⋆ ˚｡⋆ ✧────────────✧⋆｡˚ ⋆

( chapter eleven. )

❝ azkaban ❞

⋆ ˚｡⋆ ✧────────────✧⋆｡˚ ⋆

Két bátyámtól hallottam eddig élménybeszámolót az Azkaban-béli tartózkodásukról. Ami talán több, mint bármelyik más család elmondhat magáról. De a Black família sosem az átlagos statisztikák alapján létezett.

Annyit tudtam, mint amennyit mindenki más is. Hogy a varázslók börtöne egy szigeten helyezkedik el az Északi-tengeren. Első ismert lakója, Ekrizdis a sötét mágia legrosszabb fajtáit gyakorolta, és erődöt épített a szigeten, odacsábítva a mugli tengerészeket, hogy ott kínozzák és meggyilkolják őket. Halála után a szigeten elhelyezett különféle bűbájok, amik elrejtették a helyet, elhalványultak, és a Mágiaügyi Minisztérium tudomást szerzett a rejtélyes helyszín létezéséről. Azok, akik bementek az elhagyatott erődbe, hogy kivizsgálják azt, több más horrorisztikus dolog mellett, a dementorok fertőjét fedezték fel. A korabeli varázsló hatóságok fontolóra vették az erőd lerombolását, de félve a sötét entitások vagy magának a szigetnek a megtorlásától, úgy döntöttek, hogy nem teszik meg ezt a lépést. És a Minisztérium megengedte, hogy a jelentős kolónia megmaradjon; így a sziget sok éven, esetleg évtizeden keresztül zavartalanul és ellenőrizetlenül maradt. Míg végül a tizenhetedik századtól fogva kezdték el használatát börtönként.

De igazából... Sosem volt szükségük a vaskos falakra és a mindent körülvevő vízre, hogy a foglyokat bent tartsák. Úgy nem, ha szinte a saját elméjükbe voltak igazából bezárva, boldog gondolatok még emlékét is elfelejtve.

Tudott volt, hogy a legtöbben heteken belül megőrülnek.

Ide tartottam hát én. Az öcsémmel együtt.

Sirius bátyám és Cygnus bátyám beszámolója talán csak egy helyen mutatott közös pontot. Mégpedig abban hogy... Mindketten mennyire meg voltak rettenve, amikor a szigeten jártak.

Talán nem ezek voltak a legbölcsebb gondolataim, ahogyan az imbolygó csónakban ültem, a sötét tenger kellős közepén, és az Azkaban maga mindent beterített a szemem előtt. A fogaimat csikorgatva húztam össze magamon a taláromat és közben hátrapillantottam az öcsémre. Még mindig nem tartottam tökéletesen helyes döntésnek, hogy velem tart, mégis kicsit biztonságot adott, hogy nem egyedül kell nekivágnom a hátborzongató börtönnek.

– Találkoztál már dementorokkal, Lyra? – kérdezte Arcturus, egészen halkan és habozva, mikor a csónakunk kikötött a sziget szélén, egy lépcsősor alján.

– Soha – ráztam meg a fejem őszintén és elfogadtam a kezét, ami kisegített a ladikunkból. És tudtam, hogy egy újabb kérdésre is hasonlóan kéne válaszolnom. Ki tudja mi óta, mi ketten voltunk az első látogatók a varázslók börtönében. Csak a nagy rangú aurorok látogathattak be, engedéllyel és csakis nagyon indokolt esetben.

Az esőn keresztül hunyorogva próbáltam felismerni azt a bizonyos Aurort, aki a kapu mellett állt és ránk várt. Előttünk érkezhetett, de már nagyon feszengve pillantgatott oldalra, mintha arra várt volna, hogy egy dementor hátba támadja. Ami valljuk be, nem is volt lehetetlen. A dementorok voltak az Azkaban egyetlen őrei átlagos napokon, és nem is kellettek ide mások. Viszont a dementorok... Kínosan hamar rájöttek ha egy egészséges, boldog, ép lélek kerül a közelükbe, főképpen azért, mert... A börtönben lévők már nem elégítették ki az étvágyukat. Hiszen azok már lestrapált, meggyűrt, kiüresedett vázak voltak csak.

