⋆ ˚｡⋆ ✧────────────✧⋆｡˚ ⋆

( chapter six. )

❝ the ravenclaw posse ❞

⋆ ˚｡⋆ ✧────────────✧⋆｡˚ ⋆

– Eljössz holnap a kviddics meccsre, ugye?

– Talán.

– Lulu! – Theseus felmorgott, én pedig felemeltem a fejem a könyvemből, amit olvasni próbáltam. És a tekintetem ott is volt a barátomon, aki büszkén viselte a Hugrabug sárga kviddics egyenruháját, az egyetlen ami elrontotta az összképet, az enyhe fintora volt. A kezei a szabad kezem közé voltak kulcsolódva, amivel nem a könyvemet tartottam és akármennyire is próbáltam figyelni a szavakra az oldalon, a simogató ujjai egyfolytában elvonták a figyelmem.

– Annyira imádod ezt csinálni! – átnéztem a vállam fölött, hogy igazán lássam az arcát. A Hugrabug klubhelységének egyik kanapéján ültünk, az egyik törzshelyünkön, Theseus pedig hátulról ölelt át, miközben én rúnaismeret órára próbáltam készülni.

– Micsodát?

A testemet cirógatni – akartam mondani.

– Elvonni a figyelmemet! – mondtam végül, eljátszott dühvel összehúzott szemöldökkel. Theseus lejjebb hajolt és gyengéden megcsókolt, a kezével szinte csikezve az oldalamat. Kuncognom kellett , de ez sem akadályozta meg abban, hogy további csókokat nyomjon az ajkaimra.

– Fogalmam sincs – csók – hogy – csók – miről – csók, csók – beszélsz.

– Jaj, ne, kérlek, fejezd be! – tört ki belőlem egy sor nevetés kíséretében. Az utolsó puszi mellett Theseus a derekamnál fogva megfordított, így szinte már rajta feküdt, a lábai között. – Úgy utállak!

– Dehogy utálsz.

– Dehogynem – bólogattam, feljebb szenvedve magam, az orrommal az övéhez érve. – Nagyon, de nagyon utállak.

– Mhm – csillogtak a szemei, annyira tisztán láthatóan, hogy kishíján beleszédültem, az arcát pedig közelebb hajtotta. – Mesélj még!

– Nem.

A mellkasára fektettem a fejem és csak... Hallgatóztam. Hallottam a szívverését. A lélegzetvételeit. Ahogyan hozzáértem a nyakán a csupasz bőréhez, a levegővétele szaporább lett, ahogyan a szíve is. Megőrjítette az érintésem, amitől bele kellett mosolyognom a vállába.

Engem viszont megnyugtatott minden egyes hang, ami a testéből áramlott felém. A melege körülölelt, mint egy meleg takaró, amibe bele tud az ember burkolózni télen és tökéletes biztonságban érzi magát. A szívének dobogása a legboldogabb dal volt a fülemben.

Otthon voltam a karjaiban. És biztonságban.

– Ki nem hagynám.

– Micsoda?

– A kviddicset – felemeltem a fejem, hogy bele tudjak nézni a szemébe. – Ki nem hagynám. A világért sem.

_______

– Biztos nem akarsz ma este a srácokkal lógni? Hiszen most nyertetek, ezt meg kell ünnepelni közösen!

– Majd ünneplek velük holnap! – legyintett Theseus, miközben lehuppant az ágyára a Hugrabugos fiúk hálókörletében. Mintha nem is lett volna nagy ügy, hogy legyőzték a Mardekárt és megállították a nyerő szériájukat. A bátyám fortyogott. Szóval de... Igenis nagy ügy volt. Amit meg kellett ünnepelniük. Illően. – Gyere ide!

Tudtam, hogy miért akarja, hogy odamenjek. És őszintén, én oda is akartam menni. Egész álló héten csak arra a pillanatra tudtam gondolni, hogy végre Theseus-hoz megyek az ágyába.

– Callum visszajöhet! – ellenkeztem. Callum volt az egyik szobatársa. A hatodéves fiúk hálókörletében öten laktak, és a másik hárommal talán még nem is találkoztam, mert sosem a saját szobájukban töltötték az éjszakát hétvégén.

– Hacsak nem küldtem el máshova aludni ma éjszakára.

– Nem tetted meg.

