⋆ ˚｡⋆ ✧────────────✧⋆｡˚ ⋆

( chapter four. )

❝  newt ❞

⋆ ˚｡⋆ ✧────────────✧⋆｡˚ ⋆

3 hónappal később

– Azt hittem, hogy te meg Violetta már abbahagytátok ezt a... dolgot! – rohant utánam Eviana Prewett, az egyik legjobb barátnőm az Aurorparancsnokság folyosóján, olyan sebesen, hogy az üzeneteket vivő papírrepülők alig tudták kikerülni.

– Igen, Evie, beszélj hangosabban, hogy az egész Minisztérium megtudja! – sziszegtem vissza neki a vállam fölött, majd sóhajtva lassítottam, hogy utol tudjon érni.

– És mit gondol Cy erről az egészről? – ráncolta a homlokát Eviana, miközben kifújt az arca elől pár fekete hajszálat, ami a futás miatt összekócolódott.

– Tudod, hogy Cygnus-t nem érdekli – legyintettem, mintha tényleg nem lenne semmiség. Amióta három hónapja azon az estén, sok év után újra csókolóztam a bátyám menyasszonyával, nem történt meg újra. Egészen egy héttel ezelőttig, amikor is Violetta nagyon nagyon zaklatottan ért haza a munkából és Cygnus nem volt otthon, hogy megvigasztalja. Nekem voltaképpen minden nap szükségem volt valakire, hogy feldobjon, így... megtörtént újra.

Eviana pedig... mint mindenen, teljesen megbotránkozott és kifejezte aggályait.

A Prewett lányt gyerekkorom óta ismerem, és egészen azóta vagyunk barátok, hogy mindkettőnket a Hollóhátba osztott be a Teszlek Süveg. Mivel a családja ugyanolyan aranyvérű volt, mint a Black család, gyerekkorunk óta minden létező eseményen, partin és összejövetelen találkoztunk, de egészen a Roxfortig nem voltunk igazi barátok, csak ismerősök. Majd rádöbbentünk, hogy több a közös bennünk, mint azt valaha is gondoltuk.

Tizenegy éves korunkig úgy tekintettem Evianára, mint a szófogadó, elegáns és tökéletes lányra, aki egyenes háttal ül a széken, alig látható mosollyal köszöni meg az ételt és nem issza szürcsölve a teát. De az igazság az volt, hogy ezt a lányt a szülei egész életében elnyomták, és egyetlen gyerekként mindig meg kellett felelnie az elvárosoknak. De minden alkalommal, amikor elszúrt valamit, Merlinhez imádkozott, hogy bocsátsa meg a bűneit. Még sosem láttam varázslót így imádkozni.

Egész életében úgy érezte, hogy ő a szégyen, pedig valójában tényleg tökéletesebb volt bárkinél, akit ismerek. És mindig úgy érezte, hogy a Hollóhátba sem tartozik igazán. Amikor elveszett egy órán a gondolataiban, mert a pergamen szélére rajzolgatott. Amikor elkésett az első óráról, mert fennmaradt éjszaka elolvasni egy könyvet, ami senki mást nem érdekelt, csak őt.

Egyszer a festményünk előtt találtam rá egy reggelen, a földön ült, a könnyek már felszáradtak az arcán. Nem tudott bejutni a klubhelységbe, mert nem tudta megfejteni a festmény rejtvényét. És kint kellett aludnia a folyosón, a hideg torony falának dőlve, mert meg akarta nézni a csillagokat a Csillagvizsgálóból.

Mindig úgy tekintettem rá, mint egy jó angyalra, aki a vállamon ült és ügyelt rá, hogy jó döntéseket hozzak. A lágy szíve éppolyan különleges volt, mint a festményei, amik minden egyes alkalommal ámulatba ejtettek. És, amikor álomba sírtam magam, mert valami szörnyűség történt, Eviana mellém bújt és azt mondta: Merlin nem játszik az emberekkel, csak a móka kedvéért. Annyiszor mondta el, hogy úgy kell cselekednem, hogy továbbra is méltó legyek Merlin szeretetére, hogy majdnem elhittem.

De az az igazság, hogy mindig tudtam, hogy Merlin szeretete réges-régen elhagyta a Grimauld tér 12 lakóit.

