~ ~ ~

- Igen? - szóltam bele a készülékbe.

- Ari? - szólalt meg egy bársonyos hang a vonal túlsó végén.

- Ariana Grande. Kivel beszélek?

- Ha megesküdsz kisujj esküre, hogy titokban tartod, elmondom. - hallottam a választ. A szívem nagyjából 3 ütemet hagyhatott ki. Ha kisujj esküről van szó, akkor az csak egy ember lehet.

- Pay? Mi az Isten? - ráncoltam a szemöldökömet, miközben próbáltam helyreállítani légzésemet. Kisebb-nagyobb sikerrel, persze.

- Inkább Moormeier, de igen. Én lennék.

- De... de... de mégis ho- hogyan? Azt hittem, meg... meghaltál három éve - dadogtam.

- Csak a szüleim. - válaszolt szűkszavúan.

- Jézusom Pay, én annyira sajnálom! - lábadt könnybe a szemem.

Jól ismertem a szüleit. Az Édesanyjánál édesebb ember nem létezett a világon. És az Édesapja... a világ poéngyára volt. De tényleg, mindig fel tudott dobni ha rossz kedvem volt.

Na de kezdjük is elölről: Ki is nekem Payton Moormeier?
Hát... hívjuk kisgyermekkori, pontosítva óvodáskori legjobb barátnak. Igen, talán ez a legtalálóbb elnevezés.
Rajta kívül mindenki utált, mert folyton énekeltem. Én voltam az idegesítő dalospacsirta, aki nem bírta befogni a száját. De Payton már az első nap odajött hozzám, és elvette a babámat. Körbenyalta a fejét, majd visszaadta. Hát mi lehetett volna ez, ha nem egy barátság kezdete?

Azóta persze eltávolodtunk. Még általánosban találkozgattunk néha, ám amikor én kimentem egy New York-i kollégiumba, végleg megszakadt köztünk a kapcsolat. Aztán érettségi után visszaköltöztem Los Angeles-be, és az a hír fogadott, hogy a családjával együtt elhunytak autóbalesetben. Aztán láss csodát, Ő mégis él.

- Nem kell. Már meggyászoltam Őket, elegem van abból, hogy ennyi idő után is mindenki így sajnálja meg úgy sajnálja - zökkentett ki gondolataimból. Hangja hirtelen lett rideg, és érzelemmentes.

- Bocsánat. Öhm.. és hogyhogy hívtál? - váltottam témát.

- Szükségem van a segítségedre.

~ ~ ~

Amint beléptem az óriási fehér házba, egy festett szőke fiú gurult le a lépcsőn.

- Jézusom, jól vagy? - sikkantottam. Egy ideig úgy tűnt, a srác nem mozdul meg, ám egy másodperc múlva felpattant.

- Megöllek, Gray! - szaladt fel az emeletre röhögve. Ezt követően felváltva hallottam nevetéseket, kiáltásokat, és anyázásokat.

Egy percig némán hallgattam őket, majd hirtelen egy másik fiú tűnt fel a lépcső közepén, aki egy pillanaton belül vállamat meglökve suhant el mellettem.

- Na elmehetsz anyádba, Collins! - röhögött a barna hajú, miközben vállaimat megfogva bújt el mögöttem. A szöszi gyors léptekkel közeledett felém, illetve a nyakamba lihegő másik fiú felé.

- Helló, Szépségem! - állt meg előttem. Khm.. kissé zavarbaejtően közel. - Ha megbocsájtasz, megverném ezt a parasztot - mosolyodott el, mire én elpirulva bólintottam egyet, majd arrébbálltam.

- Héé, ne menj el! - kapaszkodott belém, becses nevén 'a paraszt', majd engem pajzsnak beállítva húzott vissza maga elé.

- Jobb ha futsz, Oliver!

- Ethan! Ethan takarodj már! - kezdett el rohanni a barna.

- Jézusom - suttogta nevetve, mikor már vagy 5 perce kergetőztek.

- Ti meg mit csináltok? Óvodások - jött le a lépcsőn egy szintén barna, enyhén göndör hajú srác a fejét fogva. A gyomrom golflabda méretűre zsugorodott. Te szent Isten, ez Ő lenne? - Oliver, te meg mit keresel ott? - nézett a barnára.

- Nem hagy békén! - kukucskált ki a fehér kanapé mögül – ezek szerint – Oliver.

- Ethan? - nézett kérdően most a másikra.

- Lelökött a lépcsőn! - tette fel védekezően a kezét a festett szőke.

- Mert talán bokán rúgtál?

- Mert talán egy búza vagy?

- Ennyi erővel te meg egy kenyér! - nyújtotta ki a nyelvét.

Totál megzavarodva álltam az óriási nappali közepén. Szemöldökömet ráncolva kapkodtam a fejemet a két veszekedő között.

- Hagyjátok már abba, az Isten szerelmére! - csattant fel Payton, mire a másik kettő elhallgatott. Tekintetét lassan rámvezette, majd megindult felém. - Payton Moormeier - állt meg előttem. Fejemben csengtek pár nappal azelőtti mondatai: "Nem kell tudniuk, hogy ismerjük egymást. De tényleg, inkább ne tudják meg. Mindenkinek jobb lesz."

- Ariana Grande - mosolyogtam.

- Ariana... - ismételte meg a nevem elgondolkozva, miközben mélyen a szemembe nézett. - Jézusom... inkább maradok a Grande-nél. - lökte el magát a faltól gúnyosan mosolyogva. Most vagy egy paraszt lett belőle, vagy csak nagyon jól játssza a szerepét.