Nem, Theseus ehhez túl jószívű volt. Nem akart senkinek kellemetlenséget okozni csak azért, mert ő lopott pillanatokat akar eltölteni a barátnőjével.

– De igen – mégis... úgy vigyorgott, ahogyan a Mardekáros családtagjaim szoktak, amikor dicséretet várnak a Papától egy ravasz megjegyzés után.

– Szerencséd van, hogy már pizsamában vagyok! – forgattam meg a szemem. Igen, talán én is számítottam rá, hogy valahogyan találunk rá módot, hogy együtt töltsük az éjszakát. Így nem a szokásos hálóingem lopóztam be a Hugrabugosok hálótermébe, hanem egy sokkal... többet mutatóbban.

Kínosan jól figyeltem rá, hogy az alagsori folyosón senki ne jöjjön szembe és senki ne lásson meg ilyen ledér ruházatban.

Nem mintha a Roxfort háromnegyede ne lett volna tökéletesen tisztában azzal, hogy hogyan nézek ki a ruháim alatt.

Ahogyan villogott Theseus szeme, láttam, hogy ő is arra gondol, hogy igen, milyen szerencsés. Mint aki tökéletesen eltökélt, hogy bármilyen eszközzel magánál tartson éjszakára. Szinte végig arra gondolt a kviddics meccs közben, hogy milyen lehet mellettem aludni, a meleg, édes ágyban. Hogy milyen lehet mellettem ébredni. Hogy milyen a hajam ébredés után. Akart látni... Teljes egészemben. Védelem nélkül. Álmos szemekkel, kócos hajjal, párnától nyomott arccal.

A gondolatai hangosak voltak, olyannyira, hogy a szurkolás zsivaján keresztül is meghallottam.

– Te pedig úgy általában vagy szerencsés, ugye? – suttogta Theseus, ahogyan óvatosan lefeküdtem mellé, felé fordulva, a kézfejemre támasztva az arcomat.

– Világosíts fel!

– Először is... itt vagyok neked én.

– Úgy tudtam, hogy ezt fogod mondani! – forgattam meg a szemem, játékos dühvel.

– Tényleg?

– Hm. Csak nem akartalak félbeszakítani, mert voltaképpen igaz is.

Szinte éreztem, hogy a szíve elkezd dagadni.

– Na meg... egyébként is te vagy a szerencsehozó amulettem. Miattad nyertük meg a kviddics meccset.

– Á, dehogy miattam, de elfogadom a bókot – nevettem el magam és lágy, játékos puszit nyomtam az orra hegyére. – Köszi, mézesfalatom.

– Jaj, ne!

– Jaj, de!

– Jaj, Lulu, megbeszéltük, hogy ne szólíts így!

– Dehogy, Thes! Te igazából azt mondtad, hogy akkor ne szólítsalak így, amikor vannak a közelben mások is. És ha nem vetted volna észre, én egyetlen kis mézesfalatom, egyedül vagyunk.

– Hagyd már!

– A füleid kezdenek pirulni!

– Nem is!

– De pedig igen!

– Nem is!

– De igen! – ezzel előrenyúltam és megérintettem az egyik fülét. – És égnek is! Akarod, hogy megpusziljam, hátha jobb lesz?

– Szerintem már eleget tettél a füleimért! – nevette el magát Theseus és elkapta a piszkálódó karomat, annál fogva húzott teljesen magára. Feljajdultam a meglepetéstől, de ő gyorsan elcsendesített egy csókkal. Az ajkai melegek voltak, a leheletéből még a mézes tea édes illata áramlott felém.

– Itt fogok aludni – jelentettem ki, a mellkasára fektetve a fejemet. Rögtön a szíve fölé.

– Nem fogok ellenkezni.

Tudtam, hogy nem ellenkezne. Az volt az első közös éjszakánk. És azt is pontosan tudtam, hogy mindketten szeretnénk többet is. Ahogyan a testünk teljesen egymás köré fonódott... Csak arra tudtam gondolni, hogy milyen lenne... ha teljesen az övé lennék, és ő az enyém.

De aznap este nem történt semmi.