– Nézd, tudom, hogy mi, aranyvérűek ezt az egész monogámia dolgot elég szabadon kezeljük... de nem ennyire szabadon – kapta el a karom Eviana és megállított, még mielőtt újra megszaporíthattam volna a lépteimet. Eviana, hiába volt két évig a Hollóhát kviddics csapatában, az utóbbi pár évben irodai munkát végzett, így teljesen kifulladt a folyosón való futástól.

– Nem történik meg minden egyes nap, Evie – próbáltam védeni magam, elhúzva a karom előle, minden szót jól artikulálva, hogy a barátnőm is érthesse. – És kétlem, hogy Cy minden egyes nap teljeséggel hűséges lenne Violettához.

– Igen, de neked is van barátod, ha elfelejtetted volna! És ki tudja, hogy Nash mit szólna, ha kiderülne, hogy... titokban Violettával kamatyolsz – Eviana közelebb hajolt a mondandója második felében, és le is halkította a hangját, mintha valaki kihallgatná a beszélgetésünket. – Ki tudja, hogy mit tenne! Malfoy, sosem lehet tudni!

– Nem fogja megtudni, Eviana – válaszoltam lágyan, nyugodtan, bár egy másodpercre összerezzentem, amikor elképzeltem. Sokszor eszembe jutott már, hogy lehet, Nash sem annyira hűséges hozzám, a Főosztályán dolgoztak nagyon csinos, fiatal lányok, akikkel sokszor láttam belsőségesen beszélgetni. De sajnos, ha ő csinálja, nem azt jelentette, hogy nekem is lehet. Így tényleg az volt a legjobb megoldás, nekem és a bátyám lelki egészségének is, hogyha az egész titokban marad és befejeződik.

Eviana elégedetten bólintott egyet és jól láthatóan megnyugodott. Aztán... a tekintete a hátam mögé vándorolt, majd elkerekedtek a szemei.

– Az ott... Göthe?

– Micsoda? – hátrakaptam a fejem, teljes meglepettségben. És valóban. Göthe Salmander ott ült a minisztériumi folyosó egyik padján, kócos hajjal, elmerengve.

Az édes Göthe Salmander. Olyan sok évig csak és kizárólag Theseus kisöccseként volt meg bennem... a fiú, aki időközben férfi lett. Mondhatni ironikus volt a mi kettőnk kapcsolata. Hiszen az apám volt az, aki annak idején kirúgta őt a Roxfortból. Miközben én a bátyjával jártam.

A következő években sok mindent éltünk át együtt. Akkor vettük fel újra a kapcsolatot, amikor Theseus bevonult katonának. Együtt éltük át azt az időszakot. De elváltak az útjaink, amikor Theseus és én szakítottunk, miután hazajött, mint háborús hős. Majd... mikor megkaptam az első minisztériumi állásomat, őt ugyanabban az irodában találtam. A Házimanók Áttelepítése Részlegén. Két évet dolgoztunk együtt, mielőtt ő továbblépett a Bestia Tagozatra.

Nehéz időszakon segített át, még akkor is, ha ő erről mit sem tudott. Ebben a két évben döbbentem rá, hogy Göthe és Theseus mennyire hasonlítanak. És amikor Theseus-t elvesztettem... Göthe ott volt mellettem és bármilyen szörnyen is hangzik ez, egy módon helyettesítette.

Voltak napok, amikor csak arra tudtam figyelni, hogy Theseus milyen jegyeit vélem felfedezni Göthében. Az orruk. A szájuk. Talán minden egyes szeplőjük ugyanazon helyen volt. De másrészről... Theseus teljesen az ellentétje volt Göthének. Theseus volt a nagyravágyó nagytestvér, későbbi Aurorparancsnok, letelepedett, megkomolyodott ember, aki hamar emelkedett fel a ranglétrán. Göthe ennek teljes ellentéte. Ő a nomád, aki a világot járja, miközben Theseus megszólalás nélkül aggódik miatta. Theseus sosem akart a Minisztériumban dolgozni, sosem akart ebbe a társaságba tartozni, de mégis felemelkedett itt, de most... egy krízis közeledik. Mind éreztük, ahogyan forrósodik a helyzet, napról napra. És mint mindenki ezt várná a családjától, Theseus is azt akarja, hogy Göthe a közelében maradjon, hogy mellette harcoljon, ha eljön az ideje. Meg akarja védeni, és nem ellökni magától.

