⋆ ˚｡⋆ ✧────────────✧⋆｡˚ ⋆

( chapter ten. )

❝ networking ❞

⋆ ˚｡⋆ ✧────────────✧⋆｡˚ ⋆

Nem maradhattam örökké Theseus irodájában. Még akkor sem, ha fizikai fájdalmat okozott a felállás. Engedtem pár percig, hogy maga alá temessenek az érzelmek és az emlékek. De ennél többet nem engedhettem meg magamnak. Talán akkor sosem állok fel a padlóról, sosem szakítom ki magam Theseus gyengéd karjai közül.

Évek óta próbáltam kitörölni Richard Flint tetteit az agyamból. Mintha meg sem történtek volna. És valamennyire sikerült is az agyam mélyére temetnem ezt a traumát. Az is megkönnyítette, hogy Richard nem az országban lakott. De, amikor annyi év elteltével megláttam... olyan volt, mintha egy perc sem telt volna el azóta az éjszaka óta. Mintha nem nőttem volna fel, mintha még mindig Richard kezében lenne az irányítás, amit sehogyan sem tudtam visszamarni magamhoz.

Theseus azt javasolta, hogy vegyem ki a nap további részét és menjek haza. De nem tehettem ezt. Vissza kellett mennem dolgozni. Emlékeztem a hatalmas adag mappatömbre, amit az asztalomon hagytam ebéd előtt, és aminek hosszú oldalait át kellett írnom és letisztáznom, mielőtt iktatásra kerülnek. Azzal próbáltam győzködni magam, hogy a monoton feladat majd visszarántja a gondolataimat a jelenbe. Még akkor is ha a munkám nélkülözhető volt.

Valahol a gondolataim mélyén azzal is tisztában voltam, hogy minél előbb el kell mennem Theseus irodájából. Az ebédből visszatérő aurorok nem láthatták meg, ahogyan kitámolygok a főnökömtől, elkenődött sminkkel, határozatlanul és összegyűrődött ruhával. Rögtön elkezdtek volna pletykálni, és a pletyka először Letát érné el. Nem engedhettem, hogy bármi rosszat is gondoljon a kapcsolatomról Theseus-szal. Hiszen nem is volt köztünk semmilyen kapcsolat.

Így felálltam, szinte túl gyorsan is és miután körülnéztem, átsiettem az aurorok mosdójába, ami szerencsére üresen állt. Hideg vizet folyattam a csuklómra, hogy lelassítsa a szívverésem, majd megpróbáltam letörölni egy papírtörlővel a sminkem maradékát. A szemfestékem, a korrektorom, és a rúzsom nélkül, a kócos hajammal... Szinte úgy néztem ki, mint azon az éjszakán, miután Richard otthagyott. Jól emlékeztem a tükörképemre akkorról. Az egyetlen különbség az volt, hogy már kevésbé néztem ki gyereknek.

Úgy néztem ki, ahogyan éreztem is magam. Egy fiatal felnőtt nőnek, páncél nélkül, jövő és szerető társ nélkül, annyi és annyi traumával, remegve, mint egy kisgyerek. Hol marad az aranyvérű arrogancia? A felsőbbrendűség? Vagy a szüleim egyik korai leckéje, hogy soha ne mutassuk meg a világnak a leggyengébb oldalunkat? Ha a Mama most látna, megrázna, megpofozna aztán még ki is oktatna.

Egy sóhajtás után, elővettem a ruhám derekából a pálcámat, és egy gyors bűbáj segítségével újra összekontyoztam a kócos, szőke hajtincseimet. Újra betűrtem a blúzomat a szoknyámba, majd megpaskoltam az arcomat, hogy legyen egy kis színem.

Vissza megingathatatlan Lyra Alura Black-hez! Elég volt a gyengeségből. Eleget sajnáltattad magad. Állj fel és térj vissza a jelenhez!

Nem tudtam pontosan, hogy kinek a hangja visszhangzik a fejemben. De követtem. Minden erőmre szükségem volt hozzá, de követtem.

Ahogyan egész életemben tettem.

Alig tettem meg egy lépést a mosdó ajtajától, de rögtön megbotlottam a saját lábamban és nekiestem egy alaknak, aki szembejött velem. Megragadtam a karját, hogy ne essek a földre, nem is tudom, hogy honnan jött relfexszerű mozdulattal, és próbáltam visszanyerni az egyensúlyom.