Utána viszont... Imádta, amikor rajta aludtam el. Mindig azzal indokolta, hogy szeret a lehető legközelebb tudni magához. És én mosolyogva egyetértettem, mert pontosan tudtam, hogyan érti. Néha párbeszéd közben aludtam el rajta, miközben ő lelkesen magyarázott valamiről. Néha nem volt szíve arra, hogy felkeltsen, csak azért hogy berángasson a szobájába, a saját ágyába. Csak az ölébe emelt és a karjaiban vitt a pihe-puha ágyába. Éjszaka, tudat nélkül, félálomban puszilta meg a homlokomat, miközben szorított magához. Nem is tudott róla, ameddig meg nem mondtam neki.

Körülbelül három órája aludtunk el, amikor a szoba fénye felébresztett egy kis fészkelődés után.

– Fény...

– Micsoda, drágám? – Theseus kásásan válaszolt, félálomban.

– A lámpa! – préseltem ki magamból, az előzőnél tisztábban. – Kapcsold le a lámpát!

– Kapcsoljam le a lámpát?

Belebólintottam a pólójába.

– Te vagy felül, kapcsold le te! – morgott fel Thes, a feje hátrahanyatlott a párnájára.

– Én alszom!

Pedig pontosan tudtam, hogy ő is rettentően fáradt. Hiszen aznap már megnyert egy szinte legendásnak számító kviddics meccset a Hugrabugnak.

Két perc sem telt el, amikor a lábammal kicsit megsimogattam az övét, hátha attól magára talál.

– Lámpa!

– Kapcsold le te a lámpát! – pedig az ő pálcája a szekrényen volt, rögtön az ágy mellett.

– Te!

– Rajtam fekszel!

– Én nem tudok mozdulni!

– Annyira tudsz, hogy lekapcsold a lámpát! – a szeme még mindig szorosan csukva volt, ahogyan ezt mondta.

Morogva felültem a hasán, kényszerítve magam, hogy kinyissam a szemem. Hátha a mozdulat őt is kicsit meglepi , hát még egy... Bizonyos testrészét...

– Tényleg nem fogod lekapcsolni a lámpát? Akkor sem, amikor látod, hogy teljesen alszok?

Theseus a könyökére támaszkodva feljebb küzdötte magát, és Merlin szakállára, tényleg bántotta a szemét a fény.

– Rajtam fekszel, Lulu!

– Meg is mozdíthattál volna!

– Te meg le is kapcsolhattad volna a villanyt! – vitatkozott fáradtan Theseus, a szemét dörzsölgetve továbbra is. – Ha már téged zavar annyira.

– Hol a pálcád?

– A szekrényen. A tiéd?

– A földön.

– Még jobb! Akkor egyszerűen le is hajolhattál volna, hogy a pálcáddal lekapcsold a villanyt!

– Theseus!

– Annyira szörnyen... veszekedős vagy, nem igaz?! – egy gyors mozdulattal, amit szinte fel sem fogtam, átkarolta a csípőmet és leemelt magáról, mintha ezzel is koncentrálni akart volna.

– Te meg annyira szörnyen goromba! Nagyon szépen kértelek meg rá, hogy kapcsold le a villanyt, te meg nem is törődtél vele!

– Mert rajtam feküdtél!

– Meg tudtál volna mozdítani! – annyira feldúlt lettem hirtelen, annyira belelovalltam magam a buta veszekedésbe, hogy fel is álltam és az ágy mellől néztem le rá.

– Az sokkal több meló lett volna annál, minthogy te a) lenyúlhattál volna a pálcádért a padlóra vagy b) felállhattál volna, mint ahogyan most is tetted és lekapcsoltad volna magadnak a lámpát!

– Te hívtál át engem!

– Mi köze ennek bármihez?

– Én itt csak vendég vagyok, szóval...

– Vendég? Körülbelül annyit voltál ebben a szobában, mint én. Ennyi erővel be is hozhatnád ide a ruháidat és a fésűdet! Adjak egy fiókot?

– Annyira idegesítő vagy!

– Te meg tapintatlan!

– Nem vagyok az!

– Ó, dehogynem!

– Elmegyek!

– Jó, kapcsold le a lámpát kifelé!

A szemeim megrándultak. Annyira de annyira őrjítő volt. Sőt, az őrjítőnél is őrjítőbb. Ha nálam lett volna a hajkefém, biztos, hogy hozzávágtam volna.

De nem volt nálam, így lehajoltam és annyira kapkodva kezdtem el összeszedni a táskámat és a pálcámat, hogy többször is majdnem kicsúsztak a kezemből.

