⋆ ˚｡⋆ ✧────────────✧⋆｡˚ ⋆

( chapter nine. )

❝ a ghost from the past ❞

⋆ ˚｡⋆ ✧────────────✧⋆｡˚ ⋆

! TRIGGER WARNING !

! a fejezet tartalmaz szexuális erőszak említést és leírást !

– Szóval a bátyád megint farokként viselkedett? – Eviana Prewett diszkréten lenyalogatta a habos kávéja maradékát a kiskanálról, miközben a másik kezével tört magának a köztünk felbontott tábla csokiból. Közben persze kisöpörte az ébenfekete haját az arca elől, és nagy hevesen keresztbe vetette a széles szárú, fekete nadrágjába bújtatott lábait. Sosem értettem, hogy hogyan képes ennyi felé figyelni. Vagy legalábbis ennyi különböző dolgot egyszerre csinálni.

Gondolom, a művészek agya így működik.

– A bátyám mindig egy farok – forgattam meg a szemeim, lenyalva az ajkaimról az ottmaradt tea cseppeit. – Talán azért, mert ő töltötte a legtöbb évet apánkkal. Az tényleg elbasz egy embert.

Hát ha még túloztam volna!

– Hé, nem te csak a te családi vacsorád ment ramatyul! – emelte fel a mutatóujját Evie, jelezve, hogy készül még több szart pakolni a palacsintára, már ami a családunkkal kapcsolatos atrocitásokat illeti. És őszintén, értékeltem a próbálkozását, hogy elterelje a figyelmemet a saját családomról. – Anyám egész idő alatt csak arról a srácról tudott beszélni, akit kinéztek nekem a családdal. A Fenghuang Varázslóiskolában dolgozik. Mint professzor! Professzor, Lyra! A szüleim nem aprózzák el!

Eviana szülei olyanok voltak, mint bármelyik más nemesi varázslócsalád. Hamar ki akarták házasítani egyetlen lányukat. És a barátnőm már évekkel el is volt késve az átlagtól. Szinte már vénlánynak számított nemesi körökben, tekintve, hogy még udvarlója sem volt, aki a közeli jövőben a vőlegénye lehet. Nem mintha én például közelebb éreztem volna magam a házassághoz, mint Evie, csak azért, mert Nash-sel voltam.

A neve gondolatára is elfintorodtam.

Eviana ekkor érezte meg, hogy jobb lenne témát váltani, és elgondolkodva megcsavarta az egyik hajtincsét.

– Hogy haladtok a Grindelwald nyomozással? Bármi előrelépés?

– Hah... Arról már tudnál! – dőltem hátra a székemben, nagyot sóhajtva. Eviana irodai dolgozó volt és több ügyosztályt megjárt már a Minisztériumban, mint azt én fel tudtam volna sorolni. Nem is voltam képes elmondani, hogy éppen hol dolgozik. De az biztos, hogy a tudása az egész Minisztériumra kiterjedt. Amiről én tudtam, ő is tudott. A nővéremhez hasonlóan. De Belvinával ellentétben, Evie-t nem a pletyka éltette. Hanem maga a tudás. – Szerintem Theseus sem tudja, hogy merre tartunk. Minden nap jönnek a bejelentések különböző országokból. És mindenki fél... Hogy háború fog kitörni.

– Talán meg kéne kérdezned őt – biccentett Eviana a hátam mögé. Déja vu érzésem lett. A múltkor is így beszélgettünk, amikor megláttuk őt. Cassandra Vablatsky-t. Ezúttal egy liftbe szállt be, elvarázsolt tekintettel, óvatos, pihekönnyű mosollyal, kifinomult frizurával, ráncmentes öltözékben. – Állítólag teljesen a Minisztérium szolgálatában áll. Tehát akár meg is kérdezheted.

– Mégis miről? Hogy mit lát a csillagokban? – meredtem a barátnőmre szkeptikusan. Be kellett vallanom, a csillagokkal én is barátságban álltam. Családi vonás volt. Mindegyikünk neve kapcsolódott egy csillagképhez. Az ég és az űr ámulatba ejtett. Megnyugtatást adott. De életem válaszait nem alapozhattam a bolygók állására vagy bármi másra, amit ez a látó nő hirdetett.

Szkeptikus lennék? Nem hinném. De már kinőttem a tündérmesékből. Túl sokszor csalódtam már bennük.

– Nem, te dinka! – lökte meg a karom Eviana és bizalmasan közelebb hajolt. Érdekesen csillogott a sötétbarna szeme. Mintha legalábbis Merlin feltámasztásának titkát szándékozta volna megosztani velem. Csak sóhajtottam és intettem, hogy folytassa. Veszítenivalóm úgysem volt. – Cassandra európai. Mármint hogy... Közép-Európából származik.

– Igen, Lengyelországból – bólintottam, jelezve, hogy az információt a Belvina Black nevű pletykaszolgálat már kifecsegte, még akkor, amikor Cassandra Vablatsky neve egyáltalán csak felkerült a Minisztérium radarjára.

– És hol látták utoljára Grindelwaldot? – vezetett a gondolatmenet útján tovább Eviana.

– Prágában – válaszoltam türelmetlenül. Az ügy aktáját kívülről tudtam. Álmomból felébresztve is képes lettem volna elmondani az egész Gellert Grindelwald mappát. Az egészet.

– Csak beszélj vele! Hátha meg tud lepni – bátorított tovább Eviana, és nem adta fel, hátha meg tud győzni.

– Te már beszéltél vele? – tettem csípőre a kezem szigorúan , miközben felálltam és egymásba pakoltam a csészéinket.

– Még nem! De fogok! – válaszolt a barátnőm harciasan. Bele próbáltam gondolni, hogy Eviana munkájához egyáltalán hogyan tud kapcsolódni egy látó "tudása". Merlin, nem is gondoltam komolyan, hogy ezt egyáltalán tudásnak lehet nevezni. Inkább humbugnak és feltételezésnek.

