⋆ ˚｡⋆ ✧────────────✧⋆｡˚ ⋆

( chapter five. )

❝ thanks for the offer ❞

⋆ ˚｡⋆ ✧────────────✧⋆｡˚ ⋆

Akárhányszor voltam a kihallgató szobákban, mindig az apám roxforti irodája jutott eszembe.

Azt hinné, hogy az ember, hogy ezek a legboldogabb emlékeim. Például, hogy hetente egyszer találkoztam Papával és teáztunk, miközben kiöntöttem neki a szívem és az aggályaim. Vagy, hogy idő előtt elmondta, hogy hány RBF-et sikerült szereznem és büszkén megölelt.

De nem. Mert az irodájában történt dolgok életem legfájdalmasabb, legszörnyűbb emlékei. És minden egyes sebem és sérelmem abból az irodából indult ki.

Így nem csoda, hogy megremegtem minden alkalommal, amikor be kellett lépnem a Minisztérium egyik kihallgató termébe.

Amikor a három bentlévő meghallotta az ajtó nyílását, felkapták a fejüket. Göethét az asztal másik végébe terelték, erősen utalva arra, hogy ő itt az áldozat, a kérlelő, aki a kegyeikbe akar férkőzni, aki kér valamit. Theseus gyengéden megfogta a derekamat, és a két szabad szék felé irányított. Én az asztal szélére ültem, az oldalamon Theseus-szal. A három férfi, akik már vártak minket, Torquil Travers (a Varázsbűnüldözési Főosztály feje, Theseus közvetlen főnöke), Arnold Guzman (egy... amerikai) és Rudolph Spielman (aki megsebesült Grindelwald szökésekor, a sebhely és az égés tisztán látható volt az arcán és a nyakán).

– Akkor hát kezdjük! – Travers kifejezően nézett rám, jelezve, hogy ideje elkezdenem a jegyzetelést. A penna gyorsan forgott az ujjaim között, ahogyan Travers felcsapott maguk előtt egy mappát, amelyben megtalálható volt Göethe körözési plakátja és fényképek a New York-ban történt obscurus támadásról, leomlott épületekről és feldúlt kerületekről.

Theseus zavartan megnyalta az ajkaikat.

– Azt kéri, oldjuk fel a magára kiszabott kiutazási tilalmat – fogalmazta meg Travers Göthe kérelmét, amit én nagy betűkkel fel is jegyeztem a pergamenemre. – Miért?

Mindhárman várakozva bámulták Göethét, hogy a fiatal férfi válaszoljon az evidens kérdésre. Ugyan miért akarta kérvényezni a kiutazási tilalma megszüntetését? Ugyan miért? El nem tudom képzelni.

– Mert szeretnék külföldre utazni! – válaszolta Göethe. A szemem sarkából láttam, hogy Theseus szája egy kósza, alig látható mosolyra húzódik, amit minél előbb le akart törölni az arcáról, még mielőtt bárki is meglátja.

– A nevezett nem együttműködő, nem tárja fel előző külföldre utazása okát – olvasta fel Spielman a saját mappájából.

– Munka volt. Terepmunka, uram – magyarázta Göethe. – Anyagokat gyűjtöttem a varázslényekkel foglalkozó könyvemhez.

Egy mellesleg nagyon is jól sikerült könyvhöz.

– Lerombolta fél New York-ot! – ellenkezett rögtön Travers. Kishíján felhorkantottam.

– Nem, ez teljesen megalapozatlan állítás, én... – Göethe szájából gyorsan folytak ki a szavak, próbálva védeni magát. Igaz, igaz, hiszen nem fél New York-ot rombolta le, nem, nem, még két épületnek le kellet volna dőlnie, hogy meglegyen a fele!

– Göethe! – szólt közbe Theseus, halkan, de határozottan, arcával és kezével jelezve, hogy az öccsének nem kell ennyit beszélnie, mert talán még több bajba keveri magát.

Így Göethe megállt.

– Mr. Salmander, Önnek ugye nem tetszik ez a helyzet, és közölhetem, nekünk se tetszik – szólt közbe a tárgyalás során először Guzman, az amerikai, és mint olyan, elég csekély esély volt rá, hogy Travers vagy akár Spielman hallgatni fog rá. Bármiben. – A kompromisszumkészség jegyében teszünk önnek egy ajánlatot.

