⋆ ˚｡⋆ ✧────────────✧⋆｡˚ ⋆

( chapter two. )

❝ overtime ❞

⋆ ˚｡⋆ ✧────────────✧⋆｡˚ ⋆

AZ ELVARÁZSOLT ABLAKOK MÖGÜL bevilágított a Hold fénye, innen tudtam, hogy ismét túl sokáig maradtam az irodában.

Sikernek könyveltem el. Azt meg főleg, hogy észre sem vettem.

Feltűrtem az ingujjamat, mikor órák óta először felemeltem a fejem a mágikus írógép betűről, és körülnéztem. Szinte az egész szint üres volt. Csak a szemben lévő irodában égett a villany.

Theseus-nál. Természetesen. Ilyen az én szerencsém.

Láttam, hogy a szemét dörzsöli fáradtságában, papírt hajt papír után, a mappaoszlop egyre magasabbra emelkedett, a homlokán a ránc pedig mélyebbre húzódott. Szégyelltem magam, hogy így bámulom. Sok jogom már nem volt hozzá. A szívem mélyén olyan érzés volt, mintha ezzel Letát is megsérteném, pedig a közelben sem volt. A délelőtt óta színét sem láttam.

Ki akar az a lány lenni, aki tíz év után is az első barátja után vágyakozik, miközben neki már menyasszonya van és az esküvőjére készül?

Én nem. Én biztosan nem. Nem lehetek az a lány.

Annak a lánynak kellett lennem, aki emelt fővel tudott dolgozni a volt barátjával majdnem tíz évvel a szakításuk után. Más út nemigen volt, ha meg akartam tartani a karrierem és az önálló életem.

– Ha minden auror ilyen kívánatos lenne, akkor nem is kéne senkit kergetni, mert mind rögtön a lábaid elé vetnék magukat! – hirtelen egy kéz simított végig a hajamon oldalról és mézesmázosan szólt hozzám. Megmarkoltam a pálcámat meglepettségemben és gyorsan odakaptam a fejem. Két kölyökképű kezdő auror állt előttem, az egyik éppen az asztalomra helyezte a rendelt vacsorámat.

A mondata hatására összeszorult a torkom, és rá kellett harapnom a nyelvemre, hogy vissza ne szóljak.

Magasabb szinten álltam, mint ők. Jóval magasabbon. Mégsem szólhattam vissza.

– Tudod, Lyra... mindenki arról beszél, hogy milyen idomok vannak a blúzod alatt. Talán meg is mutathatnád őket – ezek a kölykök leragadtak serdülőkorban. Mindkettő szeme a mellkasomra vándorolt. A blúzom felső gombjait kigomboltam, még ebéd után, mert rettentő melegem volt. Utólag, ez nem volt jó döntés. Hiszen tökéletes belátást biztosítottam a számukra. Akaratomon kívül. De ők mégis úgy érezték, hogy ez így már felhívás a keringőre.

– Bocs, fiúk, de nem kezdek kiskorúakkal. Még a végén az Azkabanba vetnének – vetettem oda foghegyről, és amilyen gyorsan és feltűnésmentesen csak tudtam, magamhoz kaptam a vacsorámat és a két kész paksamétát, amin az elmúlt órában dolgoztam. Nyugodtnak tűnő, de remegő lábakkal kopogtam végig a rövid folyosón, Theseus-ig, miközben éreztem a hátamon – és a fenekemen – a két kis féreg pillantását.

Theseus meg sem rezzent az asztala mögött a záródó ajtó hangjára. Se a cipőm kopogására. Mintha egy másik univerzumban lett volna.

– Hogy van ma a Minisztérium kedvenc szívtiprója? – a szavaim süket fülekre találtak. Még arra sem nézett fel, hogy beleütköztem a vállammal az egyik polcnak és levertem egy papírnehézeket. Közelebb lépkedtem és sóhajtva letettem elé az egyik ételhordót, benne a kedvenc vacsorájával: amerikai hamburgerrel a Foltozott Üstből.

Biztosan az illat hatására, Theseus végre felemelte a fejét, mint egy kutya, amely éppen szimatot fogott. Önelégült vigyorral huppantam le a bőrfotelbe az asztala előtt, miután a vacsora mellé ledobtam a két kész paksamétámat is, mint aki jól végezte dolgát.