– Hogyhogy ennyire oda vagy érte? - ráncoltam a homlokom. Eviana nem szokott ennyire rápörögni egy személyre. Vagy a spiritualitásra. A szülei hatására mélyen hittek Merlinben, mintha Isten lett volna, így az imádkozás sem állt távol tőle. De egy Látó nyújtotta asztrológia és a csillagok állása... azt nem igazán neveztem volna vallásnak. A rajongás pedig inkább Lysandra hatásköre volt. Mindig utánanézett a zenészeknek, akikért azon az adott héten oda meg vissza volt. Minden csokibéka kártyája megvolt és minden információt bebiflázott róluk. Lysandra oda volt az emberekért. Mi Evianával csak jobb napjainkon viseltük el egyáltalán őket.

– Csak lenyűgöz, ennyi – vonta meg a vállát Eviana, de a nemtörődöm hangszíne szemben állt a csillogó szemével. – Amúgy is. Az egész művészet, amit csinál.

– A művészetet mindenki úgy értelmezi, ahogyan akarja – dörmögtem vissza, mintha én lettem volna minden móka elrontója.

– Pontosan – bólogatott tovább a barátnőm, nem értve a cinizmust. – Na meg... Apám szerint több kapcsolatot kéne gyűjtenem.

– A legjobb barátod konkrétan egy Black lány – mutattam magamra a hüvelykujjammal, kissé fel is háborodva. Minden kapcsolat, amire egy aranyvérűnek szüksége volt... Az gyerekkora óta biztosítva volt a rengeteg társasági eseménnyel és teapartival. Mindenkit ismertél, még mielőtt elég idős lettél volna, hogy szakmailag kapcsolatokat építs. – A másik legjobb barátod pedig a Mágiaügyi Miniszter unokahúga.

– Kevés – ciccegett Eviana, az apja hanghordozását utánozva, közben pedig ő is felállt, a dísztalárja gallérjét lesimítva.

– Viccelsz? – rökönyödtem meg.

– Kicsit sem – ráztam meg a fejét lemondólag, majd belém karolt és elkezdtünk lassan sétálni az Átrium központja felé. – És apád ugyanezt gondolná, ha még élne.

Ha apám élne, én már nem.

És ez, akármennyire is fájt beismerni, nem csak költői túlzás volt. Hanem realisztikus gondolkodásmód.

Az Átriumban sűrű volt a tömeg, ahogyan az ebédidő befejeztével a hivatalnokok visszatértek az irodáikba. Nash-sel havonta egyszer együtt szoktunk ebédelni a Minisztérium kantinjában, általában ugyanazon a napon, hogy egyikünk se tudja elfelejteni. Ezért is csak néztem az előbb Eviana-t, ahogyan magába tol két hatalmas klubszendvicset.

A Mágikus Testvériség kútja mellé érve megálltunk, elbúcsúztunk. Ott váltak el az útjaink, hiszen Eviana visszamegy dolgozni.

Én pedig ott maradtam, Nash-re várva... Mint egy lúzer. Egy igazi vesztes. Szinte éreztem a szánakozó pillantásokat, amiket az elhaladó varázslók vetettek rám. Ó, ez nem az az auror Black lány? Itt vár a barátjára? Akihez ráadásul még hozzá sem ment? Micsoda botrány...

A legközelebbi, bejáratként funkcionáló kandalló neonzöld színnel fellángolt és időben kaptam fel a fejem ahhoz, hogy megpillanthassam Nash Malfoy-t. A teljesen fekete öltözéke (beleértve a sötét dísztalárját is, amit a munkába hordott) és hátrasimított világosbarna haja meg sem rezdült a Minisztériumban landolás közben. És legnagyobb meglepetésemre... Nem egyedül érkezett.

Megborzongtam, amikor felismertem a személyt Nash társaságában. A korábban fogyasztott teám visszakúszott a torkomban és majdnem elhánytam magam.

Richard Flint volt az.

Richard Flint... Azt hiszem, hogy a másod- vagy harmadunokestvérem, az anyám irányából. Hatodév elején jártam vele egy ideig a Roxfortban. Ez a két állítás, aranyvérűek lévén... nem igazán zárta ki egymást. Sőt. A nemesi aranyvérűek között nem volt egyedülálló, hogy a vér "tisztántartása" miatt az emberek családon belül házasodnak.

De Richard... Évek óta nem is mertem a nevére se gondolni, mert... A legrosszabb emlékeimet idézte fel, amiktől rögtön hányni akartam. Hányni és sírni.

– Szervusz, drágám! – Nash ajka egy óvatos de annál pimaszabb mosolyra húzódott, amikor átölelte az egyik karjával a derekamat és egy csókot nyomott az arcomra. Arra számítottam, hogy megcsókol, így kínosan fogadtam az arcra pusziját. De közben nem bírtam levenni a szemem Richard-ról. A gúnyoros vigyora undorítóbb volt, mint Nash-é. Sosem gondoltam volna, hogy valaha is preferálni fogom Nash társaságát. Vagy hogy van Nash-nél rosszabb.

– Szia – leheltem ki magamból egy vérszegényt üdvözlést. Nash karja a a derekamon maradt, mintha ezzel akarta volna jelezni Richard felé, hogy kihez is tartozom. De ez Richard-ot egy cseppet sem hatotta meg. Csak bámult engem, a pillantása nyomán libabőr kúszott végig a testemen, és egyáltalán nem vette a lapot, hogy én... hogy miért vagyok ennyire hideg vele. Pedig nem hideg voltam. Egyenesen az Északi Sarkig tudtam volna szaladni abban a percben. Bőgve. De nyeltem egyet, és minden barátságosságommal összekaparva pillantottam az egyik exemre. – Richard! Azt hittem, hogy... a francia Minisztériumnál dolgozol.