Az egyik kezem akaratlanul is Theseus combjára csúszott és megszorítottam. Hát ezt tetted! Valamit tervezgettél és ez volt az, ugye? Göethe is óvatosan a bátyjára pillantott, de Theseus csak biccentett, jelezve, hogy csak hallgassa végig. Ezt akár nekem is üzenhette volna.

– Miféle ajánlatot? – kérdezte Göethe végül, egészen finoman.

– Feloldjuk az Ön kiutazási tilalmát, egy feltétellel – mondta Travers, olyan stílusban, mintha élete legnagyobb ajándékát adná a fiatalabb Salmander fiúnak.

– Felvesszük a Minisztériumba – folytatta Spielman. – Nem is akárhova. A bátyja részlegébe.

– Nem – Göethe csak felkuncogott, amint feldolgozta magában a mondatot. Rá kellett szorítanom Theseus lábára, hogy én ne nevessek fel. Ezt jól kitervelted, Thes! De nem gondolod, hogy az öcséd ebbe belemenne! Egyáltalán nem ismered? Theseus, amint meghallotta Göethe válaszát, csak fintorgott, amitől szintén nevethetnékem támadt. – Úgy gondolom, Theseus aurorkodjon csak, de... engem más terület vonz.

– Mr. Salmander, a varázslók és a varázstalanok békébe élnek, évszázadok óta – már Spielman első szavaiból hallatszott, hogy magasztos beszédnek leszünk fültanúi, amivel mindegyikőnket próbál meggyőzni valamiről. – Grindelwald ezt a békét akarja feldúlni. Ráadásul, nem kevés varázsló számára az, amit hirdet, kimondottan csábító. Számos aranyvérű hiszi, hogy nekik kellene uralkodniuk. Nem csak a mi világunkban, hanem a varázstalanok világában is.

Kirázott a hideg, amint megemlítette az aranyvérűeket. Legjobb tudomásom szerint, én voltam az egyetlen nemesi családból származó a szobában. És az én családom állt a legnagyobb aranyvér mániások hírében.

Az asztal folyékony, merengőhöz hasonló felülete elkezdett gomolyogni és kiadta Grindelwald képét, ami újabban minden egyes méteren visszanézett ránk a falakon. Az ember olyan hatalmas félelmet indított el bennem, hogy meg sem tudtam érteni.

A legrosszabbon kezdtem el gondolkodni. Vajon van valaki a családomban, aki támogatja, aki a háborúban átáll az ő oldalára és elárul minden varázslót? Az anyám, az özvegy, aki imádta Papa összes ideálját? A legidősebb bátyám, Sirius, aki a legjobban hasonlított az apánkra és elsőszülöttként minden kérésének próbált eleget tenni? Belvina, aki a hatalom megszállottja? Cygnus, az ikertestvérem, aki minden egyes törésről tudott az életemben? A törékeny, ártatlan Arcturus öcsém, aki éppen pár éve lépett ki a Roxfortból?

Én?

– Hősként tekintenek Grindelwald-ra, Grindelwald pedig ebben a ... fiúban eszközt lát céljai elérésére – Spielman kifejező, de rövid pillantást vetett rám, jelezve, hogy pontosan tudja, ki vagyok, mi a nevem és mi a státuszom. Fenyegetést látott bennem. A jelenlétemben. A kapcsolataimban. Ekkor pedig Theseus-on volt a sor, hogy megszorítson.

Grindelwald képe lassan megváltozott, és kiadta az obscurus képét. Credence Barebone-ét. Sok ideig tanulmányoztam az ügyét, az életútját, elemezgettem minden lépést és döntést, ami ahhoz vezetett, hogy obskuráló váljon belőle.

– Bocsánat, de úgy beszél Credence-ről, mintha még élne – fintorgott zavartan Göethe, és fájó, szinte szenvedő pillantással pillantott rá a fiú képére. A fiúra, akit meg akart menteni, minden áron. Akit egy szempontból meg is mentett.

– Mert él is, Göethe. Életben maradt – Theseus volt az, akit elmondta a testvérének a hírt. Erről én sem tudtam. Hiszen hogyan is maradhatott volna életben? Egyáltalán az kész csoda volt, hogy megélte a fiatal felnőttkort. – Több hónapja elment New Yorkból. Most valahol Európában van, nem tudjuk, pontosan hol.