– Annyira idegesítő! Nem is tudom, hogy miért akartam itt tölteni az éjszakát! Ostoba érzések, ostoba éjszaka, ostoba villany, amit nem voltál képes lekapcsolni! Nem is tudom, hogy miért szeretlek annyira...

– Nem is tudok ezzel vitatkozni. Annyira rohadtul bosszant, hogy... várj... várj... Mit is mondtál?

– Hogy idegesítő!

– Nem, utána!

Az ajkamba harapva elfordultam, amikor realizáltam, hogy mi is csúszott ki a számon.

Meglepett, hogy észre sem vettem. Hogy ilyen könnyen kijött belőlem. Pedig még sosem mondtam ki azelőtt senkinek. Ahogyan emlékszem, nem. A testvéreimnek sem. A szüleimnek pláne. És sosem jártam senkivel annyi ideig, hogy eljussunk addig a szóig.

– Kit érdekel egyáltalán?! Elmegyek és nagyon szeretnék egyedül maradni holnap, szóval ha megtennéd, hogy...

Theseus olyan gyorsan pattant fel az ágyról, hogy az ajtó előtt állva elállja az utam, hogy az összes álom kifutott a szeméből. Az enyémből is.

– Ismételd meg, amit mondtál! – kérte, a göndörödő, alvástól kócos tincsei alól felnézve rám, mint egy kóbor kiskutyus, aki meghunyászkodik valaki előtt. – Nem azt, hogy mennyire idegesítelek. Az nagyon tiszta már számomra.

– Kristálytiszta? – próbáltam elódázni az időt, ezt a vak is láthatta.

– Igen.

Szünetet tartottam. Gondolkodtam, hogy mit is mondjak.

– Nem emlékszem – próbálkoztam határozottan egy elég gyenge hazugsággal. De Black lány létemre hamar megtanultam kiválóan hazudni. Senki nem látott át rajtam harmadéves koromra. Mindenkinek úgy tudtam hazudni, mint a vízfolyás. Kivéve Theseus-nak. Theseus mindig átlátott rajtam, mintha a lelkem teljesen csupasz lett volna előtte és az agyam, a gondolataim védtelenek.

– De, emlékszel – Theseus mosolygott. Igazán óvatosan és gyengéden. Ezt a mosolyát imádtam a legjobban. Amikor kényszeríti magát, hogy nem szabad elengedni a gyeplőt, hogy nem szabad elengednie magát.

– Nem, nem emlékszem.

– De igen.

– Tényleg nem! – hátráltam, amikor megláttam, hogy egy lépéssel közelebb próbál jönni hozzám. Tudtam, hogyha hozzám ér, végem van.

– Esküdj az életemre, hogy nem... – be voltam szorítva közé és az ágya közé, nem menekülhettem, a tekintetem meg pláne nem.

A szemei ostromoltak, a pillantása megpróbált átjutni a falon, amit magam köré húztam fel. Ez különleges képessége volt. Az első pillanattól kezdve, hogy találkoztunk.

– Én... Annyira bosszantó vagy, tudod?

– Igen, de... – megfogta a kezem, és lassan, óvatosan magához húzott. A fejem gyengéden a mellkasához simult, mintha Merlin is oda teremtette volna. Egek, nem tudtam, hogy mi lehet annyira erős Theseus melegében és szívverésében ahhoz, hogy... Meg merjek nyílni neki. Hogy azt érezzem, biztonságban vagyok.

– De szeretlek – mormogtam bele a pólójába, a szemeimet összeszorítva, hátha úgy elbújhatok bármi elől. Éreztem, hogy megakad egy pillanatra a lélegzete. Ahogyan azt is éreztem, amikor megkönnyebbülve újra levegőt vesz. Ekkor néztem fel rá, bele a szemébe. – Nagyon szeretlek. 

És újra ott volt a szünet a légzésében, ami halálra rémített.

A keze az arcom felé vándorolt, hogy kósza, szőke tincset a fülem mögé simítson. Megnyugtató, óvatos, gyengéd mozdulat volt. Sokszor érintett meg addig már Theseus, de akkor... mintha mindent új erővel éreztem volna, új finomsággal.

Először mondtam ki egy embernek, hogy szeretem. Ő pedig gyengédséggel válaszolt, nem erőszakkal.

