-Vigyázz magadra Han-ah!- nézett mélyen a kisebb szemeibe Minho.

-Mikor nem vigyázok magamra hyung?- kérdezte kuncogva Jisung majd egy száj puszi után elindult a kocsikhoz nővérével együtt.

-Szeretlek!- kiáltott az alacsonyabb után miközben szíve hevesen vert.

-Én is szeretlek hyung!- mosolyodott el miután visszakiáltott párjának.

°°°

-Piros kód!- nyomta meg a riasztót egy tag aki hordágyon tolta be Hae-t mögöttük pedig egy másik Jisungot.

-Mi történt?- kérdezte idegesen Minho aki tűkön ülve várta vissza párját és nővérét.

-Súlyos fej és váll sérülések. Hae hívott minket, de már akkor is zavarosan beszélt. Egy kisebb robbanás következtében neki csapódtak egy vasajtónak a bevetés végén!- magyarázta a férfi mire Minho összesett.

A testvér párt a maffia épületének kórházi részlegébe vitték ahol azonnal a műtőbe kerültek.

°°°

-Emlékezetkiesésre számítunk, de csak az ébredés után tudjuk meg mit vagy kit felejtettek el.- magyarázta az orvos.

°°°

-Anya mit keresek itt?- kérdezte Jisung hiszen ő ébredt fel hamarabb.

-Baleseted történt!- simogatta meg fejét anyja ami egészen meglepte Jisungot.

Valahogy mindig akkor voltak a szüleik mellettük amikor súlyos dolog történt.

-Ki ez a fiú?- nézett Minhora aki teljesen összetört.

Az anyja Minhora nézett aki csak rázta a fejet. Szemeiből patakokban folytak a könnyek.

-Ő talált rátok miután Hae segítséget hívott. Megviselte őt ahogy látott benneteket!- mondta az anyja akinek szintén fájt, hogy hazudnia kellett fiának.

°°°

-Hae és Jisung mindenre emlékszik. Ránk, arra, hogy maffia tagok és a múltukra is.. egyedül Minho az aki teljesen kiesett nekik. Minden ami vele történt...-magyarázta az anya férjének.

Minho eközben sírva ült és nem tudott magával mit kezdeni. Legjobb barátja és szerelme...nem emlékeznek rá. Elfelejtették őt és talán örökre!

-Innentől kezdve.. csináljuk úgy mintha sose lett volna közöm hozzájuk. Mindenki ebben az épületben aki csak tudott rólunk..felejtse el, hogy volt közöm hozzájuk. Így lesz a legjobb ha már a sors így akarta!- mondta miközben hangja meg-megremegett.

-Tudni akarom!- szólalt meg percek után Jisung hiszen zavarta a tudat, hogy valamiről nem tud.

-Nem mondhatok semmit! Fáj rá emlékezni Jisung!- mondta és ezzel le is akarta zárni a témát.

-Hagyd Jisung! Inkább pihenj, mindjárt ott vagyunk!- fordult kissé hátra édesanyja.

-Érzem, hogy valami olyanról van szó aminek köze van hozzám, de nem tudok róla. Az amnéziámról van szó?- trafált bele teljesen.

-Drágám! Minhonak annyi köze van hozzád, hogy ő és az unokabátyjád hozott vissza benneteket a bevetésről.- sóhajtott fel az anyja és bűntudata ismét mardosta őt.

-Tudom, hogy hazudsz!- hunyta le szemeit és már nem törődött az ébren maradással.

Próbálták felkelteni, de mindhiába. A kórházba szállítva azonnal ellátták az összes sérülését majd végül Hae ágya mellé tolva hagyták pihenni és várták, hogy felkeljen.

-Miért nem mondasz neki semmit?- ült fel nagy nehezen Hae.

-Miről beszélsz?- nézett rá az idősebb férfi.

-Haver, mindenre emlékszem! Összejöttél az öcsémmel amikor 15 évesek voltunk és kemény 4 évig együtt voltatok.- nevetett fel hitetlenkedve.

-Mégis hogyan..?- állt fel Jisung mellől és Hae mellé sétált.