– Azt várják tőlem, hogy felkutassam? És megöljem? – Nem! Ezt nem várhatják tőle! Magamban ordítottam, de tudtam, hogy Theseus a fejemben van és mindent hall, amit gondolok. Theseus csak egy pillanatra nézett rám, de az éppen elég volt, ahhoz, hogy visszasüppedjek a székembe és ne álljak fel a „nagy tekintélyű varázslókkal" szemben, hogy ne keljek fel és ne kezdjek el veszekedni velük.

– A jó öreg Salmander! ­– a hang a hátunk mögül hirtelen ért. Mély hangú, hidegrázós nevetés közepette lépett ki az árnyékok közül. Fogalmunk sem volt róla, hogy ott van a megbeszélésen. Se Theseus-nak, se nekem. Gunnar Grimmson volt az, a Minisztérium egyik zsoldosa és fejvadásza, különleges érdeklődéssel a varázslények felé. Travers imádta alkalmazni, mert könyörtelenül felkutatott mindenkit, legyen a célszemély akárhol. Ha valakit Grimmsonnak kell megkeresnie, az biztosan szörnyű és gyötrelmes halált fog halni.

És amennyire Travers imádta alkalmazni, Theseus éppen annyira ódzkodott tőle. Ha valakit meg kellett keresni, azt megoldottuk nélküle.

– Ő meg mit keres itt? – Göethe dühben forgó szemmel kapkodta a fejét, amint felismerte Grimmson alakját a sötétben. Grimmson több olyan varázslényt is megkínzott, sőt megölt már, amit Göethe védelmezett. Nem volt meglepő a reakciója.

Theseus, ez mit keres itt? Theseus! – szorítottam a kezét, elfehéredett ujjakkal, könyörögve a szememmel, hogy rám nézzen. Már Grimmson jelenléte is félelemmel töltött el. Ha Grimmson jelen van, mindenki vérfürdőre számít.

Nyugodj meg, Lulu! – fordította a fejét végre rám Theseus, a kezemet megsimítva, a lehető legnagyobb takarásban. – Nem azért van itt, hogy minket bántson.

– Elvégzem a munkát, amihez valaki túl gyönge – a férfi közelebb oldalgott, Credence arcát kémlelve, feljegyezve magában minden arcrendülését és jellemzőjét. – Ez az?

Göethének ekkor fogyott el a türelme. Felpattant a székéből és kiviharzott az ajtón.

– Nem kap engedélyt a kiutazásra! – szúrta belé az utolsó döfést Travers, Göethe után kiabálva. Theseus és én a csukódó ajtót bámuljuk, várva, hogy Göethe talán visszajön. A három másik pedig szinte csodálóan beszélget Grimmson-nal.

– Nos, uraim, felteszem ez azt jelenti, hogy az enyém a munka! – a világos hajú északi, könyörtelen bérgyilkos letelepszik Göethe helyére, mikor mi felálltunk a helyünkről, hogy a folyosón utolérhessük a fiatalabb Salmandert.

– Göethe! – kiáltottunk fel Theseus-szal már az üres minisztériumi folyosón, amin bár egy lélek sem lépkedett rajtunk kívül, a sötét, fényes téglák szinte fojtogatóan hatottak ránk.

Göethe csak másodjára torpant meg, hogy felénk forduljon.

– Gondolhatod, hogy Grimmson bevonása nekem sincs ínyemre! – indult meg az öccse felé Theseus, mire kis híján felhorkantottam, és inkább a távolból hallgattam végig a beszélgetésüket.

– Nem akarom hallani, hogy a cél szentesíti az eszközt! – tiltakozott Göethe hevesen, jól ismerve a bátyját és azt, hogy mivel próbál érvelni.

– Nem dughatod örökre homokba a fejedet!

– Jól van, persze, kezdődik... - kezdett bele elkeseredetten, mégis hevesen a fiatalabb testvér. – Hogy önző vagyok, felelőtlen...

Nem vagy az, Göethe. Egy cseppet sem vagy az.

– Eljön a nap, nem is olyan sokára, amikor mindenkinek döntenie kell, melyik oldalra áll – hajolt hozzá közelebb Theseus, feszülten próbálva meggyőzni, majd gyengéden Göethe mellkasára nyomott az ujjával. – Még neked is.