– Lyra Black vagyok! – nyújtottam a kezem gyorsan és határozottan az ismeretlen auror felé, aki már alig várta, hogy elhúzhasson a szigetről. – Theseus Salmander asszisztense.

– Az engedélyét kérem! – vakkantotta az úr türelmetlenül, mire előhúztam a szoknyám zsebéből a lepecsételt engedélyt. Előző este sikerült belógnom Theseus irodájába, hogy hamisítsak magamnak egy papírt. Reggel pedig, mielőtt elindultunk, írtam egy bocsánatkérő levelet Theseus-nak, amiben elmagyaráztam neki, miért is kerültem meg.

Reméltem, hogy sikerül egy olyan információval visszatérnem Londonba, ami miatt Theseus hamarabb megbocsájt nekem.

De tudtam, semmilyen információ nem lesz elég ahhoz, hogy Theseus ezt elfogadja. Hogy nélküle kevertem magam veszélybe, ráadásul szánt szándékkal.

Az auror feltépte a Minisztériumi pecsétet és végigolvasta az engedélyt, amilyen sebesen csak tudta.

– És a fiú? – biccentett mögém, az öcsémre pillantva. Próbáltam nem törődni azzal, hogy a férfi gondolkodás nélkül ledegradálta Archie-t, a fiú jelzővel, és reméltem, hogy ezen az említett sem akad fent. Hangosan. Nyeltem egyet, próbáltam kigondolni egy könnyebb szerepet Arcturus-nak, ami nem is volt olyan hatalmas hazugság.

– Arcturus Black, minisztériumi fogalmazó, Black kisasszony hivatalos kísérője. A hölgy nem mehet sehova nélkülem – nem néztem hátra, de így is érzékeltem az öcsémből a magabiztosságot. Ízig-vérig Black. A kisöcsém.

– És a rab akit látogatnának... Wilhelmina Rosier – pillantott az auror ismét a levélre, hogy felolvassa a nevet. A nevet, amit korábban Violettától hallottam. Még mindig mélyen meg voltam győződve arról, hogy Wilhelmina Rosier értékes információkat adhat nekünk. Őszintén, nem egészen értettem, hogy miért nem hallgatta ki más, miért nem kötötték össze a Grindelwald üggyel, pedig nyilvánvaló kapcsolata van vele. Talán a kivételezés miatt, és a tény miatt, hogy a Mágiaügyi Miniszter egy unokatestvére is a Wilhelminával Angliába szökött dezertőr Grindelwald követők csoportjába tartozott.

– Fél órát kapnak – figyelmeztett minket a szigorú tekintetű auror, sötét pillantással végigmérve a börtönt. – Addig tudjuk a dementorokat megfékezni, hogy ne támadják meg magukat is.

– Köszönjük – feleltem szárazon, bár a büszkeségemet egy csöppet sértette, ahogyan a férfi azt sugallta, nem tudom magunkat megvédeni a dementorokkal szemben. De úgy döntöttem, nem fintorgok, és inkább elfogadtam a sorsom, miközben hálát adtam Merlinnek, amiért még nem buktunk le a kis hazugság és csalás miatt.

A tervem fele már sikerült. Bejutottunk az Azkabanba.

Már csak az volt hátra... Hogy megtudjuk, igazam volt-e és kideríteni, hogy mit tud Wilhelmina Rosier.

Ha tévedtem és a semmiért hamisítottam Theseus aláírását... Ha a semmiért veszélyeztetem Archie-t... Ha a semmiért hazudok Theseus-nak...

Nem is engedhettem meg magamnak ezeket a gondolokat. A felesleges szorongást el kellett engednem.

A szám belsejét harapdáltam, miközben a megvilágítatlan folyosón botorkáltunk abba az irányba, ahová az auror vezetett minket. Wilhelmina Rosier ideiglenes cellája felé.