És ahogyan ott láttam Göthét ülni a folyosón, szorongva, összeroskadva, elém tárult egy kép, amitől majdnem felnevettem. Theseus-nál jobban ölelkezni szerető embert nem ismerik. Amikor ő öleli az embert, olyan mintha az összes törött csontja összeforrna, mintha minden rossz szerve és elcseszett szövet a testében újjászületne és jobbá válna. Göthe pedig mindig menekülni szeretett volna, amikor valaki ölelő karokkal közeledett felé.

– Hé, Evie! Találkozzunk ebédnél, oké? – néztem rá a barátnőmre, amikor ki tudtam lökni magam a gondolatmenetemből. – És szólnál Lysandrának, hogy próbáljon meg nem elkésni? Valakinek korlátozott az ebédszünete.

– Oké, persze – bólintott Eviana, kicsit összezavarodva. – De azért még nem fejeztük be ezt a beszélgetést! Érted, Lyra?

De én már nem is hallottam, már mellette sem voltam. Mert sebes léptekkel haladtam Göthe felé.

– Pickett már megint rosszalkodik, Göthe? – torpantam meg mellette, amikor megláttam, hogy a kabátja zsebéből kilóg a kis bólintér, Pickett, aki már évek óta hűséges társa, és amikor éppen kiugrott a padlóra, Göthe rögtön utána ugrott, hogy nehogy elszökjön.

Göthe úgy nézett fel rám, mintha életében először látna. Mintha egy délibáb lennék a sivatagban.

– Lyra... – lehelte ki reszketeg levegővel Göthe és egy óvatos mosolyra húzódott a szája. Ez volt a tipikus vigyora, ami egyszerre jelentette azt, hogy boldog és azt, hogy a föld alá akar süllyedni.

– Szia – intettem bénán, de félig kuncogva, miközben Pickett visszakúszott Göthe kabátzsebébe, maga Göthe pedig tétován felállt, toporogva, nem tudva, hogy pontosan miként is kéne üdvözölnie engem. Megkönyörültem rajta, és miközben beszéltem, megszorítottam a karját. Hogy minél kevesebb legyen a testi kontaktus, ahogyan ő is szereti. – Gratulálok ismét a könyvedhez! Egy este alatt elolvastam, nagyon jól sikerült!

– Ó! – lehelte ki magából Göthe. – Köszönöm, Lyra! És azt is, hogy eljöttél a könyvbemutatóra. Sokat jelentett.

– Ez természetes! – legyintettem. Pár hete volt a Legendás állatok és megfigyelésük könyv bemutatója a Czikornya és Patzában. Egész szép kis tömeg jött össze a boltban. A héten megjelent Szemfényvesztő újság címlapon közölte le a képet Göthéről, Theseus-ről, Letáról... és rólam, ahogyan ott téblábolok a kép szélén, nem találva a helyem a társaságban. Mit kellett volna tennem? Bájolognom az ex-barátom csodálatos és ámulatba ejtő menyasszonyával? Nem. Jobb volt meghúzni magam. Főleg, hogy már azért is bajba kerülhettem Nash-nél, hogy Theseus oldalán voltam a képen, ami megjelent egy országos lapban. – Talán most, hogy az apám már nincs a színen, lehet, hogy a Roxfortban is elfogadják, mint tankönyvet! Az egyenesen zseniális lenne!

Valóban fantasztikusan sikerült könyv lett, amiben Göthe sorra veszi az általa kutatott és felfedezett lényeket, és nem úgy kezeli őket, mint... közönséges szörnyeket. Veszélyesség szerint rangsorolta őket, előhelyük és tulajdonságaik pontos leírásával. Sokat akkor fedezett fel, amikor együtt dolgoztunk, így nem volt idegen számomra a dolog.

– Még nem is... nem is tudtam... kifejezni a részvétem az apád miatt – folytatta finoman, lágyan Göthe. És minden zavartsága ellenére éreztem az őszinteségét.

– Á, nem is kell! – ráztam meg a fejem rögtön. – Szörnyen bánt veled, nem kell sajnálnod. Kétlem, hogy bárki sajnálná.