– Én nem állok oldalakra – Göethe talán akkor először nézett bele a bátyja szemébe, valószínűleg csak azért, hogy Theseus-t is meggyőzze. Majd elindult a kijárat felé.

– Göethe! Göethe! – szólt utána Theseus, még mindig nem adva fel. – Gyere ide!

Egy ölelésbe vonta az öccsét, amit bár Göethe nem viszonzott, nem is lökte el.

Csak egészen erőlködve hallottam, ahogyan Theseus Göethe fülébe suttog pár szót.

– Figyelnek téged!

Majd Göethe elment.

– És te, te tényleg ezt az oldalt választod? – dőltem neki a korlátnak szigorúan, amikor Theseus nehéz léptekkel visszaért mellém, én pedig az ujjammal a tárgyalóterem irányába mutattam. – Amelyik Gunnar Grimmson-t fogadja fel, hogy megkeressen egy ártatlan fiút, aki nem is tehet arról, hogy milyen élete van? Gunnar Grimmson? Nem is emlékszel, hogy három hónapja megölt egy házimanó csoportot és a holttesteket London utcáin találtuk meg? Nekem kellett megírnom a gyilkossági aktát! Miután jártam a helyszínen, napokig nem tudtam enni! Ez az az ember, aki mögé akarsz állni és támogatni? Bízni benne?

– Egy szóval sem mondtam, hogy bízom benne! Szerinted igen? – tiltakozott Theseus és a szememben próbálta keresni a választ a kérdésére. Én csak fújtattam egyet, jelezve, hogy fogalmam sincs mi jár a fejében. – Szerintem az az ember nincs senkinek az oldalán, csak a saját életéért küzd, és annak dolgozik, aki a legtöbbet ajánlja. Mindig azt mondjuk rá, hogy zsoldos, nem emlékszel?

– Már nem is tudom, hogy mit higgyek – vontam meg a vállam, kissé reményvesztetten, és próbáltam nem azon gondolkodni, hogy mit is jelent pontosan, hogy a Minisztérium ilyen könnyen felfogad egy... kínzót. Egy szadistát. Hogy mit jelent mindez az életünk, a morálunk számára. A politikába, az intrikákba mindig hamar belefáradtam, pedig a Black családban felnőve, elég sok tapasztalatom volt mindkettőben.

Az apám kevés dologban volt nagyon büszke rám. De abban igenis sokra tartott, hogy milyen könnyen átláttam a szövevényeket, és bár nem szerettem belebonyolódni a manipulációba, volt hozzá agyam. Affinitásom. Érzékem.

Az egyetlen Mardekáros tulajdonságom volt, és az is a Hollohátas agyam eredménye volt.

– Lulu, kérlek... Téged nem fog bántani. Soha – Theseus belenézett a szemembe, és szinte rögtön láttam, hogy felismerte a kék örvényeimben futó érzelmeket. Hát persze, hiszen rettentően sokszor látta már őket. Látott már engem kétségbeesni, széttörni, meghajolni, halálra rémülten, fenyegetve. Az egyik kezét finoman, egészen óvatosan és habozva az arcomra fektette, az ujjaival simogatva a bőrömet. – Ő nem...

– Pontosan tudom – bólintottam gyorsan, nem engedve, hogy kimondva a szavakat, amiktől az még inkább eszembe jut. – Az, hogy nem vagyok varázslény, hanem csak egy... egyszerű aranyvérű, nem azt jelenti, hogy nem félhetek egy bérgyilkostól, aki ha esetleg rossz oldalra áll, tudja minden gyenge pontunkat.

– Nem láthatunk mindent előre, Lulu. Ez ugyanannyira aggaszt engem, mint téged.

– Pedig már meg kellett volna szoknom, hogy semmit nem tudok előre látni. 

hello hallo, boszorkányok, varázslók és muglik!!!

tudom, tudom, sokat várattalak titeket ezzel a résszel, nagyon sajnálom.

ez a rész az utolsó társalgástól eltekintve, teljes mértékben a filmben lévő tárgyalás jelenetből van véve, így talán semmi izgalmas nincs benne, lyra reakciótól eltekintve, a dialógust a szinkronos verzióból írtam ki ❤❤❤

nos, mit gondoltok, lyra miért volt ennyire triggerelve grimmson jelenléte miatt, vajon mi történhetett lyra múltjában?