– Nagyon sajnálom! – kértem bocsánatot rögtön, hadarva, szinte levegő nélkül. És ahogyan felnéztem.... szembetaláltam magam az amerikai aurorral, akit alig pár napja mutattak be nekem a taktikai gyűlésen. Kutakodnom kellett egy kicsit az agyamban, míg eszembe jutott a neve. Charles Wakefield. Charlie. A MACUSA egyik legtehetségesebb fiatal aurora. Nyertem egyet, mielőtt folytattam. Mert a fiatalember... Zavarba hozott. Egy pillanat alatt. – Mr. Wakefield... igazán sajnálom. Valószínűleg... elkalandoztam egy kicsit.

Csak szabadkoztam tovább, míg a férfi pillantása végigsiklott rajtam, a tekintete nyomán pedig éreztem, felforrósodik a bőröm.

– Azt hittem, hogy megbeszéltük a múltkor, hogy szólíts Charlie-nak... Lyra – emelte ki a keresztnevem a mondat végén, egy hetyke mosollyal az arcán. Az akcentusa miatt a nevem hangsúlya furcsán dallamos volt, ami még az eddiginél is jobban zavarba hozott. Volt valami cowboy-os sárm Charlie-ban.

– Tudod, a britek nagy rajongói formalitásoknak és az udvariasságnak – kuncogtam az orrom alatt egy tétova lépéssel közelebb lépve hozzá. Pedig tudtam, hogy nem kéne. Hiszen nem tehettem... Akár csak utalást sem arra, hogy én bárkivel flörtölök ebben a világban, aki nem Nash Malfoy.

De ez voltam én. Ilyen voltam egész életemben. Okos voltam, ez mindenki számára nyilvánvaló volt, aki beszélgetett velem akár csak egy percet is. Azt mondják, van valami furcsa csillogás a szemeimben, amiből süt a bölcsesség. Sosem volt annyi egóm, hogy ezt valaha hangosan is kimondjam. De valahol értettem, hogy mire céloznak.

De... Lehettem volna egy nagy feminista, és bizonygathattam volna, hogy az agyammal értem el mindent. De ez hazugság lett volna. Már a Roxfortban nagy... Csábító hírében álltam. Nem zavart az emberek közeledése, sőt... Vágytam rá. Flörtöltem érte.

Ilyen volt a természetem. A bölcsesség és a flörtölés furcsa, szinte oximoron-szerű egyvelege.

És Charlie Wakefield... Nagyon távol állt a csúnyától.

Így... nem bírtam magammal, és rögtön csábító üzemmódba kapcsoltam. A bátyám erre mindig azt mondja, Merlin furcsa humora volt az a tény, hogy a Hollóhátba kerültem, és nem a Mardekárba. A csábításom hátterében mindig valami fortély vagy alattomosság állt. Legalábbis, én minden csábítás során ezekre készültem. Még akkor is, ha simán csak flörtöltem egy helyes sráccal.

– Jól vagy? – kérdezte Charlie, egy gyengéd aggodalommal a sötétbarna szemeiben. Remek, akkor ezek szerint mindenki, aki lát, rögtön levágja, hogy valami bajom van. És senkinek nem vallhatom be, hogy összeomlottam, amiért a srác, aki megerőszakolt kamaszkoromban, visszatért az országba.

– Persze – mosolyt erőltettem az arcomra, amiben rendkívül sok gyakorlatot gyűjtögettem össze az évek alatt. – Csak egy kis munkahelyi stressz. Egy újabb nap aurorként, nem igaz?

– És a stressz csak nőni fog a következő időben – sóhajtott egy nagyot a férfi, és mintha lepörgött volna az agyában egy lehetséges jövő, egy lehetséges háború képei, Grindelwald miatt. Gellert Grindelwald, aki az ő országából szökött el.

– Ez egy stresszes élet – úgy éreztem, hogy neki nem kell magyaráznom. Ahogyan egyre többet tanulmányoztam a vonásait, a domináns, meleg színeit – a napbarnított bőrét, a sötét haját, a sötét szemét, az enyhén mandula vágású szemét –, rádöbbentem, hogy az ő élete sem lehet egyszerű az Egyesült Államokban. Őslakos származású volt, vontam le a következtetést magamban.

Olvastam az amerikai őslakosokról pár mágiatörténelem könyvben. A mugli amerikai történelem szörnyen bánt az őslakos törzsekkel, leírhatatlanul kínozták és tizedelték a lakosságot. A varázslók körében is volt erre példa. De... az Ilvermorny varázslóiskola első tanulói közt is voltak őslakos törzsekből való fiatal varázslónövendékek. A legtöbben pálca nélküli varázslást gyakoroltak, különlegesen tehetségesek az animágiában, a bájitalok főzésében és a gyógyításban. A bennszülött indiánok fontos szerepet töltöttek be az Ilvermorny alapításában.