A lánya voltam, és még én is sokszor elgondolkodtam rajta, hogy valóban sajnálom-e Papát, vagy csak a megszokás és az elvárás miatt érzek gyászt. Nem egészen két éve, a temetésén, a testvéreim mellett álltam a temetőben, a Black családi kriptában, Belvinát átkarolva, akit rázott a sírás, a másik kezemmel pedig az öcsém, Arcturus kezét fogva, aki hozzám hasonlóan nem tudta, hogy mit gondoljon a helyzetről. Sirius bátyám a saját családja mellől sújtott le ránk szigorú tekintetével (amit magától Phineas Nigellus Blacktól örökölt), amikor Cygnus és én felhorkantunk apánk erényeinek felsorolása közben.

– Akkor is... Az apád volt. És az igazgatónk – folytatta Göthe.

– Aki kidobott téged a világ legcsodálatosabb helyéről! – torpantam meg egy pillanatra. Mintha lett volna jogom felháborodni Göthe helyett.

– Hát... nem mondanám, hogy annyira rosszul alakult az élet – mosolyodott el óvatosan. Hát azért Leta Lestrange-t elvesztetted. Pedig ő volt egyáltalán az oka, hogy kidobtak.

Ki tudja mi történt volna, ha akkor Göthe a Roxfortban marad! Talán most ő venne el Letát, és nem Theseus.

De túl sok mi lett volna ha volt az életemben ahhoz, hogy elmerengjek rajta. Talán bele is őrültem volna.

Göthe zavartan megigazította a kabátja szélét. Gondolom Pickett ismét elkezdett mocorogni a belső zsebében.

– Mik azok a sebek a kezeden? – rögtön észrevettem a karmolásnyomokat és lila foltokat a kézfején végigfutni. – Jól belenyúltál a málnásba vagy mi a Merlin?

– Ó, én... – Göthe követte a pillantásomat, mintha most először realizálná, hogy megsérült. Talán tényleg nem is vette észre őket egészen addig a pillanatig. – Van egy... sebesült Kelpie-m. De igazán jámbor. Őszintén az. Csak tudni kell bánni vele.

– Meghiszem én azt! – biccentettem, félig lenyűgözve, félig büszkén. – És ki tudna vele jobban bánni, mint Göthe Artemis Fido Salmander?

És nevettünk, mintha nem a Minisztérium folyosón társalognánk. Mintha semmi baj nem lenne az életben.

Egészen addig tartott, míg...

– Most már bemehetsz, Göthe! – mindketten felkaptuk a fejünket a hirtelen, lágy hangra. Mintegy végszóra... megjelent Leta Lestrange. A finom, gyönyörű lábbelijével, a kecses tartásával, a makulátlan, ránctalan ruhájával – ami inkább ruhaköltemény volt, mint egyszerű rongy vagy munkaegyenruha –, a tökéletesen fésült, csillogó hajával.

Nehéz volt úgy utálni a volt barátom menyasszonyát, hogy minden tökéletes benne. Nem csak a modora vagy a kiállása, hanem a jelleme és a külleme is. Leta mosolya egy pillanatra szélesebb lett, amikor Göthe reszketegen kimondta a nevét.

Annál pedig, hogy nem tudtam utálni, csak egy dolog volt rosszabb. Sokkal, de sokkal rosszabb. Hogy ő sem utált engem. Minden joga meglett volna hozzá, de mégsem. Mert Leta ennyire tökéletes volt.

– Mit keresel te itt? – kérdezte Göthe a fiatal nőtől, anélkül, hogy a szemébe nézett volna. Talán csak egy embert érinthetett meg jobban Theseus és Leta a közelgő esküvővel, mint engem és az nem volt más, mint... Göthe maga.

– Theseus bevont engem a nagy minisztériumi családba – Leta alig pár éve dolgozott aurorként. Ez nem jelentette azt, hogy amatőr volt. Példának okáért... magasabb rangban állt, mint én. A nyers hangja ellenére Leta szavai törődésről árulkodtak. Olyanfajta nő volt, aki rezzenéstelen arccal tudott a szerelméről vallani, és nem tekintették emiatt hidegnek.

– Ő mondta így, hogy minisztériumi család? – kérdezett vissza Göthe, hitetetlenül. Hát persze, hogy ő mondta így. – Igen, ez a bátyámra vall.

