Hajnali 1 óra..

Jisung az erkélyen ülve cigizett míg párja bent volt a szobában és aludt. Úgy érzi már semmi nem a régi. Nem gondolta volna, hogy ilyen lesz majd az élet Minhoval. Míg nem költöztek össze addig semmi probléma nem volt, de amióta együtt élnek valami megromlott.

-Miért vagy kint ilyenkor?- kérdezte Minho ridegen mire a kisebb összerezzent.

-Nem tudok aludni!- válaszolt majd már csak annyit hallott, hogy az idősebb nem törődve vele bement volna a szobába. -Miért vagy velem ilyen?- kérdezte hirtelen amit oly régóta szeretett volna.

Az idősebb nem értette mire céloz így Jisung elmagyarázta végül pedig valahogyan veszekedésben törtek ki. Percekig vitatkoztak míg nem Minho sikeresen megtörte az egészet egyetlen mondatával.

-Nem is akartam veled összeköltözni, te voltál az aki ennyire akarta így belementem!

Jisung megszeppenve nézte az idősebbet és elkapta őt a sírás.

-Akkor miért... lényegtelen!-suttogta majd bement a szobába.

A szobát elhagyva a fürdőbe igyekezett ahol magára zárta az ajtót és hagyta, hogy könnyei utat törjenek maguknak.

Nem is akartam veled összeköltözni!

Te voltál az aki ennyire akarta így belementem!

Számtalan miért kérdés megforgalmazódott benne, de egyikre sem kapott választ.

Miért egyezett bele ha nem akarta?

Miért nem mondta, hogy fejezzem be?

Miért nem szólt, hogy neki így nem jó?

Miért csinált belőlem bolondot?

Miért hagyta, hogy boldog legyek miatta?

Miért mondta, hogy ő is akarja?

Miért hazudott nekem?

Miért nem volt velem őszinte?

Miért fáj ez ennyire?

Miért nem mondta, hogy neki ez még korai?

Miért nem hagyta, hogy pár órán keresztül szomorú legyek aztán megértsem?

Miért hagyta, hogy ennyire fájjon?

Miért nem hagyta, hogy letört legyek?

Miért csak most mondta el?

Miért nem szólt hamarabb?

Miért érzem azt, hogy rossz társaság vagyok?

Miért érzem azt, hogy rám unt?

Miért hagyta, hogy csak teher legyek a vállán?

Miért kellett átvernie?

Miért hagyta, hogy minden nap boldogan jöjjek haza a közös lakásunkba amit ő sose akart?

Miért 1 hónappal később szólt?

Miért nem szólt nekem ha egyszer csak szenvedések voltak számára a velem töltött percek a házukban?

Miért érzem azt, hogy soha többet nem javul meg köztünk?

Miért csak most tudom meg, hogy kevesebb időt akart velem tölteni?

Miért van ennyi kérdés a fejemben?

Sírása nem csillapodott sőt a gondolatai hatására csak erősödött amit tenyerével próbált tompítani. Ahogy forró könnyei végig folytak az arcán csak a megoldást kereste a problémára. Valójában csak egyetlen egyet gondolt hasznosnak méghozzá azt, hogy minél hamarabb el kell, hogy költözzön. Örülne neki az idősebb szóval miért ne tehetné meg?

Nagy nehezen felkelt a földről majd megtörölte arcát. Kifújta az orrát majd végül kezet és arcot mosott. Az egyik vendégszoba felé vette az irányt hiszen nem akarta látni az idősebbet pont úgy ahogyan Minho se a kisebbet.

Nem aludt egy percet sem csak azon agyalt, hogy miket kellene hazavinnie.

Fogkefe, ruhák, kiegészítők, töltő, fülhallgató, takaró, plüssök, parfümök. Stb...

Másnap amikor úgy döntött, hogy ki kel az ágyból az idősebb már nem volt otthon hiszen iskola idő van. Jisung már az éjszaka közepén eldöntötte, hogy nem megy be hanem elkezd összepakolni. Csak a ruhákkal gyűlne meg a baja, de azokból is csak két bőröndnyit fog elvinni.