És a legcsodálatosabb csókkal, amit életemben valaha is éreztem.

– Szeretlek – lehelte ki ő is, amikor a lélegzete és az enyém még szinte egyek voltak és az ajkai még súrolták az enyémet.

– Tényleg?

– Sajnos.

– Ó, fogd be! – ismét a mellkasára döntöttem a fejem. Talán, hogy elbújtassam a vörösödő arcomat.

– Nagyon szeretlek.

Tudom. Érzem – akartam mondani. De hajnali négy óra volt, és semmi más nem mondhatta ki jobban azt, hogy szeret, minthogy besegítette a bosszantó, veszekedős barátnőjét az ágyba. Minthogy megpuszilja ennek a barátnőnek a homlokát, és olyan halkan mormogja belé a hajába, hogy szereti, hogy csak ő hallja. Csak ő tudja.

És semmi nagyobbat nem tudtam tenni, ami nagyobb lett volt egy szimpla szeretleknél, minthogy újra felállni és lekapcsolni a lámpát, amit mindketten elfelejtettünk az ostoba vitánk végére.

____________

Rengeteget gondoltam az első vitámra Theseus Salmanderrel. Ami végül abba torkollott, hogy elmondtam neki, szeretem.

Akkor alig pár hónapja jártunk, és csókolózásnál tovább nemigen jutottunk. Ami őszintén, igen furcsa volt, ha az őt megelőző... "Kapcsolataimat" néztük.

Azóta sem mondtam túl sok embernek, hogy szeretem. Talán csak Cygnus bátyámnak és Belvinának, miután az apánk meghalt. Theseus Salmandernek rengetegszer. De utána... Senkinek, aki nem a családomba tartozott.

Pláne nem Nash Malfoy-nak.

Az lökött ki a hirtelen nosztalgia hullámomból, hogy Eviana Prewett olyan erővel keverte meg a kávéját, hogy félő volt, a bögre elreped a kanala alatt.

Én is kávét szürcsölgettem, pedig annyira borzasztott az íze, hogy kishíján visszaköptem. Gyűlöltem a kávét, már kamaszkorom óta. Csak kényszerből ittam. De Evie rám erőltette, mert úgy gondolta, megnyugtatja az idegeimet.

Nem tudom, hogy honnan gondolhatta, hogy nyugtatásra van szükségem.

Vagy hogy pont egy koffeines ital fog megnyugtatni.

– Mit bámulsz ennyire? – néztem rá Evianára, amikor észrevettem, hogy pislogás nélkül mered valamire a hátam mögött, a csészéje láthatóan is megfagyott a kezében a szája felé menet, az ajkai már csücsörítő állásban álltak, az italra készülve.

– Csak nézem, hogy Lysandra mikor toppan be végre! – legyintett Evie, mintha tényleg csak ennyi lenne. Lysandra Yaxley volt a harmadik a kis triónkban. Az első roxforti napunkon barátkoztunk össze és azóta is töretlen a szövetségünk.

Annyira, hogy Lysandra az öcsém, Arcturus menyasszonya volt és az anyámmal élt egy házban.

– Kamu! – húztam össze a szemöldököm, és nem túl diszkréten hátrafordultam és követtem Eviana pillantását. – Ó! Cassandra Vablatsky!

– Olyan fura, nem gondolod? Mint azok az ijesztő, véla-szerű teremtmények, akiket mindig a tavak fölött lebegte ábrázolnak, mint egy szellemet! – fogalmazta meg a fiatal nő kisugárzását tökéletesen a legjobb barátnőm. – És egyébként... Hamarosan Trelawney lesz!

– Érdekel is engem... – horkantottam fel. Cassandra Vablatsky egy közep-európai fiatal nő volt, aki körülbelül akkor állt a Minisztérium szolgálatába, mint én.

A hírek szerint minden próféciája kiemelt helyet kapott odalent az alsó szinteken, a Minisztériumi Próféciák Termében. Mivel Cassandra Vablatsky... Avagy bocsánat, Trelawney... Egy igazi Látó volt. Legalábbis a hiszékenyek szerint.

Azt is rebesgették, hogy a könyvét, Göethe legújabb alkotásával együtt elfogadják a Roxfortban, mint tankönyvet.

Mintha a jóslástan oktatást bármennyire is érdekessé vagy értékessé tudta volna tenni bármilyen könyv.