– Ott is. De haza kellett jönnöm a Grindelwald ügy miatt. Úgy látszik, hogy az auroroknak minden segítségre szükségük van – nevette el magát Richard, alig hallhatóan, de érzékelhetően rosszindulatúan, a szeme furcsán csillogott. Jól tudtam, hogy mi következik azután a csillogás után. – Milyen jól informált vagy, kicsi Lyra! És tényleg igazak a hírek. Te kötöttél ki emellett a lókötő mellett.

Richard negédesen Nash felé biccentett és haveri alapon megszorongatta a vállát. Nash csak nevetett. Neki ez hatalmas dicséret volt. Hatalmas siker volt számára, amiért levarrt engem. Vajon hány ember skalplistáján voltam rajta a Roxfortban? Rengetegnek. És a legtöbben meg is kaptak. De még most is, évekkel a Roxfortos ballagás után, hatalmas plusz pontnak számított a hatalmas haversrácok körében, hogy ki tudott maga mellé láncolni engem.

A lányt, akit mindenki megdugott a Roxfortban.

– Az aurorok hálásak lehetnek, amiért az én barátnőm velük dolgozik – Nash finoman megszorította a derekamat, ami valószínűleg támogató akart lenni, de inkább erőltetésnek érződött. És hazugságnak. Az esetek nagy részében nem is akarta, hogy dolgozzak, pláne nem aurorként.

Nem tudtam megállapítani, hogy a társalgásban melyik férfi akaszt ki jobban. Na jó, nem... Richard. Mindig is Richard fog vezetni ebben a vitában. Amiket velem tett, azok mindig is a nemkívánatosok listájának legelején fogják tartani. Életem végéig. Talán még a Túlvilágon is. Ha van Merlin, biztos nem hagyja megtorlatlanul.

De nem úgy tűnt. Hiszen ott kellett állnom, és beszélgetnem vele, anélkül, hogy elsírnám magam vagy elmenekülnék.

– Megteszem, amit tudok – mosolyogtam finoman, amennyire a lélekjelenlétemmel futotta. A szemem egyfolytában járt, esetleges kiutat keresve. Bármilyen ürüggyel képes lettem volna elrohanni onnan. Soha többet nem akartam Richardot látni. Ebben az életben nem. Lehetőleg a következőben sem. – Ha már munkáról beszélünk, vissza kell mennem dolgozni. Ti már úgyis ebédeltetek, nem?

Éreztem Nash csókján a kedvenc szendvicse illatát, amit csak megjegyeztem magamnak és belepakoltam egy dobozba, az agyam hátsó felébe, ami úgy volt felcímkézve, hogy "esetek, amikor Nash nem volt tökéletes aranyvérű".

– Azt hittem, hogy együtt ebédelünk – Nash finomnak tűnő mozdulattal az arcomhoz nyúlt és a fülem mögé simított egy hajtincset, ami alig láthatóan kiszabadult a kontyomból. Felhívva a figyelmet az én tökéletlenségemre.

– Ettem Eviana-val – hazudtam hadarva, gondolkodás nélkül, türelmetlenül topogva a magassarkúmmal a fekete kövön. Abban a percben arra sem gondoltam, hogy ezt Nash hogyan fogja lereagálni. Csak el akartam futni. – Nagyon bánnád, ha áttennénk?

– Persze, hogy nem, drágám – pedig tudtam, hogy ez ront az imidzsén. De hangosan ezt sosem ismerte volna be. – És, ami az estét illeti... nem tudom, hogy át tudok-e menni. A régi Mardekáros bandával találkozunk a Foltozott Üstben. Megünnepeljünk, hogy Flint a városban van.

Ebbe a bandába persze a bátyám nem tartozott bele. Aki akkor sem ment volna, ha meg lett volna hívva.

Ez a mondat volt a büntetésem. Mintha akkora büntetés lett volna, hogy nem fog átjönni, hogy Cygnus lakásában rontsa a levegőt. Ha anyám fejével gondolkodtam volna, ez lett volna a büntetés. Nekem csak megkönnyebbülés volt.

– Dehogy, ünnepeljetek csak! – vigyorogtam a tökéletesre fejlesztett kamuvigyorommal.

– Zseniális vagy, Lyra! – Nash ugyanolyan kamuvigyorral válaszolt, majd közelebb hajolt, és lenyomta a torkomon a nyelvét. Még jobban hánynom kellett. Ennyi erővel rám is pisilhetett volna.

– Még mindig nagyon baba vagy, kicsi Lyra! – szólt utánam még utoljára Richard, amikor már hátat fordítottam, hogy elinduljak az aurorparancsokság felé. Újra kirázott a hideg, az epe felkúszott a torkomon. Próbáltam visszanyelni a könnyeimet, ameddig végigrohantam az emeleten. Az orromhoz emeltem a kezem, megvakartam az arcomat, hátha valaki a szemtanúja lett volna az enyhe kiakadásomnak.

Egy pillanatra megtorpantam a saját asztalomnál, az egyik kezemmel beletámaszkodtam a fa szélébe, az ajkamat harapdálva. Aztán felnéztem, és megláttam Theseus-t az irodájában.

Oda kellett mennem. Hozzá kellett mennem.

Ő volt az egyetlen, aki meg tudott érteni. Aki értette, hogy mi történik.

Theseus rögtön felemelte a fejét, amint meghallotta a cipőm kopogását közeledni. Először zavart volt a tekintete, aztán... Végignézett rajtam. És félredobta a papírt a kezéből.

Alig csuktam be magam után az ajtót, ő már intett is egyet a pálcájával, mire az iroda ablakának rolói leereszkedtek, hogy elrejtsenek minket a kíváncsi szemek elől.

Theseus időben ugrott fel, hogy el tudjon kapni, mielőtt megroggyant volna a térdem és seggre ülök az ajtónak dőlve.

– Lulu... – szólított meg gyengéden, türelmesen. Reszketegen beszívtam a levegőmet, megpróbáltam kiélvezni a pillanatot, amikor a nevem úgy hagyja el a száját, ahogy régen. Óvatosan megfogta a kezem, hogy magára irányítsa a figyelmem. – Mi a baj? Megrémisztesz.