Délutánra elpakolt mindent amit szeretett volna. Néhány parfüme még a polcon maradt ahogyan a Minhotól kapott ékszereket is a dobozban hagyta. Kedvenc tusfürdője ott maradt hiszen ha végül kibékülnek úgyis itt lesz pár napot. Édesanyját felhívta, hogy 1 óra múlva jöhet érte majd leült a kanapéra és ott várakozott. Minho nem sokkal ezután ért haza és furcsálva nézett a bőröndökre.

-Elköltözöm!- mondta a kisebb rá sem nézve. -Nem akartál velem összeköltözni mégis megtetted, mert én ezt szerettem volna. Te nem szeretnél így most rajtam van a sor, hogy olyat tegyek ami neked jó!- állt fel a kanapéról hiszen már csak 20 perc volt hátra.

-Nem kell ezt tenned!- sóhajtott fel Minho majd megvárta amíg Jisung elé sétált.

-Ha ez kell ahhoz, hogy végre úgy viselkedj velem mint a költözés előtt akkor, de...Meg kell tennem, mert nem akarom, hogy ennél is jobban tönkre menjen a kapcsolatunk!- nézett fel a szemeibe és mindenáron próbálta leplezni szomorúságát.

-Tartsunk szünetet!- szólalt meg hirtelen mire a kisebb lelkébe hasított a jól ismert fájdalom.

-Miért?- kérdezte suttogva válaszra várva.

-Át kell gondolnom valamit, de ahhoz pár nap szünetre van szükségem!

Jisung nem szólt egy szót sem csak könnyeivel küszködve bólintott egyet. Nem tudott mit kezdeni ha egyszer az idősebb ezt akarja.

-Ettől függetlenül ugyanúgy szeretlek!- tette hozzá mire ismét csak egy bólintást kapott mondván megértette. -Szeretlek, de erre most szükségem van és arra kérlek, hogy ne keress. Majd én kereslek ha úgy érzem döntöttem!- folytatta.

Jisung ismét csak bólintott majd telefonjára nézett. Ideje volt mennie! Az ajtón kopogtak így Jisung meg is indult volna.

-Szeretlek!- fogta meg a fiú csuklóját aki felnézett szemeibe.

Minho csak arra várt, hogy visszamondja neki. Semmi másra nem vágyott csak arra, hogy a kisebb visszamondja.

-Én is szeretlek!- mondta vissza majd elindult és kinyitotta a szüleinek az ajtót.

-Sziasztok! Betesszük a csomagtartóba a cuccaid aztán mehetünk!- mondta Han édesanyja mire a fia csak bólintott egyet.

Miután a két felnőtt elment Minho magához ölelte Jisungot. Jól esett a kisebbnek, de egyáltalán nem vidította fel hiszen szünetet kért ami sok mindent jelenhet. A kapcsolatokban a szünet sose szünetet jelent hanem végleges szakítást. Minho előtt két kapcsolata volt és mindkét személy úgy hagyta el őt örökre, hogy szünetet kértek. Erről persze Minho nem tud, de már értelmetlennek tartotta, hogy tudjon róla.

Jisung eltolta magától az idősebbet majd indult volna az ajtó felé, hogy elhagyja a lakást, de Minho ismét keze után kapott. Csuklójánál fogva rántotta vissza magához majd derekát átölelve csókolta meg. Jisung a lefogott kezét az idősebb mellkasára tette majd aprót szorított a magasabb polóján. Visszacsókolt hiszen talán soha többé nem fogja érezni a fiú ajkait. Percekig csókolóztak, lassan és érzelmesen míg nem szülei köhécselése zavarta meg őket.

-Majd beszélünk egyszer, Jisungie! Keresni foglak!- mondta szemeibe nézve.

-Szia hyung!- köszönt el majd hátára kapta a táskáját.

-Szia baba!- nézett a kisebb már könnyes szemeibe.

Jisung elhagyta a házat és könnyebben tört ki. A szülei megkérdezték mi a baj és egyáltalán miért akar elköltözni. Ő pontról pontra beszámolt róla.

-Kincsem, biztos vagyok benne, hogy ő nem olyan mint Lisa vagy Lucas!- simogatta meg a fia fejét édesanyja.

Akkor miért kért szünetet ő is?...