De az állami ügyekból, a hatalmi pozíciókból... ki voltak szorítva. Ezért is volt olyan különleges, hogy Charlie külföldön is képviselte a MACUSA aurorjait.

– Figyelj, már régóta gondolkodok valamin... – mosolyodtam el édesen, és még egy lépést közelebb léptem, megérinte a felkarját, a másik kezemmel pedig megigazítottam a blúzom dekoltázsát. – Az hogy lehet, hogy a MACUSA-t 1693-ban alapították és konkrétan benne van, hogy USA, amikor az Amerikai Egyesült Államok még nem is létezett akkor?

A kijelentés, hogy meglepte a kérdésem, egészen alábecsülte volna a szituációt. Próbálta palástolta a meglepettségét, hogy ez az a kérdés, amin annyit gondolkodtam,és azt is észrevettem, hogy próbál nem belenézni a blúzomba. Amiért én őszintén becsültem. Ha én az ő helyében lettem volna, nem hagyom ki az alkalmat, hogy szemügyre veszem egy csinos nő dekoltázsát.

Charlie elfojtott magában egy kuncogást, próbálta fent tartani a pókerarcát, és láttam, hogy fizikai kihívást jelent számára, hogy a szemembe nézzen és ne csússzanjon le a pillantása. Köhintett egyet és csak azután szólalt meg. Rekedtes hanggal.

– Az általánosan elfogadott tény az hogy az Alapítóatyák lenyúlták a nevet a MACUSA-tól. Mint minden mást Amerikában – Charlie szeme megrándult az utóbbi mondat hatására. Nyilvánvalóan az őslakosok földjére gondolt ezzel. Az ajkamba haraptam és szinte szekunder szégyent éreztem, amiért a telepesek így kizsákmányolták a népét.

– Hát ez... Fair... – biccentettem, elismerve, hogy valóban igaza lehet. Volt benne logika. – Így még sosem gondoltam rá.

Charlie ezután büszkén elvigyorodott, mint aki elégedett magával, hogy igazat adtam neki. Tükörszerűen utánoztam a mosolyát.

Ez a gesztus eléggé meggyőzte ahhoz, hogy a fejem búbjától a cipőm sarkáig végigmérjen, pár pillanatig elidőzve az arcom vonásain.

– Igazán... – kezdett bele habozva, keresve a jó szót, hogy mivel illessen engem.

– Jól nézek ki? – segítettem ki egy magabiztos és önelégült vigyorral.

– Inkább fáradtan – a mosoly ráfagyott az arcomra. Életemben először, valaki átlátott a maszkomon. Valaki, aki nem Theseus Salmander. Az arcom belsejébe haraptam, feltűnés nélkül, várva, hogy folytatja. – Vagy inkább... Mint, akit megrázott valami. Így van?

- Nahát, csak nem egy empatával van dolgom? - keresztbe fontam a karjaimat a mellkasom előtt, lágy hangnemmel és egy óvatos próbálkozással próbáltam témát váltani.

– Legilimentornak tanultam kamaszkoromban – nos, akkor a különleges adottság azért bejött.

– Nem jól sült el, mi? – billentettem el a fejem vigyorogva, finoman nekidőlve magunk mellett a fekete téglának.

– Mondjuk úgy, hogy rajtam hamarabb láttak át, mint én rajtuk.

– Igazán nem kémhez való tulajdonság – ciccegtem hamis helytelenítéssel.

– Csak auror vagyok. A kémtől még messze állok – vonta meg a vállát Charlie, mintha a téma nem jelentene semmit. Aztán... Az egyik ujjával finoman végigsimított a felkaromon. – De te... Remek legilimentor lennél.

Egy sötét vigyor terült szét az arcomon.

– Á, hidd el, elég hang üvölt a fejemben a sok idegen nélkül is!

Mint aki pontosan érti, hogy mire célzok, ő is mosolygott és egyetértően bólintott.

Egy hosszú percig még sütkéreztem volna abban, hogy a bájam még mindig rendben van és a helyes jenkikre is tökéletes hatással van, de... Elnéztem Charlie válla fölött és megláttam Nash Malfoy-t közeledni a folyosón.

Merlin mocskos alsójára! Hogy a Mardekár Malazár esne belé!

Nyeltem egyet, gyorsan és éppen elég hamar kapcsoltam ahhoz, hogy egy lépést hátráljak és összébb húzzam magamon a blúzomat.

– Nash? Mit keresel itt megint? – kérdeztem elkerekedett szemekkel. Charlie is félig hátrafordult, hogy megnézze, ki érkezik. Nash, ahelyett, hogy rögtön válaszolt volna, hosszú lépésekkel mellém ért, birtokló mozdulattal átfogta a derekam. És úgy nyomott csókot a halántékomra, hogy nem is rám nézett, hanem Charlie-ra.