– Richard... Richard Flint – nyögtem ki magamból, többszöri nekifutás után. Belenéztem a szemébe. Theseus megmerevedett a név hallatán. A vér kifutott az arcából. – Richard itt van. A Minisztériumban.

– Hol? – Theseus-ból csak egy morgásféle szaladt ki, nem is egy kérdés. A férfi, aki a nyugodtság és a pókerarc mintapéldája... Dühbe gurul egy név hatására.

Nem is egy akármilyen név hatására, teszem hozzá.

– Lent az Átriumban – nyeltem egyet és biccentettem a fejemmel körülbelül abba az irányba, amerre az Előcsarnokot sejtettem. – Nash-sel volt. Beszélnem kellett vele.

Szinte köptem magamból a szavakat.

– Lulu... – Theseus óvatosan megérintette a kezem. Az érzéstől, hogy egy másik emberi lényt érzek a bőrömön, majdnem összerezzentem. De csak engedtem, hogy két keze közé vegye a remegő ujjaim és egy pillanatnyi habozás után csókot nyomott a hideg kézfejemre. – Gyere ide!

Egy ölelésbe vont.

Pontosan olyan ölelésbe, mint aznap este.

Aznap este, amikor Richard Flint megerőszakolt.

________________

Halloween estéje volt, én pedig fent ültem a Csillagvizsgáló toronyban. Semmi kedvem nem volt résztvenni az ünnepi vacsorán. Semmi okom nem volt ünnepelni.

Hatodévre megvolt az a kiváltságunk, hogy szabadon menjünk fel a Roxfort legmagasabb tornyába, az asztronómia órákon kívül is. Én pedig elég sokszor használtam ezt a kiváltságot. A Torony volt a kedvenc helyem, talán az egész világon. Az éjszakai égbolt tökéletesen belátható volt, a csillagok mindent megvilágítottak. Még az én felhős lelkemet is.

A lépcsőn ültem a Toronyban, összébb húztam magamon a Hollóhátas címerrel díszített taláromat, de a hideg ennek ellenére is végig futott a hátamon. Talán nem is teljesen az időjárás miatt.

Körülbelül egy hete végleg szakítottam Richard Flinttel, akivel egy hónapot sem jártam együtt. Anyám az eset utáni következő levelében leírta az... "Aggodalmait" a döntésemmel kapcsolatban. Apám pedig behívatott az irodájában, miszerint botrányt okoztam a Mardekár klubhelységében.

Az ő szemükben Richard volt a tökéletes udvarló. Az én szememben pedig maga van a hányinger.

Az előző tanév végén elkövettem azt a hibát, hogy engedtem a hormonjaimnak. Engedtem mindenki csábításának. És a sajátomnak is. Nem mondtam nemet senkinek. Így történt, hogy az ötödév utolsó két hónapja alatt a Griffendél teljes kviddics csapata megvolt nekem.

Mire visszatértünk hatodévre (ami az első volt, hogy a nővérem ne tartson velünk), mindenki tudott róla. Én pedig belefáradtam, hogy mentségeket keressek. Hiszen élveztem. Mindenkivel élveztem, amit csináltam. Hát akkor mégis hogyan lett volna mindez hiba?

Viszont az a rengeteg szex (a jó se, hát még a rossz!) sem tudta csitítani a vágyaimat. A szenvedélyemet. Egyfolytában kutattam valami után, ami többet tud adni, mint az előző partnerem. Akivel többet tudok érezni.

Az utam Richard Flint-hez szinte elkerülhetetlen volt. Rövid kaladjaim rekordját állítottam azzal a két héttel, amit szenvedve a Mardekárossal töltöttem. Sokat vártam tőle, a szextől, a teljesítményétől. De a pletykák csak pletykák maradtak.

Ennek ellenére... Voltam olyan naiv, hogy hatalmat adjak a kezébe. Nem is csak metaforikus hatalmat. Hanem igazi, kézzelfogható bizonyítékot.

Engedtem, hogy egy este lefotózzon fehérneműben.

És amikor pár estével később véget vetettem köztünk a dolognak, a kép reggelre mindenki kezében volt a Roxfortban. Richard sokszorosító bűbájt alkalmazott a fényképre és teleszórta vele a kastélyt.

Nem is igazán maga a meztelenség zavart, vagy az hogy mások látták a testem. Az elmúlt időben nem voltam valami szemérmes. Mégis... Az árulás, a becsapottság és a kiszolgáltatottság érzése fájóbb volt. Az elítélés pedig még jobban.

A pletyka pedig hamar terjedt. Nagyon, de nagyon hamar. A példányok kézről kézre jártak a folyosón és a Nagyteremben. Minden ház engem nézett. Egy része elítélt. Egy része gyűlölt. Egy nagy része pedig éjszakára magánál tartotta a képet, hogy a takaró alatt bámulják.

Richard leste a reakciómat. Várta, hogy kiakadjak. De eszemben sem volt megadni neki ezt az elégtételt. A pletyka a tanárokhoz is eljutott, ebben biztos voltam. A saját apám viszont egy mukkot sem szólt miatta. Nem állította meg a szóbeszédet, nem kereste fel a bűnösöket. De még engem sem.

Ez volt a büntetése. Meg kell bűnhődnöm a tetteimért, amiért szégyenbe hoztam a Black családot. Amiért bemocskoltam a nevünket. Nem akarta félbeszakítani a büntetést, amit az emberi természet elintézett helyette.

Egész héten Phineas bátyám járt a fejemben. A nap, amikor kitagadták. Kislány voltam, mégis minden részletére emlékszem annak a napnak. Azon tanakodtam naphosszat, hogy vajon egy ilyen esemény volt Phineas esetében is, amiért betelt a pohár? Ez lesz az én sorsom is igen hamar? A büntetés, amiért a vágyaimnak élek és nem tagadom meg magamtól a testi gyönyört? Amiért véget vetek egy nem is igazi kapcsolatot egy sráccal, akit a családom méltó kérőnek találna?