Mindketten elnevették magukat, egészen halkan. Leta töretlen arca pedig egy pillanatra... boldognak tűnt.

Én pedig mintha ott sem lettem volna.

– Ó... szia, Lyra! – kellett nekem elkiabálni.

– Szervusz, Leta! – kényszerítettem magam egy mosolyra, amiről bizonyosan éreztem, hogy kamunak látszik.

Hirtelen, zajos hanggal elhaladt mellettünk a beüzemelt, minisztériumi takarító gép, így gyorsan a folyosó két szélébe ugrottunk, hogy ne tudja elsodorni a lábunkat.

Ezután Leta biccentett a fejével és a tárgyalószoba felé irányított minket. Úgy döntöttem, hogy mellettük maradok. Talán mazochista indokok miatt. Az önsanyargatás a védjegyem volt. Muszáj volt be is hódolnom neki.

– Theseus sajnálja, hogy nem jöttél el hozzánk vacsorára – kezdett bele Leta óvatosan, nem nézve a fiatalabbik Salmander szemébe. Úgy látszik, amit Theseus mondott nekem három hónappal ezelőtt, még mindig állt. Göthe továbbra sem vette rá magát arra, hogy náluk vendégeskedjen. Ekkor döbbentem rá, hogy nem csak én éreztem magam kényelmetlenül magam ebben a társalgásban. A másik kettő is. Annyi történelmük volt, hogy nem lehetett semmissé tenni. – Hogy egyik este sem felelt meg neked.

– Nagyon sok a dolgom – próbálta kihúzni magát Göthe, elég amatőr módon, bűnbánó hangon.

– Ő a bátyád, Göthe. Szeretne többet látni tőled – kishíján felvinnyogtam, így inkább felfelé kezdtem el bámulni, a fenti ablakokat takarító házimanókra pillantottam, sajnálva szegény kis teremtményeket. – Ahogyan én is.

Majdnem elborultam a saját lábaimban, amikor ezt meghallottam, és ahogyan ismertem, Göthe is hasonlóan reagált mélyen legbelül.

Leta lelassította a lépteit, és hosszú percek óta először nézett hátra Göthére. Szeretettel teli pillantással.

Kezdtem kínosan érezni magam, amiért nem léptem le.

Göthe észrevette és kínosan konstatálta, hogy Pickett ismét kibújt a kabátja zsebéből, hogy körülnézhessen a folyosón. Tapasztalt magizoológus érintéssel visszahessegette a kis bólintért a helyére, aranyos felkiáltással, ami miatt elmosolyodtam. Talán először őszintén aznap.

– Miért szeretnek ennyire téged a furcsa lények? – kuncogott fel Leta. Már azelőtt tudtam a választ, és szerintem ő is, mielőtt Göthe meg tudott volna szólalni.

– Nincsenek furcsa lények, csak... szemellenzős emberek – a mondat második felét már Leta is szinkronban mondta Göthével, és én is annyira sokszor hallottam már, hogy egyszerűen muszáj volt velük együtt tátognom a berögzült szöveget.

– Hány hetes büntetést kaptál, miután ezt mondtad Prendergastnak? – ó, a jó öreg Prendergast. Azok közé a professzorok közé tartozott, akik különösen figyeltek mindig Göthére, hogy megbüntethessék, akárcsak egyetlen félig rossz mozdulat után. Prendergast annyira gyűlölte Göthét és Letát, amennyire segítette Theseus és az én fejlődésemet.

– Akkor éppen egy hónaposat – a büntetés jóval nagyobb volt, mint azt a tett megkövetelte volna. De persze... ha ezt bárki nehezményezte volna, rögtön az igazgatóiba került volna. És mivel apám sem tartozott Göthe rajongói közé, biztosan meghosszabbította volna a büntetőmunkát.

– Egy trágyagránáttal elértem, hogy engem is megbüntessen, emlékszel? – Leta arca igazán boldognak tűnt a régi emlékektől. És időközben elértünk a teremig, ahol Göthe meghallgatását tervezték tartani. Theseus pedig éppen felénk közeledett. Göthe követte a pillantásomat a bátyja felé, mintha már nem is hallotta volna Leta szavait. Theseus megjelenésével, a jóleső nosztalgia megtöltődött csalódással.