-Talán beüthettem a fejemet amikor leszúrtak. Amikor felébredtem furcsa érzésem támadt. Olyan emlékeim voltak amik inkább csak képzeletnek tűntek, de rájöttem, hogy ezek valósak. Tényleg megtörténtek!- mondta kissé ráncolva szemöldökeit.

-Nem akarom, hogy én közöljem vele. Talán jobb ha nem tud semmiről. Annyiszor próbálkozott és akárhányszor elutasítottam mindig sírtam. Hiányzik nekem és még mindig ugyanúgy szeretem őt, de nem akarom, hogy a múlt jelenné váljon. Nem akarom, hogy ismét átéljem azt a fájdalmat amit az amnéziája okozott nekem. Neki pedig nem fáj hiszen nem emlékszik.

-Fáj neki és fájt. Sokszor mondta, hogy ez a Minho olyan ismerős mintha jóban letettek volna. Azt mondta, hogy olyan érzése van mintha mindent tudna rólad, de közben meg semmit. Amikor szépen lassan megtudott rólad néhány alap dolgot mindig azt mondta nekem, hogy olyan érzésem van mintha ezeket már tudtam volna régen. Hiányolt téged és azt is közölte velem, hogy furcsának tartja, hogy olyan érzései vannak irántad mintha már évek óta szerelmes lenne beléd. Furcsa dolgokat váltottál ki belőle még akkor is ha nem tudta ki vagy valójában. Egésznap sírt és azt mondta nekem, hogy hiányzik és szeretem, de nem tudta, hogy ki is az a személy aki iránt így érez. Az érzései megmaradtak, csak az emlékei nem. Nem mondanám, hogy újra belédszeretett hiszen mindig is szerelmes volt beléd.

Minho könnyei patakokban kezdtek el folyni ismét. Nem akarta, hogy Hae lássa őket, de egyszerűen nem tudta visszafogni érzelmeit.

-Az én kicsi Sungiem marad örökre! Akkor is ha nem tudja ki vagyok és akkor is ha nem lehet teljesen az enyém. Azt szeretném ha egyszer magától jönne rá ki is voltam az életében gyönyörű és boldog 4 éven át. -ment vissza volt párjához majd leült mellé újra.

Haját simogatva egy csókot nyomott sebes ajkaira majd sóhajtva vette el kezét.

-Szeretlek Han-ah!- mondta halkan majd elköszönt Haetől és kiment a szobából.

-Emlékezni fog rád!- mondta Hae, de ezt Minho már nem hallhatta.

Hetek teltek el mire az ikrek felépültek és újra eltudtak kezdeni edzeni. Jisung alig várta, hogy újra tudjon mozogni és nem is volt boldogabb amikor elkezdett edzeni.

-Szia Minho!- köszönt Hae az idősebbnek aki hetek óta az épületben sem volt hanem inkább elment az összes bevetésre.

-Sziasztok!- köszönt halkan majd fintorogva ült le a földre.

-Minden oké?- kérdezte a lány mikor látta, hogy Minho eszméletlenül sápadt.

-Persze!- mosolyodott el kissé fájdalmasan majd elkezdett köhögni.

Kezét azonnal szája elé tette, de ígyis feltűnő volt a vér amit kiprüszkölt szájából.

-Te jó isten!- szaladt hozzá az ikerpár.

Jisung valahogy tudta, hogy mi a helyzet. Szinte azonnal Minho polójához nyúlt amit felhúzott és szeme elé tárult egy hatalmas lila folt.

-Sose változol!- morogta idegrsen majd elküldte testvérét segítségért.

-Nem ismersz! Miért mondod ezt?- kérdezte Minho ránézve.

-Miért ne ismerném a férfit aki 4 évig az életem része volt?- kérdezte Jisung miközben egyre jobban könnyesedtek be a szemei.

-Emlékszel rám?- kérdezte Minho reménykedve.

-Emlékszem!- szipogta miközben kezei közé fogta volt párja arcát.

Minho egy percet sem várt és véres ajkai sem érdekelték, azonnal megcsókolta Jisungot.

Nem lepődik meg senki ha azt mondom, hogy ezek után Jisung és Minho sőt még a kisebb nővére is boldogan és dühkitörés mentesen élték mindennapjaikat.

VÉGE!