Egy Lumos-t suttogtam magam elé a fekete folyosón, egy pillanatra hátranéztem az öcsémre, aki gyanúsan forgatta a fejét, dementorokra számítva minden sarokból. Hazudtam volna neki, ha azt mondom, semmi baj nem lesz. Nem tudhattam. Nem tudhattam semmit. Hazudni pedig... Nem akartam neki.

– Archie... – szóltam neki, amikor észrevettem, hogy megtorpant és biccentettem a fejemmel, hogy lépjen közelebb. Elértük a célpontunkat.

Nem tudom, hogy mire számítottam. Violetta beszámolója alapján, tudtam, hogy Wilhelmina Rosier-t alig két napja hozták át az Azkabanba. Így talán jogosan gondolhattam azt, hogy a nő még nem lesz nagyon szétcsúszva. Nem lesz még olyan, mint a többi fogoly: katatón állapotban, földi porhüvelyként, fátyolos tekintettel.

De arra végképp nem számítottam, hogy a hölgy... ilyen jó állapotban lesz még.

Amint meghallotta az érkezésünket, Wilhelmina kilépett a cella sarkából, egyenesen a holdfény egy vékony sávjába, ami az ökölnyi nagyságú ablakon sütött be. A nő haja sötétbarna hullámokban omlott le a vállára, csak néhány porszem árulkodott az előző napi hálóhelyéről. Még azt a ruhát viselte, amiben elfoghatták, egy Mardekár-zöld selyemruhát. Az aranyvérű felsőbbrendűsége az Azkaban cellájában, mezítláb, mocskosan, büdösen, a kínzása elején sem halványult el. Vagy rettenetesen erős volt, vagy már magában őrült.

Amikor meglátott minket, egy apró, szinte ördögi mosoly ült ki a szája szélére. Rövid tartózkodásának első és valószínűleg hosszú börtönéletének utolso eseményét hoztuk magunkkal. Amiket valószínűleg minden jelenlévő sokszor fog ezután lejátszani a fejében.

– Nocsak... A Minisztérium már gyerekeket is alkalmaz? – a nő hangjában leheletnyi francia akcentus keveredett a brittel és ahogyan félrebillentette a fejét, a hideg futkosott a hátamon.

– A nevem Lyra Black. Auror. – Fontosnak éreztem kiemelni a titulusomat, éppen annyira, mint a családnevemet. Az auror tréningem bár évekkel ezelőtt volt és rendes összecsapásban több mint fél éve nem volt részem... auror voltam. Akár tetszik, akár nem. Kiérdemeltem az azzal járó tiszteletet.

– Én pedig Arcturus Black vagyok. Minisztériumi fogalmazó – Archie is kitartott a szokásos magabiztossága mellett, amiért én végtelenül hálás voltam. Az öcsém tartása engem is inspirált, hogy ne görnyedjek meg a rám rakodó nyomás alatt.

Wilhelmina Rosier persze felismerte a vezetéknevünket. Rögtön a megfelelő helyre rakott minket az agyában. Elbiccentette a fejét, elgondolkodva, majd közelebb lépett a ráncshoz. Óvatosan rámarkoltam Arcturus talárjára, hogy ne merjen el hátrébb lépni.

– Úgy vallják, amikor megszületik egy Black, az istenek feldobnak az égbe egy érme galleont –kezdett bele a Rosier nő, szinte Látóhoz méltó magasztossággal. Egy olyan mondást idézett fel, amelyet gyerekkorom óta nem is hallottam, így csak... nyeltem egyet, engedtem hogy befejezze. — Amelyik felére esik a földre, eldönti, a Black őrült lesz-e.

Akkor hallottam utoljára ezt a mondást, mikor Phineas bátyámat kitagadták és elűzték.

Most csak lehetőséget láttam benne.