– Csak szólni jöttem hogy holnap ebédelhetünk együtt – csak a mondat végén pillantott le rám, a keze megállt a szoknyám derekánál, hosszú ujjai súrolták a fenekemet. – Az anyám a városban lesz, és szeretne veled találkozni.

– Persze... Szívesen... – bólintottam tisztelettudóan. Hiszen nem tehettem mást. Az illem ezt kívánta. Vettem egy mély levegőt és újra Charlie felé néztem, felhívva Nash figyelmét arra, hogy nem vagyunk egyedül. – Nash, ő itt Charles Wakefield, a MACUSA küldöttségéből. Charlie, ő itt Nash Malfoy, a Misztériumügyi főosztályról.

Életemben nem éreztem ennyire kínosan magam.

– Az udvarlója – toldotta meg a mondatot még egy információval Nash. Úgy megszorította a derekam, hogy majdnem feljajdultam, ahogyan az ujjai belemélyedtek a bőrömbe.

– Ó! Hát persze! – bólintott lassan Charlie, és egy rövid pillanatra a szemembe nézett. Mintha azt várta volna, hogy jelzek neki valahogyan. Hogy mentsen meg a szituációból. De... Charlie Wakefield nem ismert engem. Nem ismerte a múltam. Se engem. Csak egy random férfi volt, akit egy pillanat alatt elbájoltam. Semmi más. Így nem mutattam semmilyen érzelmet, ami bármit is utalhatott volna a számára. –Engedem is hogy... Megbeszéljétek a dolgokat. Később találkozunk, Lyra.

Egy óvatos mosollyal figyeltem, ahogyan Charlie elhagyja a közvetlen környezetünket. Egyedül hagyva engem... A barátommal.

– Nem tetszik, amilyen közel volt hozzád! – nem vette le a kezét a derekamról, így csak megfordultam a karjaiban. Próbáltam lerázni magamról, de ne sikerült. És emiatt rettenetesen dühös lettem.

– Nekem meg az nem tetszik hogy Richard Flint milyen közel volt hozzád! – csattantam fel. Nem bírtam tovább magamban tartani. Ennyi volt a tűréshatárom. Nem bírtam elviselni, hogy a srác, akivel meg kellett volna osztanom az életem, világi haverságban van azzal a férfival, aki megerőszakolt. Nem bírtam elviselni. – De van beleszólásom? Nem éppen.

Meglendültem és gyorsan elléptem mellőle, olyan hirtelen, hogy Nash karja a levegőben maradt. A keze ökölbe szorult egy pillanat alatt. Tartottam a szemkontaktust vele, mintha mindketten vadállatok lennénk.

Egy percig csak álltunk így, szinte morogva egymásra.

– Ez mit jelentsen? – kérdezte végül Nash, a szeme és az ajka is megrándult idegességében.

– Csak... Felejtsd el – legyintettem fáradtan, őszintén nem akartam háborúban állni még Nash-sel is. Nem tudtam, hogy mit válaszoljak és szerintem nem is volt igazán rá kíváncsi. – Holnap találkozunk....

És otthagytam.

Talán sosem voltam még ennyire megkönnyebbült, hogy hazamehetek és a családom körbevesz. Amikor beléptem a bejárati ajtón, rögtön megcsapott a készülő vacsora illata és a zsivaj, amiből próbáltam kihámozni, hogy ki is tartózkodik a lakásban pontosan. Rögtön felismertem a bátyám és az öcsém hangját. Majd, amikor lehámoztam magamról a kabátomat és a cipőmet, megláttam mindkettejük menyasszonyát, a legjobb barátnőimet. Egy pillanatra megálltam, hogy őket nézve feltöltődjek a pozitív érzésekkel. Először mosolyogtam őszintén aznap.

Cygnus bátyám nézett fel rám először. A mosolya, amivel azelőtt reagált Archie beszólására, lelohadt, amikor gyorsan végigpillantott rajtam. Megrettentem, hogy ennyire nyilvánvaló is az, hogy történt valami.  Így próbáltam egy vigyort magamra varázsolni.

De Cygnus-t nem csaphattam be.

– Mi a baj? A szokásosnál is fáradtabbnak tűnsz – lépett közelebb a bátyám, összeráncolt homlokkal, halkan. Meg akartam rázni a fejem, de a pillantása hatására megfagytam a mozdulat közben. – És ne hazudj nekem, Lyra! Ikrek vagyunk.