Mindent megtettem volna, hogy beszélhessek Phineas-szal. Bármit a világon.

Az ujjaim között forgattam a kép egyik példányát, amit sikerült magamhoz vennem. Legalább annyival is kevesebb, amit kering a kastélyban.

– Nicsak, itt is van a lány akit keresünk! – összerezzentem a hirtelen hangra, ami a Toronyba vezető csigalépcső felől érkezett. Odafordultam, a fogamat szívva és elborzadtam amikor megláttam, hogy maga Richard áll előttem, két Mardekáros követőjével, akiknek a neve nem jutott eszembe. Annyira nem volt eszük, hogy más környezetben sem futottam még össze velük. Ilyen emberből, valljuk be, egészen kevés volt már a Roxfortban. – Lyra!

–Húzzatok a francba! – sziszegtem feléjük halkan, de határozottan, feszülten meredtem továbbra is magam elé, a fejemet nem fordítva feléjük.

– Aj, Lyra, ne már! Hiszen sztár vagy! – nevetett fel erőltetetten és rosszindulatúan Richard. A recsegő hangja pillantottam fel végül. A kezében egy olyan képet lobogtatott, amit én is forgattam az ujjaim között. – Az egész Roxfort téged néz. Büszke lehetsz.

Mind Richard, mind az oktondi követői vihogni kezdtek. A hangjuk szinte méregként folyt bele a fülembe és furcsa, keserű hullámokkal szinte támadta a gerincemet a feszült érzés.

– Richard, megismétlem még egyszer, hogy az egysejtű barátaid is értsék! – szólaltam fel, ezúttal fenyegetőbb hangon, és felálltam a lépcsőfokról, amin addig ültem, pár lépéssel felé is közelítve. – Húzz. A. Francba!

De ő csak bámult rám, elbiccentett fejjel. Semmilyen szándéka nem volt azzal kapcsolatban, hogy lelépjenek. Így nekem kellett mennem. Képtelen voltam elviselni a közelségét. Egy kígyó volt. A legrosszabb fajtából. Nekem pedig elegem volt a harcból. Csak azt akartam, hogy hagyjanak végre békén.

Gyorsan szedve a lábaimat, megpróbáltam keményen keresztül furakodni a három Mardekáros kviddicsben edzett vállai között, a könyökömmel az oldalukba ütöttem.

De mielőtt leléptem volna a csigalépcső legfelső fokára, egy kéz satuba fogta a csuklómat, és úgy visszarántott, hogy beleszédültem.

– Ne már, Lyra! Ne menj el! – búgott Richard, újra megrántva a karomat. Nem voltam elég erős ahhoz, hogy kiszabaduljak a szorításából, így vissza kellett lépnem egyet, hogy ne tépje ki a karomat. A hirtelen cibálás hatására a talárom, amit csak feldobtam a vállamra, a földre hullott, a bokám pedig majdnem kifordult, ahogyan a testem fájdalmasan követte a szorított csuklómat.

– Engedj el, Richard! – préseltem ki magamból, a vállam fölött a szemébe nézve. Nem volt játék. Ez túlment a játékon, a mókán, a szex előtti játékon. Ez erőszak volt, zaklatás. Én pedig nem találtam kiutat. Ha a pálcámhoz nyúlok és elkezdek párbajozni, a fiúk biztosan bejelentenek az apámnál és hármuk szava áll majd az enyémmel szemben. Nem voltam elég erős ahhoz, hogy lelépjek onnan. Fizikailag semmiképpen.

Pedig talán keményebben próbálkoztam volna, ha tudom, mi jön ezután. Talán beleharapok Richard kezébe. Talán belerúgok az egyik követője lába közé.

De én nem tettem semmit. Mert gyenge voltam, gyáva és fáradt.

– Gondolkodtál azon, amit a múltkor beszéltünk? – Richard továbbra sem eresztett, a két haverja között visszahúzott magához. Rögtön éreztem, hogy a csuklóm be fog lilulni. Próbáltam leplezni, hogy mennyire fáj, mert akkor csak nagyobb hatalmat adok a kezébe.

– Miről? – kérdeztem elcsigázottan, szinte morogva, a fogaimat is kimutatva, mint egy kutya. Már teljesen előtte álltam, a két csatlósa a hátam mögött lihegetett, Richard pedig mindkét karomat tartotta már, hiába próbáltam kihúzni magam a szorításából.

– Aj, Lyra, nem kell még jobban úgy viselkedned, mint egy üres fejű picsának, mint amennyire valójában vagy! – Richard vigyorogva sértegetett. Maga a szó miatt nem rökönyödtem meg. Milliószor hallottam már. De ahogyan az arcomat megsimította az egyik ujjával közben... Az szinte már szadista volt. Örömet lelt abban, hogy sérteget. A haverjai mögöttem pedig remekül szórakoztak. – Hiszen barátok közt vagy. Csak azt akarjuk, hogy segíts nekünk egy kicsit.

– Nem akarok! – vágtam rá rögtön, még egyszer megkísérelve a szabadulás, és a lábamat is meglendítettem, hogy belerúgjak Richardba. De az egyik mögöttem álló seggfej elkapta a derekamat, mielőtt bármit is tudtam volna tenni. Richard tovább vigyorgott, és egy gyors mozdulattal nekipréselte a hátamat a falnak.

Sehova nem tudtam menekülni többé. Az egész látómezőmet beterítette a teste. Ahogy belehajolt az arcomba, éreztem a kölnije szagát és kis híján lehánytam a zöld ingjét.

Talán az lett volna a legjobb, ha tényleg hányok.