– Emlékeztess, miért nem vagyok profi kviddics játékos?! – sóhajtott fel Theseus, majd arrébb tolta a saját mappáját, amin éppen dolgozott, és szenvedve nézett fel rám. Csak megforgattam a szemem és éhezve haraptam bele a saját hamburgerembe. Annyira finom volt és annyira nagy felüdülés volt a korgó gyomromnak, hogy akaratlanul is felnyögtem, mire Theseus elnevette magát. – És... minek is hívtál?

– Azt kérdeztem, hogy ha figyelnél rám, hogy hogy van a Minisztérium kedvenc szívtiprója – mormogtam, kissé gusztustalanul, ahogyan a salátadarab mellől próbáltam kipréselni a számból a szavakat.

– Teljesen jól vagyok, köszönöm kérdésed – erre hozzám vágott egy szalvétát, ezzel is finoman jelezve, hogy töröljem meg az arcomat. Csak hümmögtem, reakció és válasz gyanánt. Két szívdobbanásnyi idő után, Theseus felvonta a szemöldökét, annyira, hogy szinte a homlokába lógó, göndör tincseket érte, és hintázni kezdett a székével. Amivel garantáltan nem is lehetett volna hintázni. Egyáltalán. Nemhogy a tökéletesen komoly Aurorparancsnoknak. – Nem azért, hogy panaszkodjak, de mi ez az új becenév? Csak mert együtt tudnék vele élni! Sokkal jobb, mint a szomszéd szemétláda vagy az idegesítő munkatárs.

Be kell vallanom, hogy ennél sokkal rosszabb jelzőkkel is illettem már őt. Hangosan is. Gondolatban meg főleg.

Elhessegetem ezeket a gondolatokat és a velük eszembe jutó rossz emlékeket, inkább csak megráztam a fejem. Éreztem, hogy egy ravasz félmosoly kezd éledezni a szám sarkában, ahogyan keresztbe tettem a lábaim. Ez egy olyan mosoly, ami a génjeim mélyén volt belém táplálva, örököltem, a családom összes tagjával együtt és talán az egyik egyetlen olyan genetikai dolog volt, amit igazán szerettem.

Próbáltam ügyet sem vetni arra, hogy milyen finoman beszél, szavai csak könnyedén szálltak, kissé cukkoló, flörtölő stílusban. Ami teljesen megszokott volt, ha Theseus-szal beszéltem. Emlékeztetnem kellett magam, hogy... ne higgyek neki. Hogy dőljek be neki. Hogy ne beszéljem be magamnak. Nem kellett, hogy még egyszer koppanjak, hiszen már annyiszor megtörtént. Meg kellett volna tanulnom már hogyan zárjam el az érzelmeimet.

A családom ezen genetikai sajátosságát még nem sikerült magáménak mondanom.

– Nem én választottam – emeltem fel a szabad kezem, mintha esküdöznék, és már előre nevettem a reakcióján. – A hírlevél hívott így téged a héten. Hidd el, én tényleg rosszabb névvel illetnélek!

– Ne! – nyögött fel Theseus, a vigyora ezzel is tűnt, a feje a fejtámlának csapódott, a széke pedig visszalökődött a négy lábára. ­– Ó, ne, ne, kérlek ne! Mondd, hogy ez nem az új becenevem az irodában. Téged még elvisellek, Lulu, de... Komolyan így hívnak a hátam mögött?

Gesztikuláltam egyet a kezemmel, az ujjaimról közben csöpögött le a majonéz. Kívül próbáltam nem mutatni, de belül éppen szétröhögtem az agyam.

– Ennyi, le kell mondanom! Milyen nagy szégyen, hogy egy ilyen fiatal embert csak ilyen könnyedén „le-szívtipróznak"! – Theseus egy pillanatra lehajtotta a fejét az asztalra, és megrázta a fejét, mintha legalább világvége lenne.

Invito hírlevél – csak lazán, gondolatban mondtam ki magamban a varázst, egy tiszta ujjammal a bűbájhoz tartozó kézmozdulatot téve, mire a saját asztalomról felszállt az újságszerű iromány és hozzánk repült.

– Tessék, olvasd csak el! – Theseus előtt ért földet a kisalakú, amatőren összefűzött papírtömb. – Cynthia volt soron, hogy megírja.

– Persze, hogy ő írta. Másnak nem is jutna eszébe, hogy a szívtipró kifejezést használja – megcsapott az ismerős kölnijének édes illata, amikor kicsit megemelkedett, hogy magához kapja kis irodai hírlevelet, amit ebben a hónapban egy igen fiatal és csinos kezdőauror lányka írt.

– A kedvencem, amikor „elragadónak" és „példátlanul bátornak" hív!