– Kérlek, ne reagáld túl, Cygnus! – sóhajtottam fel fáradtan, belátva, hogy úgysem hagyhatom ott anélkül, hogy elmondanám, mi történt. Beletúrtam a hajamba, elgondolkodva, hogy mivel is kezdjem.

Cygnus mindig hevesebben állt ehhez a kérdéshez, mint Theseus. Mert Cy-nak a vérébe volt kódolva, hogy megvédjen engem. Legalábbis, hogy megpróbálja.

– Jól kezdődik... – élesen beszívta a levegőt, minden másodperccel egyre idegesebben. – Biztos túl fogom, ha ezzel kezded.

Azt is hamar beláttam, hogy nem köntörfalazhatok, mert annak nincs értelme. Ezen nem volt mit finomítani. Nem tudtam volna hogyan.

– Találkoztam ma Richard Flint-tel – kezdtem bele végül habozva. Cygnus arca rögtön bezöldült, amikor meghallotta a nevet. – Bent volt a Minisztériumban. És... Beszélnem is kellett vele.

– Az a pszichopata az országban van? – Cygnus morgott, szinte teljesen úgy, ahogyan Theseus is korábban. Szinte állatias volt a morgás, ami kijött a bátyámból. Megrettentem, őszintén.

– Nyugodj meg, kérlek! – érintettem meg a karját, ezzel is kérve, hogy figyeljen rám és higgadjon le. – Theseus szerencsére ott volt és megnyugtatott. És ha az megkönnyíti a lelked, ő is majdnem lement, hogy megölje Richard-ot.

– Talán meg is kellett volna – mormogta Cygnus az orra alatt.

– Mindegy, nem akarok róla beszélni! – és ezzel, az én részemről kijelentettem, hogy be is akarom rekeszteni a beszélgetést. Aztán a bátyám háta mögé pillantottam, ellenőrizve, hogy a többiek nem hallgattak-e bele a társalgásunkba. –  És nem akarom hogy a többiek megtudják. Elég, hogy te tudod!

– Van más baj is? – puhatolózott Cygnus tovább, kicsit hátrébb lépve, hogy teret adjon nekem, lepakolni a táskám.

– Csak... Nash-sel is összevesztem – erre Cygnus csak felhorkant, reprezentálva az én hangulatomat is a férfival kapcsolatban. – Meg ő hozta be Richard-ot a közelembe. Szerinted hogy reagáltam?

– Éppen elég ok végre hogy szakíts vele? – Cygnus úgy vigyorgott, mint egy ravasz macska, aki éppen megkapta élete legjobb tejét.

– Mintha ez opció lenne – vontam meg a vállam lemondólag, nem is hazudva. A szakításunk... Nem volt opció. Soha. Főleg akkor nem, ha én kezdeményeztem volna. Anyám szerint nem engedhettem meg magamnak, tekintve a "múltbéli ügyeimet".

Tekintve, hogy az egyetlen komoly barátom egy félvér Hugrabugos volt. Ez hatalmas hibának tekintették. Amit csak az tudott valahogy jobbá tenni hogy... éveket töltöttem el Nash Malfoy-jal.

Sóhajtottam egy óriásit, talán az előző heti lélegzetemet is ki sikerült fújnom. Kétségbeesetten keresni akartam egy témát, amivel elterelhetem a figyelmem. És a bátyám figyelmét.

Végül csak mindenkit üdvözöltem, mindenkit megöleltem, és gyűjtöttem a pozitív energiát, amit tőlük kaphattam. Violetta és Lysandra szorosan magukhoz szorítottak, érezték, hogy szükségem van rá, még akkor is, ha nem tudták, mi folyik bennem. Az öcsém nem volt hozzászokva a publikus érzelem kinyilvánításhoz, így inkább csak engedte, hogy rajta csüngjek egy percig. Lysandra, ismerve a vőlegényét, ezt nevetve figyelte, és megveregette Archie vállát, miután végre elengedtem.

– Bel jön? – kérdeztem, amint leültem a szokásos helyemre és megigazítottam a terítéket minden hely elől, ami mellett elmentem.

– Nem. Ő és Burke romantikus vacsorán vannak – válaszolt Violetta egy ábrándos mosollyal, miközben elővette a behűtött alkoholt.

– És ezt honnan tudod? – ráncolta Archie a szemöldökét, elfojtva egy szórakozott nevetést.

– Találkoztam Burke-kel a boltban délután – avatott be minket Vio. – Éppen bevásárolt a vacsorához. Mondta, hogy hamarabb bezár ma az üzlet és hogy mennyire... Sok fura megrendelésük jön.

Erre felkaptam a fejem.

De nem csak én.