– Nem élvezted a múltkor a mi kis... Felnőtt játékunkat? – Richard megragadta az államat, hogy ne tudjak máshova nézni, csak rá. Rövid együttlétünk alatt sok mindent megengedtem neki az izgalmas szexuális élet nevében. Sok mindent kipróbáltunk.

De ha úgy érzi, hogy én ezt csak egy erőszakos előjátéknak gondolom, ahogyan ő, akkor nagyon beteg elméje van.

– Nem! – szinte kiköptem magamból a szót, remélve hogy a nyálam Richard bőrén csattan és végre eltántorodik. A szívem a fülemben dobogott. Az volt az egyetlen testrészem, ami nem fagyott le. Az egyetlen ami minden ellenére még működött. Fogalmam sincs, hogyan.

Az agyam mélyéről felbukkant egy kétségbeejtő mondat. Ezen a magányos, hideg helyen senki nem lesz, aki megmentsen. Senki nem lesz, aki meghallja a sikolyaimat. Senki.

És ezt Richard pontosan tudta.

– Lyra, mindketten tudjuk, hogy ez baromság! – Richard felemelte az egyik kezét, és lassan elkezdte felfelé húzni az egyenruhám szoknyáját a combomon.

– Engedj el, Richard! – kiáltottam fel végre. A fiú arckifejezése pedig hirtelen megváltozott.

Mielőtt reagálni tudtam volna bármit, meglendítette a karját és megpofozott. Olyan erővel hogy a fejem nekicsapódott a falnak. Megszédültem, hányni tudtam volna, az arcom égett.

Könnyek gyűltek a szemembe. Gyorsan, reflexszerűen felemeltem a térdem és tökön rúgtam Richardot.

Semmi értelme nem volt. A két verőlegénye a vállamnál fogva kaptak el egy pillanat múlva, hogy elléptem volna Richard mellől. Az ujjaik erősen mélyedtek a húsomba.

A fejem zúgott és hasogatott, de az erőszak még hirtelenebbül ért. Próbáltam kihúzni magam a szorításukból, de nem ment. Felülmúltak engem erőben. Ketten voltak, én pedig egyedül. Richard pedig...

Ha csak ki tudtam volna kaparni a szemét... Ha csak elérek a pálcámig...

– Mindig csak ugyanazt akarod, Lyra! – emelkedett fel egy perc múlva Richard az összegörnyedéséből, amint a lába között elmúlt a fájdalom. Birtoklóan a combomra rakta a kezét és egyre feljebb húzta a szoknyámat, ameddig beszélt. – Játszani egy kicsit az emberekkel, a töküknél fogva irányítani. Hát, játszunk is! Ahogyan te szereted. És tudod, én is szeretem.

Már azelőtt megértettem a helyzetet, hogy megtörtént volna. Láttam magam előtt mindent. Ott voltam, de mégsem.

Richard kettészakította a blúzomat, a szoknyámat a derekamig rángatta fel, aztán... Egy pillanat alatt már a bugyimat is kíméletlenül is szétszakította.

A két seggfej mellettem pedig csak röhögött.

– Ne! Ne, várj! Várj... – könyörögtem még utoljára, amikor Richard közelebb nyomult hozzám, belelihegve a nyakamba, a keze pedig a combjaim között járt. Kipislogtam a szemeimből a könnyeket, fuldokló hangon szólaltam meg és könyörögtem, tiltakoztam. – Ne!

De nem történt semmi. Mintha élvezte volna a szenvedésem és ahogyan könyörgök. Kérleltem, hogy hagyja abba. Próbáltam kiszabadulni a másik kettő szorításából.

És amikor beláttam, hogy nem tudok... Próbáltam elhitetni magammal, hogy nem is vagyok ott.

Hogy nem élem át azt az elviselhetetlen fájdalmat, amit éreztem.

Sikoltoztam, amikor Richard Flint az akaratom ellenére belém hatolt, a barátai pedig lefogtak engem közben. A csuklóm, a lábam, a derekam... Mindenhol éreztem a zuzódásokat.

De nem volt vége.

Akkor sem volt vége , miután Richard végzett.

A földre löktek, mindenem kilátszott, ahogyan rám másztak.

Üvöltöttem, amikor a pálcájuk a karom belső részének bőrébe hatolt. Ahogyan belevéstek valamit a bőrömbe.

Mintha csak egy rongybaba lettem volna. Egy tárgy. Vagy annál is kevesebb.

Otthagyták a hideg padlón feküdve, felhúzott szoknyával, fehérnemű nélkül, vérző karral. Ahogyan éreztem, az ajkam is vérzett, biztosan az ütésektől, a fejem pedig lüktetett.

Ez nem a valóság. Ez nem történt meg. Nem is vagy itt.

De nem tudtam elhinni magam sem. Hiába próbálkoztam.

Nem tudtam menni idő telt el, ameddig meg tudtam mozdulni. Először csak a fejemet fordítottam el.

Lassan négykézlábra álltam és a Csillagvizsgáló Torony egyik korlátjához másztam, sírva, mint egy szűkölő kutya.

A karomból csöpögött a vér, de képtelen voltam lenézni. A pálcámat a Torony másik felébe hajították.

Feltámadt a szél a Toronyban, a szinte meztelen, egyébként is remegő testem még jobban elkezdett vacogni, szinte rázkódtam, mintha rohamom lenne. A szellő felkapta a hajamat, az eredeti kontyom már régen nem volt életben, csak a csatok lógtak a hajamban.

Meg akartam halni. És úgy éreztem, hogy meg is fogok halni. Éreztem, ahogyan minden erő, boldogság és lélek kiszáll belőlem. Mintha dementorcsókot kaptam volna.

Ha az embertől elveszik a méltóságát, a szabad akaratát, akkor mi marad belőle? Csak egy héj, egy váz, ami már semmire nem jó.

Talán ha nem halok meg, saját magamnak kéne végeznem ezzel az élettel. Sokat gondolkodtam ezen mindig, amikor fent álltam a Toronyban és lenéztem a mélybe.