– Ezek a te esélyeid is – mosolyodtam el sötéten, engedve az agyamnak, hogy átkapcsoljon bennem valamit. – Lehet egy olyan Black vagyok, akinek az érméje az őrült oldalra esett, és te nem is tudod.

Az egész életem erről szólt. Hogy bebizonyítsam, ép vagyok, nem törött, nem korrupt. Értékes. Mindig a szakadék szélén lavíroztam. Egyszer majdnem leestem a végeláthatatlan sötétségbe. Talán soha nem is húztam vissza magam a szakadék széléről, és a mai napig csak lógok ott, várva hogy mikor fogy el az erő a karjaimból és engedem el a kapaszkodót.

– Azt is vallják, hogy a Black-ek közelebb állnak az istenekhez, mint az emberekhez – ezt persze a családom szerette elhitetni a társadalommal, amely végül valahol be is látta, hogy jobbak vagyunk valamennyiüknél. – Tartsd ezt észben a beszélgetésünk alatt.

– Ó jaj. Nem mintha bánthatnál – kuncogott fel Wilhelmina hitetlenül. Pechjére nem látta, hogy mit tudok tenni a pálcám egy apró suhintásával. – A magadfajta hősöknek van... morális iránytűjük.

– Ki mondta, hogy én egy hős vagyok? – az én sorom volt, hogy a sötét vigyorom szélesebb legyen. Kiengedtem a könyörtelen, radikális, impulzív énemet a kalitkájából. Rájöttem, hogy csakis úgy vezethet ez a kihallgatás sikerre, ha kimutatom a fogam fehérjét. Ahogyan már régen nem tettem. Ahogyan kényszerítettem magam, hogy ne tegyem. Ugyanazon okból, amiért fogalmazói létre kárhoztattam magam.

Úgy látszott, hogy Wilhelmina Rosier pontosan látta a gondolatmenetet lefutni a szemeimben. Felismerte a kétes csillogást bennük.

– Hát persze. Még a legtisztább lélek is kísértésbe eshet a sötét oldal által. Egy kis hatalom megrészegítő tud lenni. – Wilhelmina szépen lassan, ujjról ujjról markolta meg az egyik rácsot és közelebb húzta felénk az arcát. A bőre még nem vesztette el a napbarnította, természetes színét, a szeme még nem üresedett ki, csak egy kis természetes őrültség látszódott benne. Nem tudtam megállapítani, hogy ez a dementorok hatása vagy pedig természetes. – Sokakkal is megtörtént már, tudod. A nagy emberrel is, akit ti istenítetek. Dumbledore.

A neve hatására közelebb léptem.

Albus Dumbledore a Roxfort tanára volt, akit én már éppen elkerültem a diákéveim alatt. Rendkívül nagyhatalmú varázsló hírében állt, talán a leghatalmasabb valaha. A Minisztérium egyszerre tekintette fenyegetésnek a személyét és vette természetesnek a nagytudású segítségét. Úgy tűnt, hogy ő lehet az egyetlen varázsló, aki szembe tud szállni Gellert Grindelwalddal. Mégsem tette.

Tudtam, hogy Wilhelmina nem véletlenül hozta fel Dumbledore-t. Célja volt vele. Ez volt az információ, amit át tudott adni nekünk Grindelwald oldaláról. Ha elég okosak vagyunk ahhoz, hogy kiszedjük belőle.

– Szóval... ismered Grindelwald akciójának terveit? — kérdeztem, egészen óvatosan.

— Eleget tudok ahhoz, hogy távol maradjak tőle... – vakkantotta vissza Wilhelmina válaszként. Ez pedig elég magyarázat is volt a tetteire. Mikor elég közel került a tűzhöz és komplexebb képet kapott Gellert Grindelwald belső köréről, megrettent és gyávaként elmenekült, Angliába.

– Mégis... biztosan van valamiféle ötleteid a terveiről. A céljairól – vezettem tovább a gondolatmenetet óvatosan.