–  A szokásosnál is furább? Az lehetséges egyáltalán? – kérdezett vissza Cygnus, megelőzve engem, kivéve a menyasszonya kezéből az üveget, hogy felbontsa.

– Azt mondta, hogy nagyon sok sötét árut kérnek be – sóhajtott Violetta , le is halkítva a hangját, mintha valaki kihallgatna minket.

– Mennyire furák? – gondolkodtam el hangosan, az arcomat ütögetve az ujjaimmal, elmélázva. – Lehet, hogy bemegyek hozzá egyik nap, és megkérdezem tőle. Hátha valamit hozza tudunk kötni a Grindelwald dologhoz.

– Ó, ebben talán én is tudok segíteni! – vette magához a szót megint Violetta, mire nekem majdnem kicsúszott a kezemből a krumplis edény. Így inkább leraktam és a teljes figyelmemet a barátnőmre irányítottam. – Ma behoztak egy fiatal nőt a Mungóba. Illegális határátlépéssel vádolták, és elvileg egy egész csoporttal szökött át. Mielőtt viszont elvitték az Azkabanba, el kellett látnunk.

Illegális határátlépés. Biztosan egy be nem jegyzett zsupszkulcsszal vagy esetleg seprűn, regisztráció nélkül. Nem ez lett volna az első eset.

– A lány egy Rosier – tette hozzá Violetta. Az információ annyira kényes volt, hogy mindannyiunk kezében megállt a villa, és inkább letettünk az asztalra minden evőeszközt.

– Várj. Az a Rosier? – csak egyféle Rosier család létezett és ezt Lysandra is pontosan tudta. – Ők elvileg... Átálltak.

Kirázott a hideg. Ezzel kapcsolatban már én is hallottam pletykákat. Hogy a Rosier család francia tagjai nyíltan is kijelentették, ők Grindelwald-ot segítik.

– A nagybátyám említette nekem ezt a délelőtt – vette át a szót finoman Lysandra. Nem sokszor szokta felhozni a nagybátyját, aki a Mágiaügyi Miniszter volt. Nem voltak soha közeli viszonyban, és inkább nem is osztott meg velünk sok információt vele kapcsolatban. De ez... Ez talán olyan dolog is lehetett, amit fel tudtam használni a munkámban. És ezt Lysandra is tudta.  És velem jobban törődött, mint a nagybátyjával. – Egy unokatestvérünk is ott volt a csoportban, akik átszöktek, és valóban Grindelwald követői. A nagybátyám minél halkabban akart eljárni, nehogy nagy visszhangja legyen, hogy az ő családjában is van Grindelwald szimpatizáns.

Csak nyeltem egyet.

Tökéletes aranyvérű viselkedés. A bigottság csendben eltussolása. Az összes elbaszott szarságot mindig sikerül nekik a szőnyeg alá söpörni. Percek alatt. Úgy, hogy senki más ne tudja meg.

Ez nem mehetett így tovább. Nem. Nem engedhettem.

Az hogy aranyvérű valaki, nem jelentette azt, hogy nem tartozik felelősséggel. A törvények irányt. A moralitás iránt.

De az aranyvérűek nem a morálisan jó döntések hívei voltak.

– Mi volt a neve, Vi? A lánynak – kérdeztem végül hangosan, a tónusom furcsán nyugodtnak hatott. Mint egy lelketlen sorozatgyilkosnak.  De nem néztem Violetta szemébe.

– Wilhelmina Rosier. Úgy emlékszem.

– És már az Azkabanban van – gondolkodtam tovább, elbambulva, az agyam fogaskerei egyfolytában zakatoltak, megpróbáltam gyorsan a minél logikusabb lépést fellelni.

– Miben sántikálsz, Lyre? – lökte meg a vállam a bátyám, érezve, hogy valamire készülök.

– Hogy talán elköphet valamit, akármit Grindelwaldról. Akármit – mondtam zaklatottan, de egy szilárd tervvel a fejemben. Egy mindentudó vigyort éreztem formálódni az arcomon. – Bemegyek hozzá az Azkabanba.

Legalább kettő csattanást hallottam, ahogyan az evőeszköz a porcelánnak esett, talán olyan erővel is, hogy ketté hasítsa a tányért. Egy hosszú percig csak bámultak rám, élesen beszívva a levegőt, mintha dühöngő bikák néztek volna rám.

Cygnus-szal tartottam csak a szemkontaktust, végig.

Nem jártam még az Azkabanban. Nem volt még okom arra, hogy elzarándokoljak odáig. Nem kértek rá, nem az én munkám része volt. De rengeteget olvastam már róla. És betegesen meg akartam tapasztalni. Látni akartam a saját szememmel.

