtam ki már nélküled. Szükségem van rád. Veled szeretnék lenni. - fogta meg a kezeimet, mire nekem újra potyogni kezdtek a könnyeim.

-Már meg sem lepődök azon, hogy te vetted rá őt. De jól tetted. Én sem bírtam ki már nélküled.

-Akkor... Mit szólsz hozzá, ha újra kezdenénk? Már úgyis ismerjük egymást. Ez a pár év pedig csak mégerősebbé tették egymás iránt az érzelmeinket.

-Rendben... - suttogtam szipogva a boldogságtól.

-Szia, Ricky. Kim Jiwoong vagyok, az a személy, aki a legjobban szeret téged. - nyújtotta a kezét.

-Shen Ricky vagyok, a te párod. - borultam a nyakába, mire ő a telefonjáról elindította a kedvenc zenéjét, aztán ezután... közelebb és közelebb hajolva hozzám... megcsókolt a holdfényben.

Egy japán legenda szerint az istenek az emberek számára láthatatlan vörös fonállal kötik össze annak a két embernek a kisujját, akik a Sors szerint összetartoznak. A végzet vörös fonala valóban csak az egymásnak rendelt, igazi lelki társakat köti össze.

Én úgy hiszem, hogy az én vörös fonalam Jiwoongéval lett összekötve.
5 év után is egymásra találtunk és az a kötelék köztünk csak erősebb lett. Valahol mélyen érzetem, hogy ez a szünet hasznos is volt és most már újult erővel élhetjük együtt újra az életünket.
Csak ő és én.

~Vége~