– Nem tudok semmi konkrétat. Annyit tudok, hogy követőket toboroz és hogy bármit képes felhasználni, hogy elérje a vágyait – Wilhelmina egy szenvtelen arccal arrébb lökött pár hajszálat a vállánál. Majd... villant egyet a szeme és macskaszerű ravaszsággal nézett újra vissza rám. – Mennyire ismered Tycho Dodonus jövendöléseit?

A név ismerősen hangzott, már olvashattam róla valahol, de nem emlékeztem tisztán hogy hol. A jövendölések a Misztériumügyi Főosztályon voltak, Nash osztályán. Még az is lehet hogy tőle hallottam már erről.

– Semennyire – ráztam meg a fejem határozottan, és nem is értettem, hogy ez mennyiben kapcsolódik az egész ügyhöz. – Nem hiszek ezekben a dolgokban.

– Azt rosszul teszi – horkantott fel az egykori Rosier örökös, majd sötéten fel is vihogott. – A csillagok sok mindent elmondanak az életről. Csakúgy mint a felsőbb erők, amik megáldottak egyes embereket.

Remek, egy holdkóros. A dementorok gyorsan dolgoznak.

– Black vagy, ugye? – biccentett felénk a fejével a nőre, mire bólintottam egyet. – A csillagok az egyetlen oka, amiért egyáltalán létezel. Elég ignoráns és öntelt dolog, ha nem törődsz velük.

Mintha ismét szembe lettem volna köpve, amiért nem tudtam jól teljesíteni jóslástanon. De, hogy mi köze volt Tycho Dodonus-nak Grindelwaldhoz, arra nem tudtam rájönni. És valószínűleg nem is fogok tudni, ameddig nem látom a prófécia egész szövegét.

– Nem hiszek a jövendölésekben... – mondtam ki végül, teljesen elhessegetve a dolog fontosságát és kicsit beljebb hajoltam a cellába, hogy Wilhelmina lássa mennyire megingathatatlan vagyok. Az legalább egy olyan maszk volt, amit magabiztosan viseltem. – Az csak egy olyan kifogás, hogy az emberek azt hihessék, van befolyásuk a jövőjüket illetően.

De ez a jövendölés... annyira nagy hatással volt Wilhelmina Rosierra, hogy elszökött az eddigi szövetségesei elől, hogy a bőrét mentse.

– Mi van, ha ez a prófécia viszont igaz? – kérdeztem, eldöntve a fejem.

– Akkor Grindelwaldot meg kell állítanunk – suttogta maga elé Wilhelmina, komoran elmerengve.

Nyeltem egyet.

– És mi van az obskurálóval? Mit akar vele Grindelwald? – éreztem, hogy elkaptam a fonalat és Wilhelmina elkezdi ontani magából az információkat, amire szükségem volt. Addig kellett faggatnom, ameddig tudtam.

– Csak annyit tudok, hogy nagyon meg akarja találni... talán a két dolognak köze is lehet egymáshoz – felhorkantam az információra, mire Wilhelmina mintha kiesett volna a transzból és felkapta ránk a fejét. Archie mögöttem annyira megijedt a mozdulattól, hogy egy kicsit meg is ugrott. A környezet, a helyszín, az egész szituáció... biztosan úgy érezte, hogy vékonyra vannak feszítve az idegei és rögtön elpattannak.

Wilhelmina viszont... felvihogott, ahogyan az öcsém arrébb húzódott.

– Gyenge – sziszegte, egyenesen Archie szemébe.

– Ő nem gyenge! – csattantam fel hangosabban, mint kellett volna. – Ő egy Black. Nem gyenge.

– Dehogynem – vihogott tovább sötéten Wilhelmina. – Fogadok, hogy még patrónust sem tud idézni a fiú. Ezért fél ennyire.... Elpocsékolt aranyvér. Grindelwald a nagyobb jóért akar minket a hatalom tetejére. De ez a fiú... Ha nem lenne aranyvérű , nem érne semmit.