A fiatal, kissé idegen, furcsa karizmájú nő a Minisztérium embereivel beszélgetett, egészen közel hozzánk. Haja a legújabb mugli divat szerint volt besütve és loknikba állítva. Nem olyannak tűnt, mint ahogyan az ember boszorkánya egy félnótás bolondot, vagy holdkóros mániákust elképzel.

De hisz ki voltam én, hogy bárkit is megítéljek? Nem volt nekem Harmadik Szemem.

– A lényeg, hogy nagyon fura nő! – horkantott fel Evie és hörpintve kiitta az utolsó kortyot az italából.

– Nem is ismerjük őt, Eviana! – ellenkeztem, de tudtam, hogy hiába. Tudtam, hogy ha Eviana Prewett-nek megvan valakiről a véleménye, akkor az nem fog az idő folyamán soha megváltozni.

Volt valami furcsa Cassandra Vablatsky-ban, amitől felállt a szőr hátamon. Még nem tudtam, hogy jó vagy rossz módon. De ennek ellenére sem tudtam levenni róla a szemem. Olyan energiát árasztott ki magából, ami akaratlanul is rajta tartotta az ember tekintetét.

Mintha tényleg lett volna benne egy kis véla vér.

A következő másodpercben véget ért Cassandra beszélgetése a két minisztériumi dolgozóval és a kijárat felé indult. Körbefordította a fejét és... Megállt rajtam a pillantása. A szemeink egy hosszú másodpercre összekapcsolódtak és... úgy éreztem, hogy a lelkembe lát. Hogy látja minden egyes mocskos gondolatomat, amit a teste idézett elő. Hogy látja az összes fájdalmas emlémeket. Hallja a háborgó gondolataimat együtt a sóvárgóakkal és a piszkosakkal. Hallja a szívem dobogását, a vér végigzúdulását az ereimen.

Mintha végigpörgött volna az agyamon az összes emlékem Theseus-szal. És éreztem, hogy Cassandra látja ezeket.

Aztán elment.

És ahogyan a forgóajtó a következő köréhez ért, Lysandra Yaxley toppant be az Átriumba.

Lysandra olyan hevességgel érkezett meg, hogy majdnem elbotlott a saját lábában. Ébenfekete haja lobogott maga után, a seprűjét húzta maga után és bár az edzőnadrágját átcserélte, a kviddicsmeze még rajta volt.

A Yaxley család is azon aranyvérű családok közé tartozott (az én családommal együtt), akik majdnem mind a Mardekárba kerülnek. Ám Lys-t a Teszlek Süveg a Hollóhátba helyezte (ekkor Eviana és én már másodévesek voltunk), mely miatt a szülei kissé (vagy inkább... Rettentően) mérgesek lettek. Lysandra viszont hamar túltette magát ezen a “tragédián”.

Tehetséges boszorkány volt, szinte első mindenből, de leginkább a bájitalt és növénytant szerette. Negyedik évében fogóként került be a Hollóhát kviddics csapatába. Egészen addig hidegen hagyta a csapatsport, ám egy Theseusszal kötött fogadás miatt negyedik év elején ellátogatott a válogatóra. Nem szeretett volna bekerülni, csak viccnek szánta, ám meglepetésére csapattag lett.

A hatodik éve előtti nyáron (körülbelül egyidőben azzal, hogy botrány tört ki nálunk, hogy én, Lyra Black egy félvérrel merészelek járni) a Yaxley család és Black család közölték Lysandra-val és a nála két évvel fiatalabb Arcturus-szal, az öcsémmel, hogy... Mostantól jegyeseknek számítanak.

Lys tisztában volt képességeivel és ezt legtöbbször saját, ravasz céljaira szerette volna használni. Utolsó két évében lázadozott, próbálva bemocskolni a családja nevét, hátha a Black-ek felbontják ezt a "házassági szerződést".

Ettől kezdve a családjával való kapcsolata kissé feszült lett. Szülei aurort szerettek volna faragni belőle, ám Lysandra szive a kviddicset választotta. A sikeres RAVASZ vizsgái után kompromisszumra jutottak: Lysandra feleségül megy az öcsémhez és elvégzi az aurorképzőt, cserébe tovább folytathatja a kviddicset.

Azt viszont nem mondták, hogy aurornak is kell álljon, ezért amint elvégezte a képzést, leszerződött a Tutshill Tornados csapatához, akik a liga legerősebb csapata voltak.