– Nem, nem... ezt nem tudtam – préselte ki magából Göthe, mikor Leta is észrevette a közeledő vőlegényét. Göthe rám pillantott, figyelve a reakciómat, én viszont csak fújtattam egyet és hátrébb léptem, hogy Theseus is a köreinkbe férjen. Leta is magához tért, a mosolya lehervadt és látszott rajta, hogy inkább visszavonulót fúj.

Az idősebb Salmander próbálta leplezni a meglepődését, hogy engem is a testvére mellett lát, nem csak Letát. Legszívesebben elrohantam volna. Az utóbbi időben megpróbáltam elkerülni, már amennyire az embernek sikerülhet elkerülnie azt az embert, akitől a napi feladatait kapja. De azt végképp nem akartam látni, ahogyan Theseus finom, szinte rejtélyes mosollyal rákacsint Letára, alig nézve rám. Én viszont nem bírtam levenni róla a szemem.

A mozgása, az öltözéke magabiztos volt, makulátlan, mint egy igazi Aurorparancsnoké. Aki nem ismerte, nem is látta meg a fáradt karikákat a szeme alatt.

– Szervusztok! – köszönt, szinte boldogan, és helyettem, Göthére szegezte a tekintetét.

– Theseus! – fordult felé Leta. – Éppen egy vacsorát beszéltem meg Göthével.

Nekem ez nem annak tűnt. De ki vagyok én, hogy beleszóljak?

– Tényleg? Remek... – Theseus szinte érdektelenül fogadta el Leta megjegyzését. Mintha ő is tudta volna, hogy mindegy, hogy mit beszél meg Letával, Göthe nem fog átmenni hozzájuk vacsorára. Valószínűleg pontosan azért, amiért Theseus az én lakásomba sem lépne be soha életében. – Mielőtt bemegyünk szeretnék...

Theseus közelebb lépett az öccséhez, talán abban reménykedve, hogy most valahogy máshogy lesz, mint a korábbi interjúkon.

– Ötödször próbálkozok, mindent tudok! – ellenkezett Göthe finoman, nem nézve a bátyja szemébe. Ezzel jelezve, hogy nem kér a Theseus Salmander féle segítségből.

– Ez most nem úgy megy majd, mint máskor – Göthe ekkor pillantott fel végre Theseus-ra. – Csak légy kicsit nyitottabb, rendben?

Merlinem, Thes, mit műveltél? – reméltem, hogy olyan hangosak a gondolataim, hogy ő is meghallja őket.

– És egy kicsit kevésbé... – ha meg is hallotta, nem reagált rá.

– Önmagam – fejezte be egyértelműen a gondolatmenetet Göthe, mire majdnem felnevettem.

– Ártani nem árthat – Theseus, még én is ismerem annyira az öcsédet, hogy tudjam, ez veszett fejsze nyele! – Gyere, menjünk be!

És ezzel mindketten a hatalmas, félelmetes ajtó felé mozdultak, ami a tárgyalóterembe vezetett. Leta pedig hátrafordult, hogy visszainduljon végezni a dolgát. Hirtelen, impulzív döntésemnek köszönhetően... én is ajtó felé indultam.

– Ácsi! – torpant meg Theseus, miután maga előtt beengedte Göthét és hátrafordult, hogy rám meredjen. – Hát te hova jössz?

– Bemegyek – válaszoltam egyszerűen, a feje mellett benézve a terembe, kerülve a pillantását. De Theseus a határozott hangomat hallva sem mozdult, csak bámult rám, komoly tekintettel, bővebb válaszra várva. Erre felmorogtam. – Mi van? Én is kíváncsi vagyok, hogy mi történik. És Travers mindig túl lusta maga jegyzőkönyvet írni. Biztos szüksége van egy fogalmazóra.

Hiába indultam ismét meg, lepattantam Theseus-ról.

– Miben sántikálsz, Lulu? – meredt rám... a főnököm továbbra is, mire én karba tett kézzel feljebb emeltem a fejem, mert csak így tudtam belenézni a szemébe.

– Miért sántikálnék bármiben, uram? – megnyomtam az utolsó szót, remélve, hogy ezzel tudatom vele, nincs joga arra, hogy a régi becenevemen szólítson – amit mellesleg ő talált ki és csak ő használt –, mert már csak... főnök és beosztott vagyunk. Nem több.