– Fejezd be! Nem ismered őt – vontam ki a pálcámat nagy lendülettel és a cella rácsai között, rászegeztem. Nem engedhettem, hogy tovább sértegesse az öcsémet. – Nem ismered őt.

– Hah... Az öntelt és a hasznavehetetlen – forgatta a szemét a nő. – Milyen előörssel érkezett Dumbledore nagy serege. A Père-Lachaiseben fogjátok mind végezni, ez elrendeltetett.

Erre én kaptam fel a fejem. A helyszínre.

A Père-Lachaise temető.

– Azt hiszem, hogy lejárt az időnk – egy vigyor terült szét az arcomon, ahogyan visszahúztam a pálcámat és kifejező pillantással biccentettem az öcsémnek, hogy elindulhatunk a kijárat felé. Végre elhagyhatjuk az Azkabant. – Köszönjük az idődet, Wilhelmina Rosier. Kellemes időtöltést az Azkaban börtönében!

Próbáltam nem sznob lenni, tényleg próbáltam. De ez a nő... pontosan éreztem rajta, hogy milyen ember. Egy bigott, egy elvakult aranyvérű, egy Grindelwald fanatikus, aki megrettent a hatalomtól és átváltozott azzá aki valójában volt. Egy gyáva aranyvérűvé, aki az árnyékokból szeretett utálkozni. Tipikus Rosier.

– Miért jöttek el ilyen hamar? – tette fel a kérdést Archie, amikor már elhagytuk Azkaban szigetét és a csónakunk újra a szárazföld felé tartott. – Nem tudtunk semmit tőle.

– Ó, dehogynem! – vigyorogtam, mire Archie csak meghökkenve nézett rám. Lehet kicsit meg is rettent a csillogó szememtől. – Ott volt Tycho Dodonus jövendölése. És a legnagyobb nyom amit eldobott nekünk. A Père-Lachaise temető.

– És... mi abban olyan értékes?

– A Père-Lachaise Párizsban van – mondtam ki a választ. – Nem hintett volna csak el egy ilyen random információt, ha nem lenne frissen a fejében. Tehát Grindelwald Párizsban van.

______________

Rohantam végig az Átriumon, doboltam a lábaimmal a liftben az Auror Parancsnoksághoz vezető úton. Dél volt mire visszaértem a Minisztériumba.

Az asztalomon ugyanazok a mappák álltak, amiket én hagytam rajta, és senki nem nézett rám furcsa szemmel.

Az egyetlen dolog, ami a normálistól eltért, az Theseus csukott irodaajtaja volt. A redőny is le volt húzva, így be sem lehetett látni rendesen. Csak a körvonalát láttam, ahogyan az asztala mögött lépked, az ajtajának háttal, feszülten.

Miattam volt feszült, ebben biztos voltam.

Mozgás közben dobtam le a táskámat az asztalomra és már nyitottam is be Theseus irodájába. Kopogás nélkül.

– Theseus... – kezdtem rögtön, amint beléptem az irodába a legkisebb résen és csuktam is be magam után az ajtót. Theseus az asztalának támaszkodott és ráncolt szemöldökkel, feldúltan nézett rám. Mint aki szavakat sem talál. És ez engem rosszabbul érintett, mint azt gondoltam volna. Mindent láttam a szemében, mindent amit átélt a délelőtt folyamán, és tudtam, hogy ez miattam történt. Kifújtam a levegőmet, könnyek kezdték el csípni a szemem, és az egész beszédem, amivel magamat mentettem volna, kiszállt a fejemből. – Sajnálom.

– Tudod, Lyra... – kezdett el dobolni az asztal szélén Theseus, amint halk hangon megszólalt. Rosszabb volt, mintha kiabált volna. És Lyrának hívott. Ez volt benne a legrosszabb. Innen tudtam, hogy baj van. – Az első órában még nem gondoltam semmire. Aztán írtam Cygnus-nak. Belvinának. Eviana-nak. Semmit nem tudtak mondani rólad. Hogy hol vagy. Hogy mit csinálsz.