És... Az év kezdete óta az anyámmal és az öcsémmel lakott a Grimmauld Téren.

– Bocs, bocs, tudom, hogy késtem! – huppant le Lysandra az utolsó székre, hevesen fújtatva. Csokibarna bőrén apró izzadtságcseppek csorogtak, amik valahogyan még szebbé tették.

– Ha azt mondod, hogy az öcsém miatt késtél, nagyon dühös leszek! – meredtem rá a barátnőmre, felhúzott szemöldökkel, miközben felé nyújtottam a kávés kannát.

– És ha azt mondom, hogy az anyád miatt? – kacsintott rám hetykén, mire elfintorodtam.

– Még jobb.

– Lyra megint lefeküdt Violettával! – tört ki hirtelen Eviana-ből. Lysandra meglepetésében majdnem kiejtette a kezéből a kannát.

– Nem nevezném lefekvésnek! – kértem ki magamnak fojtott hangon és közben körbenéztem, hogy valaki nem hallgatódzik-e a környéken.

– Lyra! – kiáltott fel enyhén felháborodva Lysandra, őszintén meglepődve.

– Mi van? Az öcsém gyakorlatilag kiskorú és te lefekszel vele! – próbáltam védeni magam. És a legjobb védekezés a támadás volt.

– Archie nem kiskorú! Négy évvel fiatalabb csak nálad! – emelte ki a lényeget Lys, majd közelebb hajolt és fojtott hangon folytatta. – Nem olyan mintha a bátyám menyasszonyával feküdnék le!

– Mintha te sosem feküdtél volna le lánnyal! – forgattam meg a szemem.

– Nem is erről van szó! – tette fel a kezét védekezően Lysandra.

– Inkább a bátyád szó itt az érdekes! Mi van, ha Cygnus megtudja?! – vette át a szót Eviana, aki továbbra is leforrázva állt a történtek előtt, sőt... Teljesen megbotránkozva.

– Kétlem, hogy Cygnus nem szűri össze a levet valakivel a Gringottsban! – eléggé ismertem ahhoz a bátyámat és a viszonyát a menyasszonyával, hogy tudjam, nem volt hűséges hozzá a hosszú évek alatt. – És egyébként, Cygnussal nem beszéljük már ki a szerelmi életünket!

– Ez nem így volt, amikor Theseusszal voltál! – szúrta közbe Evie hadarva. Megállt a szívem a beszólása hatására. Olyan volt, mint egy tőr a szívembe. Rá kellett harapnom az arcomra belülről és a nyelvemre, hogy ne kiabáljak rá a legjobb baratnőmre.

– Hát most nem vagyok Theseusszal, nem igaz? – a szavaim keményen koppantak, és szinte éreztem, hogy a testem összes sebe felszakad és újra elkezd ömleni belőlük a vér.

– Igen, Nash-sel vagy! Nash mit szólna ehhez? Franc tudja hogy mire képes, a gyerek egy Malfoy! – folytatta Lysandra és őszintén örültem, hogy egyikük sem akadt fenn a Theseus témán.

Szerintem az jóval nagyobb fájdalommal járt volna, minthogy továbbhaladunk, mintha nem is történt volna semmi.

– Én ugyanezt mondtam! – helyeselte Eviana, rám meredve, ezzel is jelezve, hogy nem csak ő gondolja azt, hogy Nash veszélyes is lehet, ha megtudja, megcsaltam.

– Nash nem fogja megtudni! Túlórázok mostanában, és hamarabb akarná megfojtani Theseus-t, mint bárki mást – ellenkeztem. Nash évek óta fenyegetve érezte magát Theseus miatt. És nem csak abból az okból kifolyólag, mert az én volt barátom volt. Nem, Theseus mindent megtestesített, amit Nash el akart érni. Tökéletes auror volt, fiatal Parancsnok, mindenki szerette, becsülte és tisztelte, a munkáját meg pláne. Az, hogy háborús hős volt, még többet dobott az irigykedésén.

Szerintem az, hogy Theseus valaha a szerelmem volt , valahol Nash indokai legalján helyezkedett el.

– Kétlem, hogy csak ezért akarná megfojtani Theseus-t – dünnyögte Eviana, akiben valószínűleg ugyanaz a gondolatmenet futott végig, mint bennem.