A bátyám tudta ezt. Tudta, hogy valamiért vonz engem a varázslók börtöne. Beteg módon. Én auror voltam. Ő pedig a Gringotts-ban dolgozott. Sokkal több közöm volt nekem az Azkabanhoz, mint neki. Egy csepp félelmet sem éreztem. Csakis azt, hogy pezseg a vérem.

De a bátyám dühös volt rám. Éreztem.

És a többiek is Cygnus-t bámulták. Várva, hogy ő elmondja az ítéletet. Hogy mit szól a dologhoz. Ha rólam volt szó, mindenki Cygnus véleményére volt kíváncsi. Mert neki volt igaza szinte mindenben velem kapcsolatban. A döntéseim kiértékelésében. A biztonságom megítélésében.

Azt gondoltam, azzal, hogy nem töröm meg a szemkontaktust, bizonyítok valamit. Hogy tökéletesen képes vagyok... Bármire. Még ha Cygnus ezt nem is hiszi el.

Végül elnézett.

Ő nézett el. Sóhajtott és újra a vacsoráját kezdte el szuggerálni.

Nyertem. Magam sem hittem el, de nyertem. Életemben először.

– Legalább szólj előtte Theseus-nak! – Lysandra az oldalamon ült, aggódó hangon érintette meg a karom, és kérlelt. Bár nem értettem, mi oka lenne rá. –  Sosem szereti ha nélküle veszélyezteted magad.

Lysandra és Theseus jóval régebb óta barátok voltak, minthogy én szerelmes lettem volna Theseus-ba. Ismerték egymást és a szakításunk után is összefutottak, tartották a kapcsolatot. Lysandra talán annyira ismerte Theseus-t, mint én.

Talán jobban is ismerte a felnőtt énjét.

– Sosem szerette, míg együtt voltunk. De most... – emeltem ki a fontos részletet. Miszerint, már nem vagyunk együtt. Az a múlt. És már nem volt szükséges, hogy vigyázzon rám. Azt megoldottam én, saját magamnak.

– Még mindig a főnököd – mormogta Lysandra az orra alatt, de erre már nem is tudtam válaszolni.

– Akkor legalább engedd, hogy én menjek el veled! – meglepődve figyeltem fel a hangra, amire nem számítottam. Az öcsém hangjára. Archie sosem szólalt meg hatalmi viták közepén. És az egy dolog volt, hogy én, mint felnőtt nő és auror, hajlandó vagyok kockára tenni... bármit, hogy elmenjek önszántamból az Azkabanba. De hogy a fiatal öcsémet is belerángassam...

– Archie, nem jössz velem az Azkabanba! – válaszoltam, a fejemet rázva, megingathatatlan keménységgel és szigorral.

– Azt hiszed, hogy nem bírnám ki? – horkant fel az öcsém. Akkor éreztem, hogy Archie ugyanúgy elhatározta magát, mint én. Bár... Az ő indokait nem ismertem. És nem is tudtam volna felfedezni egy indokot. Lysandra csak megforgatta a szemét, ezzel fogalmazva meg, hogy mennyire helyteleníti. – Holnap úgysem dolgozok, elmegyek veled. Ne is próbálj vitatkozni!

Csak hápogtam.

– Testvéri szívjóságból! – vigyorgott Archie, amikor látta az arcomon a megingást. A megalkuvást.

Az öcsém Black volt. És ez mindenre magyarázatot jelentett.

– Akkor gondolj erre a testvéri szívjóságra, amikor a dementorok minden életet kiszívnak a környezetedből! – mormogta Cygnus rosszindulatúan és vészterhesen. A bátyám egyszer már járt az Azkabanban, egy Gringotts-os ügy miatt, pár éve. Így már volt tapasztalata, hogy milyen is a dementorok közvetlen közelében létezni. 

Egy percig mindenki csak csendben ette tovább a vacsoráját. Kínos csendben. És köztünk soha nem volt kínos csend. Soha életünkben.

Egy hosszú pillanattal később, miután le tudtam tuszkolni a torkomon egy kisebb cafat húst... A bátyám újra felszólalt, egy gyűrött, fényes papírt kiráncigálva a nadrágja zsebéből.

– És ha már Grindelwald! Ezt nézzétek! – dobta a papírt Cygnus az asztal közepébe, hogy mindannyian jól lássuk.

– Ez egy... Grindelwald röpirat? – marta el gyorsan Violetta a plakátot, mindannyiunknál gyorsabban. Egy pillanat alatt meghült az ereimben a vér. És csak bámultam a papírt, mintha ki tudtam volna égetni csak a szemeimmel.