- Ethan Collins - kacsintott rám a szőke.

- Nyugodj le, Ethan. Őt hagyd! - nézett rá hirtelen Pay.

- Oliver Gray - mosolygott a kanapé mögül a barna.

- Pay.. - fordultam felé.

- Moormeier. Utálom a keresztnevem. - vágott közbe.

- Öhm... szóval Pay, körbevezetnél? - mosolyogtam angyalian. Nem fogom Moormeiernek hívni.

- Nem vagyok idegenvezető, találd fel magad - mosolygott önelégülten, majd bőröndömet felkapva felment az emeletre.

- De hova viszed a bőröndömet? - kiáltottam utána.

- Na tippelj. Fel, az emeletre - kiabált vissza.

- Nagyon szép neved van! - sétált mellém Oliver.

- Köszönöm! - válaszoltam, majd a következő pillanatban röhögve dőltem a kanapéra.

- Takarodj már Collins! - ordított a barna hajú, ugyanis Ethan épp nyakonvágta.

- A lelked mélyén te is tudod. Tudod, hogy megérdemelted. - suttogta csukott szemmel, miközben egyik kezét drámaian a szívére helyezte.

- Érdemelte a halál!

- Szia Halál, Ethan Collins vagyok! - nyújtotta ki a kezét a szöszi.

- Nem vagy vicces - húzta össze a szemét.

- Hova keveredtem... - fogtam a fejem röhögőgörcsömmel küzködve. Erre a mondatomra mindketten elkezdtek nevetni.

- Amúgy ezt én se nagyon tudom.. mit is keresel itt pontosan? - kérdezte Ethan.

- Tapló! Hogy lehet ezt így megkérdezni? - vágta hátba Oliver. - Szóval... hogyhogy itt vagy? Nem láttunk lányt ebben a házban évek óta.

- Magad nevében beszélj - vágta rá a másik fiú, és alsó ajkába harapva próbálta visszatartani a nevetését.

- Azok a csajok a lépcsőtől max a szobádig jutottak el - közölte vele a barna.

- Öhm.. Pay hívott fel. A szüleink ismerték egymást. - mondtam. Annyit csak tudhatnak, hogy a szüleink ismerték egymást...

- De Moormeier szülei 3 éve autóbalesetben megha...

- Tudom - vágtam a szavába. - Ezért mondtam, hogy ismerték egymást.

- Ohh persze persze. Bocs.

- Tehát, igazából mi most találkoztunk először. A szüleim valamiért sosem akartak magukkal vinni amikor átmentek Paytonékhoz. - húztam el a számat. Nem tudom említettem-e már, hogy utálok hazudni. - Aztán pár napja felhívott... - folytattam.

- Moormeier? - kérdezte Ethan.

- Aham. Beszélt valami üzletről... azt mondta belekeveredett valamibe. A segítségemet kérte.

- Mi? Hisz annyi lányt ismer... miért pont valaki olyat "választott" - rajzolt macskakörmöket a levegőbe. - Akivel még nem is találkozott?

- Nem tudom, fiúk. - húzódott mosolyra a szám, majd témát váltottam. - Tudjátok hogy hol fogok aludni?

- Lövésem sincs. Rohadt sok szoba van, menj fel nyugodtan és nézz körül.

- Oksa - bólintottam, majd felfedezőútra indultam.

Fent 3 szobába is benyitottam, de sehol sem találtam a bőröndömet. Számat elhúzva néztem körbe a hosszú folyosón. A szemem megakadt egy fekete ajtón. Vállamat megrántva sétáltam oda, majd lassan benyitottam.

- Igen. Persze. Igen. Ha nem hagyja abba, lerakom. De, megteszem. Na jó, akkor viszhall. - hallottam Payton kimért hangját. Bekukucskáltam a résnyire nyitott ajtón, ahol az említett fiú éppen hanyattvetődött a fekete franciaágyon.

- Igazán kopoghattál volna - mondta csukott szemmel.

- Jogos, bocsi - nyitottam be.

- Mit szeretnél? - kérdezte a plafont bámulva.

- Öhm... hol van a szobám?

- Épp benne beszélgetünk - jelentette ki.

- Én azt hittem ez a te szobád.

- Hát, végül is az. De mostantól a tiéd is. - emelte rám a tekintetét.

- Hogy? - lepődtem meg. - De... de.. hogy fogunk elférni? Vagy... mi?

- Jaj, nem elég nagy ez az ágy? - ült fel unott fejjel.

- De.. de az, persze - néztem körül zavartan, majd megakadt a szemem a bőröndömön. Na, legalább az megvan, már attól tartottam kidobja az ablakon...

- De komolyan egy ágyban fogunk aludni? - fakadt ki belőlem akaratom ellenére.

- Muszáj folyton kérdezősködnöd? Annyit beszélsz, fogd már be kérlek! - csattant fel. Megszeppenve néztem rá, mire megenyhült az arca, és szemét megdörzsölve felkelt az ágyról. - Bocsánat, nem akartam. Csak kérlek, kérlek ne kérdezz ennyit, mert idegesítő.

- Rendben... - válaszoltam halkan. Nem akarom elhinni, hogy ennyit változott...

~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~

hi Babieees

itt az első rész! bocsánat hogy ennyit kellett rá várni, de nagyon elfoglalt vagyok, és minden eddig megírt részt át kell írnom – ezt is át kellett – mert béna vagyok.
remélem tetszeni fog a sztori, nekem nagyon tetszetős ;)
all the love – rita♡