De abban a percben, mikor szinte gondolkodni nem tudtam és fel akartam már mászni a korlátra... Ismét hangokat hallottam a lépcsőfeljáró felől.

Összerezzentem, és megpróbáltam nonverbális varázsigével magamhoz inteni a pálcámat. Az utolsó erőmmel sikerült és a közeledő alakra szegeztem a pálcámmal.

Szinte szívrohamot kaptam, amikor megláttam, hogy nem Richard vagy valamelyik Mardekáros érkezik.

Megkönnyebbülten remegve esett ki a kezemből a pálca, amikor fel tudtam ismerni a Hugrabug színeit az érkező talárján.

Az én évfolyamomra járt, ebben biztos voltam. Voltak közös óráink. De a nevét nem tudtam volna felidézni. Abban az állapotomban pedig főleg nem.

– Bocs, nem láttam hogy... Valaki is... Itt van – a fiú megtorpant a Torony ajtajában, amikor meglátta, hogy rémülten ott kuporgok a korlát mellett, voltaképpen meztelenül, remegve, vérezve. A padlón mellette észrevette a leesett, Hollóhátos színű taláromat, a blúzom anyagdarabjait, az elszakadt bugyimat. Az arca eltorzult egy percre, amikor megpróbálta feldolgozni a látványt. Nekem annyi erőm nem volt, hogy megpróbáljam eltakarni magam. Már mindegy volt úgyis. Sietve odalépett hozzám és óvatosan leguggolt mellém. – Jól vagy?

Életemben nem hallottam még valakit ilyen gyengéden beszélni. Az én családomban senki nem volt ilyen lágy és finom. Ilyen törődő. Főleg nem egy idegennel.

– Ühüm – nyökögtem ki magamból és óvatosan biccentettem egyet. Viszont a fejmozdulat miatt újra szédülni kezdtem, a látásom elsötétült.

– Pedig nem nézel ki úgy – ezt szinte magának jegyezte meg, nem is nekem. – Fel tudsz állni?

– Igen – bólintottam sietve, imádkoztam, hogy a végtagjaim elkezdjenek mozogni nagyon hamar. Bármit is akart a Toronyban ez a srác, nem akartam zavarni. Nem akartam a terhére lenni. Ahogyan azt sem akartam, hogy valaki megtudja, mi is történt ott velem. – Egy... Egy perc...

Nem tudtam megmozdulni, akármennyire is próbáltam.

– Várj, segítek... – a fiú észrevette, hogy összerezzenek, amikor habozva megérintette a kezemet. Egy másik ember érintése csak újra előhozta a történteket. Nyeltem egyet és megpróbáltam nem felkiáltani, hogy engedjen el. Csak engedtem, hogy megpróbáljon felállítani. Az egyik lábámmal sikerült is felemelkednem, de összecsuklott alattam a térdem és újra a földön kötöttem ki. Megpróbáltam hát még egyszer a felállást. De a fiú megállított. – Ne, inkább maradj ülve. Itt a talárom.

Levette magáról az említett ruhadarabot és a testemre terítette. Beleburkolóztam a melegbe és örültem, hogy eltakarhatom magam végre. Láttam, hogy próbál nem a meztelen altestemre vagy a melltartómra és a fedetlen derekamra bámulni. Nem akart megsérteni vagy felzaklatni.

Ezt értékeltem. És végtelenül hálás voltam.

– Köszönöm... – nyögtem ki magamból és még inkább magamra szorítottam az idegen színű talárt. Finom illata volt. Friss, tiszta. Gyógynövény és fű illatú. Mint aki nemrég érkezett a vadonból.

Senkire nem hasonlított, akivel valaha is találkoztam. Nem is gondoltam volna, hogy létezik még a mai világban egy ilyen fiú.

– Mi történt veled? – kérdezte finoman, nem engedve el a kezem és a vérző ajkamat bámulva. Nyilvánvaló volt, hogy valami történt... Hogy valami rossz történt.

– Semmi – ráztam meg a fejem. – Minden... Minden rendben...

Kiválóan tudtam hazudni. De ez elég gyengére sikerült. Túl összeszedetlen voltam a hazugsághoz. Túl összetört.

– Vérzel. Nincs semmi rendben – más már otthagyott volna. Oda sem jött volna. Bárki más a sorsomra hagyott volna és nem is segített volna. Ő viszont... Olyan volt, mint a fény a sötét , ködös éjszakában.

Ennek a fénynek nincs arra szüksége , hogy Lyra Alura Black megtörje. Hogy befeketítse. Hogy elrontsa.

– Csak egy kis karcolás – szabadkoztam, védelmezően az alkaromra tettem a kezem, rögtön az ő tenyere fölé. A kisujjam súrolta az övét. Már ez a kis bőrfelszín is annyira meleg volt és megnyugtató, hogy örökre ott akartam maradni mellette.

– Kik tették ezt veled? – az ujjaival nyugtatólag végigsiklottak a csuklómon, ami már lilult. A hangja éppolyan zaklatott volt, mint amennyire nyugodt az érintése.

– Senki, már mondtam – válaszoltam, továbbra is azzal a szándékkal, hogy nem rángatom ebbe bele őt. Nem tehetem. Így a szabad kezemmel megragadtam a korlátot, és felálltam, ezúttál már sikeresen a két lábon állva. Dülöngélve, de állva. – Itt is hagylak...

– Nem, nem tudsz te sehova menni egyedül – vágta rá rögtön, védelmezően elém állva, hátha elborulnék a saját lábamban. – Maradj itt. Összeforrasztom a sebeidet.

Könnyek gyűltek a szemembe. A torkom összeszorult, magam sem tudom, miért.

– Semmi baj. Biztonságban vagy.

Én pedig hittem neki.

Sosem felejtem el az arcát, amikor összeforrasztotta az írást a karomon. A mai napig érzem, hogy hol mélyedt bele az egyik Mardekáros késszerű pálcája a bőrömbe. Minden betűt úgy éreztem, mintha évekig tartani a bőrömbe vésni.