– Írtam neked... – szakítottam félbe, egy fél mondattal, amivel védeni akartam magam, egészen gyengén.

– Egy levelet, tudom. – Theseus meg is lebegtette felém a levelet, amit az asztalára csempésztem, amikor az azkabani engedélyt meghamisítottam magamnak. A levél rojtosszélű lett az elmúlt órákban. – Szerinted egy levél mindent megmagyaraz?

Nem tudtam válaszolni. Meg sem bírtam szólalni. A szemébe sem bírtam nézni.

Theseus viszont egy lépéssel közelebb lépett hozzám, és megfogta mind a két csuklómat.

– Lulu, Merlin szerelmére! Te elmentél az Azkabanba! Nélkülem. Anélkül, hogy szóltál volna! Anélkül, hogy.... – Theseus hangja minden szónál csak hangosabb és indulatosabb lett, az arcom összerezzent, de továbbra sem néztem rá. Theseus is visszahőkölt az arcom miatt, és el is engedett, mielőtt akárcsak véletlenül is megszorított volna. Tudtam, hogy sosem tenné. Mégis ellépett.

– Pár perccel később egy patrónus küldte Lysandra válaszát. Archie beteget jelentett a munkahelyén, de igazából persze nem volt beteg. Összeállt a kép – ért a végére Theseus, egy nagy sóhajtás kíséretében. – Szóval az öcsédet is bajba sodortad.

– Nem akartam! Ő akart jönni! – kiáltottam fel. Őszintén. – Én... segíteni akartam. És nem akartalak téged bajba keverni. A te nevedet és a híredet. Az enyémnek már semmi baja nem lehet, ha tévedek, de a tiéd...

Reszketegen fejeztem be a mondatot.

– Lyra... – Theseus vett egy újabb mély levegőt és újra megérintett. Az egyik kézfejemet húzta közel magához ezúttal, az ujjaink pedig összekulcsolódtak. – Ha történik veled ott valami, és én nem tudom, hogy hol vagy és mi történt pontosan és nem tudlak kihozni onnan.... Azt sosem bocsátom meg magamnak.

Megszorítottam a kezét és egy könnycsepp le is gördült az arcomon. Jobban fájt, hogy neki csalódást okoztam, mintha megtámadott volna egy dementor. A szabad kezemmel a talárjához nyúltam és a mellkasára fektettem a tenyerem. Éreztem a szívverését. A dobogása mindig megnyugtatott, amióta csak ismertem.

– Sajnálom – nyögtem ki magamból. Theseus a saját szabad kezével megsimogatta az arcom és letörölte a könnycseppet a bőrömről. – Annyira sajnálom. Nem szándékoztam.. hazudni neked. Mindent elmondtam volna személyesen, bármi is történt. Ha visszatérek.

– Amikor visszatértél... – javított ki Theseus, mintha el is utasította volna azt a tényt, hogy bármi baj is történhetett volna velem és nem térhettem volna vissza. Hozzá. – Kicsit mégis hazudtál nekem. És hányszor hazudtál nekem az életben, Lulu?

Megkönnyebbültem, amikor végre újra Lulunak hívott. Annyira, hogy őszintén tudtam válaszolni a kérdésére.

– Egyszer... – vallottam be, újra a padlót bámulva.

– Micsoda, egyszer? – kérdezte vissza Theseus összezavarodva.

– Igen, egyszer. – Beleharaptam az ajkamba, hogy a szörnyű emlék ne elevenedjen fel előttem. Amikor hazudtam neki. A szakításunkkor.

– Tudod miért szoktak a lányok hazudni a párjuknak... szexuális oldalrol... – próbálta kipuhatolni Theseus.

– Nem! Nem! – ráztam meg a fejem. Hiába, Theseus Salmander is férfiből van. És férfi egója is méretes nagyságú, nem csak más a testén. – Azzal kapcsolatban soha. Tudod, hogy nem vagyok hazug típus.

Legalábbis... nem voltam az. Mellette.