És aznap, a Letával való találkozás után... úgy éreztem, hogy érzékeltetnem kell vele, hogy... nincs közünk egymáshoz. Ideje lenne úgy is viselkednünk. Mert ez az... állapot csak összezavarja a fejem. Meg a szívem.

Amikor Lulunak hívott, akár egy megbeszélés közepén, minden emlék a szemem elé tárult, amikor... bizalmas körülmények között suttogta ezt a nevet a fülembe.

– Mert hiába nem voltál Mardekáros, mindenki, akivel együtt éltél, igen, szóval... – Theseus arca egy leheletnyit megfeszült, mintha megbántották volna a szavaim. Összepréselve az ajkaim vártam, hogy ebből mégis mit akar kihozni. – Garantálom, hogy ravaszabb vagy, mint azt bárki gondolná. Mindig sántikálsz valamiben... Fogalmazó kisasszony.

Visszahőköltem, amikor meghallottam a titulusomat a szájából. Jobban megbántott, mint arra számítottam volna. De az arcom kifejezéstelen maradt. Egy újabb dolog, amit a Black háztársában eltöltött években sikerült elsajátítanom. Már gyerekkorunkban megtanultuk felvenni a pókerarcot.

Azt viszont nem, hogy életünk hátralévő részében hogyan vegyük le.

– Csak hogy tudd, nagyon is érdekel, mi lesz Göthe sorsa. Jobban, mint gondolod – húztam ki magam egy kicsit. Talán csak az önbecsülésem miatt. Több, mint huszonöt centivel volt nálam magasabb. Teljesen hátra kellett hajtanom a fejem, hogy bele tudjak nézni a szemébe.

Ez a magasságkülönbség akkor még aranyos volt, amikor együtt jártunk. Amikor a mellkasára hajtottam a fejem, hallottam a szíve dobbanását, erőlködés nélkül. Mindig felemelt, hogy ne fájduljon meg a nyaka egy-egy csókolózás közben.

El kellett kergetnem ezeket az emlékeket, minél előbb. Már csak az egymással szemben állás is rossz hatással volt a szívemre.

– Miért? – kérdezett vissza, szinte szenvedve, a két szemöldöke közti vonal pedig elmélyedt, így láthatóvá vált a zavartsága.

– Mert törődöm Göthével, Merlin szerelmére! – sziszegtem felháborodottan.

– Erre is úgy vagy kíváncsi, mint három hónapja a Grindelwald szökésre? Belvina pletykái nem érnek el idáig? – a francba, nem gondoltam, hogy így ki tudta sakkozni, hogy a nővérem küldött korábban rá. Ami csak félig volt igaz. Én magam is kíváncsi voltam. De a nővérem jobban.

De hiába, Theseus nem csak engem ismert jól, hanem a testvéreimet is.

– A házas élet egészen unalmas tud lenni – gyorsabban szaladt ki belőlem a mondat, minthogy átgondoltam volna. Nem csak Belvina pletykálási vágyának okait próbáltam védeni... hanem ezzel oda is szúrtam Theseus és Leta kapcsolatának. Amit még soha életemben nem tettem, addig a percig. Védenem kellett magam, mégpedig minél gyorsabban és ügyesebben. – Egyesek szerint. Nem egészen ajánlott.

– Mindannyian mániákusok vagytok – rázta meg a fejét hitetlenül Theseus, úgy nézve rám, mint egy idegenre. Ami legalább úgy fájhatott nekem, mint neki az előbb a beszólásom. – Te, Belvina, Cygnus, Archie.

– Hé! – tettem fel az egyik kezem tiltakozóan. A legfiatalabb testvérem, Arcturus – becenevén Archie – még egészen fiatal volt, amikor Theseus utoljára látta, éppen akkor kezdte el a Roxfortot. De már akkor is látható volt az öcsémen, hogy nem volt az az ártatlan fajta. Igazi Black. A ravasz génekben nem volt hátrányban egyikük ellen sem. Sőt... több szorult belé, mint akár... belém. – Archie már nem az a kisgyerek, ahogyan emlékszel rá! Cy bevitte a Grigotts-hoz dolgozni, egészen felelősségteljes. És egyáltalán nem mániákus.

– De te egy kicsit az vagy.