– Felesleges Nash-nek Theseus miatt aggódnia – próbáltam lezárni a témát, egyszer s mindenkorra és reméltem, hogy ezzel végre sikerülni fog. Határozottan szólaltam meg, kishíján az asztalra csapva. Nyeltem egyet, érezve, hogy a hirtelen jött dühtől vörössé válik az arcom. Le kellett higgadnom gyorsan. Így pár nyugtató lélegzetet próbáltam venni, és lassan próbáltam folytatni. – Nem vagyunk együtt. Már régen nem. Többet voltam Nash-sel, mint Theseussal.

A torkom összeszorult a felismerés miatt. Theseus és én kevesebb mint négy évig voltunk együtt. Nash és én pedig...

– Azt ne mondd, Lyra, hogy nem mennél vissza azonnal Theseus-hoz, ha lenne rá lehetőséged! – nézett rám szúrós szemmel Eviana.

– Feleségül vesz valaki mást, Evie! – morogtam fel, és kényszerítenem kellett magam, hogy ne emeljem fel a hangomat. Lehunytam egy pillanatra a szemem. – Nem akarok és nem is fogok versenyezni Leta Lestrange-dzsel. Egyrészt, sosem nyernék, valljuk be. Másrészt... nem akarok az a lány lenni. Nash meg... Nash meg ott van nekem. Ennyi.

Még majdnem én is elhittem ezeket a szavakat. Majdnem.

Eviana és Lysandra fájdalmasan összenéztek.

– Igent mondanál Nashnek, hogyha megkérné a kezed? – döntötte el a fejét elgondolkodva Lysandra.

– Nem fogja megkérni a kezem, Lys – magam is sokat gondolkodtam már ezen a kérdésen. Ennyi idő együttjárás után , szinte elvárt volt a mi korunkban, hogy megkérik az ember kezét. Vagy legalább együtt laknak. De én még mindig a bátyámmal és a menyasszonyával éltem, mint egy kolonc.

Ami teljesen jó volt nekem így.

Nem akartam én Nash Malfoy felesége lenni.

Soha.

Aztán továbbgondoltam Lysandra mondatát.

– Vagy igen? Hallottál valamit? – kérdeztem vissza, gyanúsan.

– Mit hallottam volna? – emelte fel a kezét Lys, kicsit visszább is húzódva.

– Anyámmal laksz egy házban. Bármit hallhatsz – forgattam meg a szemem. Jól ismertem Ursula Black módszereit. A gondolkodásmódját, a beszólásait, a ravasz gondolatait. Megütögettem az ajkamat, ahogyan visszaemlékeztem az anyám összes szarkeverésére gyerekkoromból. – Az anyám áskálódhat valamit a Malfoyokkal a hátam mögött... akármit. Így is eléggé a Black család kezére játszok, amiért egy Malfoy-jal járok. Akaratom kívül adtam meg nekik a legnagyobb elégtételt.  Biztos, hogy anyámat ez még bátorítja is, hogy elszervezzen valamit.

Mire a végére értem, már egy kész összeesküvés elmélet rajzolódott ki a fejemben.

Nem hiába működött olyan jól évekig a szüleim – elrendezett – házassága. Mind a ketten remekül tudták keverni a kártyákat , a szálakat, manipulálni az embereket, a saját gyerekeiket meg főleg. Tőlük örököltük mindannyian ezt a szörnyű agyunkat, amiben az önzőség, a ravaszság és a hatalomvágy volt az uralkodó.

Az ilyen tulajdonságok és a gének miatt féltem én is magamtól.

hello hallo, boszorkányok, varázslók és muglik!

üdvözöllek titeket a következő részünkben ❤❤❤❤

remélem hogy örültök annak, hogy az elején egy kis Roxfort flashbacket láthatunk, Theseus és Lyra kapcsolatának arany időszakából 😂😂😍😍 mert én nagyon örültem neki, hogy megírhattam 😂😂😍😍

A rész második felében pedig megismerhetitek a hollóhátas banda harmadik tagját, lyra leendő sógornőjét, lysandrát (akinek a személyiségét és háttertörténetét teljes egészében plutoissaplanet -nek köszönhetjük)

Írjatok irjatok, kérlek, hogy mit gondoltatok és hogy mit vártok a következőkben ❤❤❤❤