– Pontosan. Egy maroknyival találtam az egyik elhagyatott folyosón a Gringottsban! – magyarázta Cygnus, majdhogynem... Lelkesen. Ami csak még nagyobb gombócot kreált a torkomban. Nagyon rossz előérzetem lett a bátyám hangjától. – Tudjátok, vannak benne elég... Ésszerű dolgok.

Rajtam volt a sor, hogy kicsússzon a kezeim közül az evőeszköz és csattanva landolt a megfagyott csendben. A szemem rángott, levegőt nem bírtam venni többet.

– Miről beszélsz? – préseltem ki magamból halkan, de erősen. Olyan erővel, hogy úgy csattant, mint a villám a tányéron. – Már az első mondattól is meglebeg bennem a piros zászló. A nagyobb jóért?

Soha nem láttam még Grindelwald röpiratot egészében. De az első mondatával tisztában voltam. Arra épült minden, amiért Gellert Grindelwald harca épült.

– Ez igazából... – hajolt Lysandra közelebb Violettához, hogy végig tudja futni az ismertetőt, aminek még a betűi is félelmetesnek hatottak. – Mind aranyvérű ideológiák, csak... Sokkal... Drasztikusabbak.

– Uralkodni akarnak mindenen! – nem tudtam a nyelvemre harapni, egyszerűen ki kellett adnom magamból, hogy mennyire felzaklat a téma. Hogy mennyire félek és elborzaszt. – A varázstalanokon. A muglikon. A varázslók dominanciáját akarja "hogy a mugliknak jobb legyen". Hogy lehet ez ésszerű?

De a bátyám szemében... láttam egy furcsa lángot. Mintha meg sem hallott volna.

– Évszázadok óta ezt súlykolják belénk. És lám, sikerült is! – tárta szét a karjait Cygnus. – Nézz körül, kishúgom! Egy mugliszületésűt sem látsz az asztalunknál. Egy sincs a baráti körödben.

De itt nem ez volt a lényeg. A bátyám rossz dolgokon akadt fent. Rossz dolgokra emlékezett. Rossz érvekre figyelt.

– Azt gondolja hogy ő mindünk istene, Cygnus! – kiáltottam fel tehetetlenül, és a szememet furcsán kezdték el szúrni a könnyek. – Hogy nagyobb hatalma van, mint Merlinnek magának! A nagyobb jóért, és hogy a jövőben majd minden értelmet nyer. Mi van ha a jövőben majd a félvérek sem lesznek elég jók neki? És mi lesz a muglikkal? Kiírtja őket?  Rabszolgává változtatja őket?

– Nem gondolod hogy jobb lenne nekik? – nem hittem a fülemnek. – Ha mi irányítanánk. Ha mi állnánk felettük és nem nekünk kéne az árnyékban léteznünk.

– Ezek emberi lények, Cygnus! Szabad akarattal. Ne mondd nekem, hogy te az árnyékokban élsz! – ha ezt gondolja, mint aranyvérű, mint nemesi, gazdag örökös, mint a Gringotts dolgozója... Akkor nagyon el van tévedve. Voltak szabályaink. De mindenkinek jobb volt úgy, ha nem keveredtünk a muglikkal. Hogy képesek lennének bántani minket, ahogyan azt láttuk Amerikában. Nem éltünk árnyékban. A világunk urai voltunk. Egy csodás világé. Egy szabad világé.

Egy világé, ami Grindelwald számára nem volt elég.

És ezek szerint... Cygnus Black-nek sem.

A vacsorámmal nem törődve, felemelkedtem az asztaltól, ledobva a szalvétámat, izzó arccal és dübörgő szívvel.

– Ez egy mániákus, Cygnus. Nem egy zseni. És semmiképpen sem Isten. Ha szeretnéd, megmutatom, milyen az, amikor áldozatokat szed. És tudom, hogy ha azon múlna, az aranyvérűeket is beáldozná. A nagyobb jóért.

Nem tudtam mást tenni csak... beviharzottam a szobámba. És az ágyamra becsapódva... végre elsírtam magam.

sziasztok, drága varázslók, boszorkányok és muglik!

egy kis kihagyás után itt is az új fejezet, amiben szerintem... elég sok minden történt és derült ki, pedig igazából egy kis töltelék fejezetnek szántam.

de remélem hogy kicsit örültetek neki hogy egy újabb csapat karakter is teret kapott, akik talán eddig még nem annyira.

és mire számítotok ezután? mit deríthet ki Lyra az Azkabanban? hogyan fog egyáltalán reagálni a börtönre a lány? megtudjuk valaha hogy Lyra és Theseus miért szakítottak? Vagy hogy Lyra múltjában még milyen sötét foltok rejtőznek?

Mire lennétek a legjobban kíváncsiak?