– Tudod... – már egészen fel voltam paprikázva. Valamivel vissza kellett vágnom. – Sok minden változott bennem az utóbbi években! Miért is lenne az évfolyam legjobb átoktörője auror asszisztens, ha nem változott volna meg teljesen?

– Második legjobb átoktörő – naná, mert mindig azt hitte, hogy ő volt az elsőszámú. Hah, röhög a vakbelem!

– Fenét!

– Jó sokszor megadtad magad nekem – leesett az állam, amikor ezt meghallottam. Édes jó Merlinem, nyugodj le, Lyra! De nem ment. Theseus Scamander sosem szokott a régi emlékeinkről... az olyan privát emlékeinkről... egy szót sem ejteni. Sosem. Így meg főleg nem.

– Lehetne, hogy nem beszélünk erről? Az öcsédnek tárgyalása lesz, ha nem vetted volna észre! – gesztikuláltam hevesen a kezeimmel, ami jelezte, hogy nem egészen vagyok ura a helyzetnek. Theseus csak nyelt egyet. Mintha csak akkor tudatosult volna benne, hogy mégis mit mondott ki.

És rögtön szégyellte magát miatta.

– Persze... – bólintott feszülten, az arcának előző pirossága pedig falfehérségbe váltott át. Láttam a szemében, hogy átvált. Hogy eltemeti magában az emlékeinket, és... a jelenbe helyezkedik át. Ahol ő az aurorparancsnok, én pedig az asszisztens. Ahogyan léteznünk kellett. – Egyébként. Délután megbeszélésre hívták az összes aurort. Travers gondolom ki akarja adni a parancsokat.

– És ezt azért mondod nekem, mert...? – általában csak akkor vettem részt a nagy gyűléseken, amikor Travers, a Varázsbűnüldözési Főosztály feje kifejezetten megkért rá. Hogy jegyzeteljem az eseményeket, semmi más miatt. Így a meglepettség, hogy Theseus felhozta... enyhe kifejezés volt.

– Ó, az előbb nem azt érzékeltetted, hogy keveselled a szereped? Mert biztos van valami jó kis terepmunka az évfolyam legjobb átoktörőjének – azt vártam, hogy áradni fog a gúny a szavaiból. De nem. Mintha beismerte volna, életünkben először, hogy jobb átoktörőnek tart magánál.

– Travers nem adna egy jó kis terepmunkát egy... lánynak. Pláne nem egy Black lánynak – ellenkeztem feszülten. Sok mindennek kellett megfelelnem és sok előítéletet kellett meghazudtolnom, csak azért, mert nő voltam. És még többet azért, mert aranyvérű.

– Tudja, hogy jó vagy.

– Ez nem meglepő. Ezt mindenki tudja – a bók annyira zavarba ejtett, hogy csak sznobsággal tudtam védekezni ellene.

– Lulu – Theseus gyengéden megfogta a karomat. – Tényleg itt az ideje, hogy... feljebb emelkedj. Ennél többet érsz. Ennél a... A fogalmazásnál. Ne tékozold el a tehetséged, az agyad meg pláne! Gyere el az értekezletre! Én vagyok az Aurorparancsnok, szóval ez parancs. Ahogy a feladatod is.

Nyeltem egyet.

– Nyugodtan megmondhatod ezt Nash-nek is.

Jobban elrontotta Nash említésével a napomat, mint az, hogy... Letával kellett egy levegőt szívnom. 

hello hello, kedves boszorkányok, varázslók és muglik!!!

tudom, rengeteget várattalak titeket ezzel a résszel!! Remélem hogy a tartalma kicsit kárpótol a kihagyott idő miatt

a minisztériumi jelenet a filmben is kulcsfontosságú volt, Göthe és Leta múltja szempontjából. nálunk pedig megjelent eviana, lyra egyik legjobb barátnője és theseus és lyra beszélgetése, ami szerintem egy kicsit mindkettőjük számára katartikus élmény volt.

és igen, leta és göthe is megjelent, mint igazi, élő személyek, bár csak úgy és azt mondva amit a filmben is láttunk tőlük

remélem hogy élveztétek ezt a kicsit hosszabb fejezetet, írjatok kommentet, ha így volt, akkor is ha nem ❤❤❤

ps: felhívnám figyelmetek arcturus black említésére is ❤❤❤