Kurva. Ez állt a karomon.

Egészen addig míg Theseus Salmander el nem tüntette.

__________________

Még mindig ott ültem Theseus irodájának ajtajának aljában, hátammal a hideg fának dőlve, visszaemlékezve életem egyik legszörnyűbb estéjére.

Theseus mellém ült a földre, várva, hogy megszólaljak. De én nem tettem. Csak az alkaromat piskáltam a blúzomon keresztül. Pontosan tudtam, hogy hol voltak a betűk a bőrömön, amik már egy évtizede eltűntek onnan. De örökre beégtek az agyamba. Néha olyan volt, mintha láttam volna. Amikor fáradt voltam, vagy zaklatott, vagy szégyelltem magam egy szörnyű este után Nash-sel.

Újra és újra átéltem azt az estét.

– Szégyellem magam – szólaltam meg végül. Oldalra fordultam, a fejemet a vállamnak támasztva néztem rá Theseus-ra. – Amiért így találkoztunk.

– Én hálás vagyok, hogy megtaláltalak. Hogy én találtalak meg téged ott – vágta rá Theseus, az arca eltorzult a dühtől, mint minden ritka alkalommal, amikor Richard szóba került. – Azok a... férgek otthagytak miután... Miután szörnyű dolgokat tettek veled. Felőlük meg is halhattál volna ott fent.

Ha nem jössz fel a Toronyba, meg is haltam volna.

– Ja.... – leheltem ki magamból.

– És Nash nem is tud róla? – Nash gondolatára még jobban elkomorodtam. A Mardekár azon évfolyamán szinte minden fiú seggfej volt, szörnyű ideológiában nevelve. Cygnus bátyám a kivétel volt, ami erősítette a szabályt.

– Biztos vagyok benne, hogy tud róla – vágtam rá dühösen, mire Theseus zaklatottan hümmögött egyet, jelezve, hogy még több magyarázatot vár. – Mármint... Én sosem mondtam el neki. Ahogyan senki másnak sem rajtad és Cygnus-on kívül. De... Akkoriban Nash és Richard egy baráti körben voltak. Cygnus is hallotta a pletykákat másnap és azért keresett meg. Egyáltalán azt csodálom, hogy Nash aznap nem volt Richardékkal.

Az egész ötlet annyira megrázott, hogy el is szörnyedtem.

– Nem kéne elmondanod neki?

– Miért? – kérdeztem vissza hüledezve. Theseus csak rám meredt, a szemével próbálva kifejezve, hogy együtt járok vele és ezért kéne. Eszembe sem jutott ez, soha. – Nem értené meg, hogy ebben mi a... Rossz. Az elítélendő. A szörnyű. A traumatizáló. Hiszen korábban abból a csapatból szinte mindenkivel lefeküdtem. Ha egyszer megadtam rá az engedélyt...

– Ez nem így működik, Lulu – Theseus ezt rögtön nem fogadta el. Hogy magamat hibáztatom. Mindig emlékeztetett, még akkor is, amikor együtt jártunk, hogy erről az egészről nem én tehetek.

Persze bennem ez... Máshogy jött le mindig.

– Richard Flint mindenképpen így gondolta, Thes – tiltakoztam, ahogyan mindig szoktam. – Néha azt gondolom, hogy csak én fújtam fel. Hogy az én hibám. Én engedtem hogy megcsinálja rólam azt a képet. Én incselkedtem mindenkivel. Magamnak kerestem a bajt. Csak magamat hibáztathatom, amiért a kép körbe ment a Roxfortban, és amiért Richard...

– Nem! Nem, Lyra! – szakított félbe Theseus komolyan, a karomra téve a kezét. Ahogyan a rendes nevemet hallottam a szájából... Kicsit megtörtem és rájöttem, hogy mennyire felzaklatja őt is ez a téma. – Ez csakis az Ő hibája! Ezt ő tette. Nem te. Sosem te. Te vagy az áldozat, Lulu! Ha nem talállak meg...

– De megtaláltál.

Ez volt a fontos a mi történetünkben. Hogy megtalált. Hogy ott volt velem, amikor minden összeroppant.

– Előbb is odaérhettem volna – Theseus-ban persze túltengetett a hős szellem. Azt kívánta, hogy bárcsak tudna változtatni azon az éjszakán. Tíz éve bánta, hogy nem előbb indult el a Nagyteremből, hogy megnézze a csillagokat. – Megállíthattam volna őket.

– Akkor megpróbálják máskor – tiltakoztam és a vállára hajtottam a fejem, nagyot sóhajtva. – Nem akadályozta volna meg őket semmi és senki.

Dübörgött a szívem, amikor realizáltam, hogy úgy ülünk egymás mellett, mint régen. Mint amikor együtt voltunk.

Magamon is éreztem a változást. Minden megváltozott amikor együtt voltunk. Én is megváltoztam, legbelül.

Erős fény sugárzik belőled – akartam neki mondani, amikor belenéztem a szemébe. – Hadd sütkérezzek benne! Attól úgy érzem, számítok. Még akkor is, ha hazugság az egész. Melletted jobb vagyok, tisztább.

________________________

sziasztok, drága varázslók, boszorkányok és muglik!

tudom, tudom, elég sokáig húztam az új részt. viszont ez egy elég megterhelő és kemény rész és ezért szerettem volna jól csinálni.

Remélem hogy mindenki komolyan vette az elején a trigger warningot.

és ezzel megtudtuk lyra egyik titkát és az első alkalmat amikor találkozott theseus-szal. hát biztos hogy sokan nem erre számítottak.

de mindenképpen írjátok le hogy ti mit gondoltatok a részről és hogy mire számítotok a következőkben.

ui. Szeretném jelezni hogy freddy carter eddig is Nash volt, de Kaz Brekker után... Ez még csak a hal a tortán 😍😍❤❤❤