– Nash-nek hányszor hazudtál már? – pontosan tudta, hogy mit kell kérdeznie.

– Nash-nek. Egyszer. Naponta. – felhorkantva felnevettem és lehunyva a szemem, nekitámasztottam a homlokom a vállának. – És te Letának? Hazudtál már?

– Persze, hogy hazudtam. Szerintem minden nap hazudok. – Ez meglepett.

– Theseus Salmander, a dicsőség szobra... – nevettem fel gúnyosan, hogy azzal álcázzam, mennyire megdobogtatja a szívem a mondat. Letának hazudik, nekem nem. Letának hazudik, nekem nem.

– Megváltoztam, mióta nem vagy velem... – Theseus az állát a fejem tetejére illesztette.

– Dehogy változtál – ráztam meg a fejem. Theseus mindig Theseus volt. A törődő. Az igaz. A hűséges. A kegyes. A francba, hogy ennyire tökéletes volt. És nem lehetett az enyém. Keserű volt minden mondat a fejemben, így inkább elhúzódtam tőle, de még mindig a karjai közt álltam. – Tényleg sajnálom.

Theseus csak bólintott egyet. Elfogadta a bocsánatkérésem, de az biztos, hogy sebet okoztam neki. Mielőtt elengedett volna, egy tétova mozdulattal felém hajolt és egy hosszú puszit nyomott a homlokomra. Egy pillanatig otthagyta az ajkait. Én pedig úgy éreztem... a világ megállt egy pillanatra, hogy a testem kocsonyából van és hogy minden virág csak miattam kelt ki. Egy rövid pillanatra, minden a helyére állt és pontosan ott álltam, ahol helyem volt a világban.

És a pillanatnak vége szakadt.

Elléptem előle. Minden hideg lett a közelsége nélkül.

– A héten a Roxfortba megyünk – Theseus újra kihúzta magát, láttam rajta, hogy ő is próbál visszatalálni a belső nyugalmához. Talán azért, hogy ne ugorjon ismét rám. – Travers rászállt Dumbledore-ra.

– Dumbledore-ra? – vontam fel a szemöldököm, de nem ért váratlanul.

– Nem vagy meglepve... – dünnyögte Theseus, majd leesett neki. – Mondott valamit...

– Igen – bólintottam, majd megpróbáltam megfogalmazni a következtetéseimet. – Dumbledore-nak van valami köze Grindelwald-hoz és a múltjához.

Theseus is érezte ezt jönni, így csak biccentett.

De a mondata egyik fele csak ezután esett le.

– De várj! Mi az, hogy megyünk? Én is megyek? A terepre? — emeltem fel a kezem a tiltakozásképpen és egy pillanatra a szívem is felgyorsult.

– Igen, Lulu. Jössz. Megkerültél, szóval ez a bosszú – Theseus arcán egy szinte Mardekáros vigyor terült szét. Ami újra kocsonyássá olvasztotta a belsőmet. – Magam mellett tartalak, amennyire csak lehet hogy na kallódj itt el nekem. Velünk jössz a Roxfortba!

– De... – kezdtem bele a vitatkozásba. A terep már elképzelése is libabőrt okozott. – Én nem is ismerem Dumbledore-t. Már hetedévesek voltunk, amikor ő odakerült frissen, minket már nem is tanított.

– Biztos vagyok benne, hogy ki tudsz majd találni valamit. Okos kislány vagy te – Theseus két ujjával megsimogatta az államat, amitől csak még jobban kirázott a hideg. Pontosan tudta, hogy mivel hasson rám.

– Theseus... – nyögtem ki magamból, nem sok sikerrel.

– Eljössz velem. Velünk... – mondta ki a főnököm, ellentmondást nem tűrő hangon. – De csak miután elmondtál mindent a beszélgetésedről Wilhelmina Rosier-ral.

Ez volt a legkevesebb amit tehettem. És talán az meg is állít, hogy úgy érezzem magam, mint aki folyamatosan tócsában ül.