– Példátlanul bátor? Csak azt tettem, amit minden épeszű ember tett volna! – morgott fel Theseus, tovább olvasgatva a gyűrött kis kiadványt, ami kézről kézre terjedt a Parancsnokságon. Őszintén reméltem, hogy a Theseus képénél lévő folt üdítőből jött, és nem... máshonnan.

– Talán Cynthia nem ismer épeszű embereket. És amúgy sem a legkönnyebb ember, akivel együtt kell dolgozni. Mindig érthetetlen rövidítésekkel tűzdeli tele a jelentéseit, nekem meg szaladgálnom kell utána, hogyha le akarom rendesen írni – panaszkodtam, mire Theseus vetett rám egy kifejező pillantást. Néha valóban nem bántam, hogy futkároznom kell utána, hiszen egyébként Cynthia nem volt a legrosszabb ember sem. Sőt... a kinézete miatt egészen előkelő helyre sorolnám a fejemben létező sorrendben.

Amikor azt kezdték el híresztelni, hogy egy varázsló újság fotóinak állt modellt korábban, szégyentelenül végigjártam a varázslónegyedet, hogy találjak akárcsak egy példányt is.

Aztán... találtam. Igazán... kellemes este volt az.

– Ez kezd erősen munkahelyi zaklatás szagú lenni – de nem, még ezután sem tette le, tovább lapozgatott.

– Ne mondd már, hogy belül nem esik jól a bók, hogy elragadó vagy! – forgattam meg a szemem, ezúttal a salátaleveleimben turkálásból néztem fel rá. A kósza uborka darabokat kerestem benne, amiket világosan elmondtam, hogy nem is akarok látni a zsemlék között.

– Csak... egészen biztos vagyok benne, hogy ez több Minisztériumi biztonsági- és személyjogi szabályt áthág.

– Hát az biztos, hogy Cynthia áthágna valamit veled kapcsolatban – kitört belőlem a nevetés, ahogyan elképzeltem, hogy Cynthia ráveti magát Theseus-ra.

– Na, ki van a címlapon? – Theseus egyszerűen leintett, majd miközben én tovább táplálkoztam, ő belemerült – mellesleg elég izgatottan – a két vékony oszlopnyi pletykában. Az arca rezdülésein tisztán lehetett látni, hogy mikor éppen melyik megrázó vagy botrányos sort olvassa éppen.

– Mit szólsz? Elég érdekes, nem? – kérdeztem, egy kis idő után, amikor már úgy ítéltem meg, hogy elég ideje volt elolvasni a híreket.

– El tudod képzelni, hogy Ryans-t elkapták Mandy-vel? Kész abszurdum! – hüledezett Theseus, szinte megbotránkozva. – Komolyan, ki gondolt volna pont rájuk?

– Ja, nekem mondod? – somolyogtam tovább.

– Mondjuk, múlt hónapban még az volt a pletyka, hogy Mandy-t veled kapták el a seprűraktárban! Ez ahhoz képest... egészen elegáns – szerencsére az a hírlevél nem jutott el a Misztériumi Főosztályig. Akkor lett volna csak botrány.

– Te már csak tudod, hogy milyen, ha az embert elkapják a seprűraktárban! – visszadobtam rá azt a szalvétát, amit korábban ő hajított nekem.

Egy pillanatra mindketten lefagytunk, és utólag nagyon megbántam, hogy ez szaladt ki a számon és nem gondoltam át.

Kimondatlan egyezség volt köztünk, hogy nem beszélünk a közös múltunkról. Még akkor sem, hogy tudtuk, szinte mindenki hallott róla. Mi mégis kerültük a témát, és próbáltunk megmaradva főnök és beosztott szinten. A volt barát és barátnő címke... túl fájdalmas volt ahhoz is, hogy egyáltalán kimondjuk.

És ezzel a mondattal sikerült egy olyan sebet felkapargatnom, ami nem hegedt be teljesen. Tíz év elteltével sem. Egyikőnk agyában sem. Mondhatnám, hogy azért nem, mert az első szerelmet nem felejti el az ember. De ez nem lett volna igaz. El akartam felejteni. Sokszor. Mégsem tudtam, és a szívem mélyén... olyan nyomai maradtak meg, amiket sosem tudok törölni. Ami engem, Lyra Alura Black-et megváltoztatott, kívül és belül. Ezt nem tagadhattam meg magamtól.

Jól tudtam, hogy Theseus Salmandert sosem fogom tudni kitörölni magamból. Nem csak az életemből nem, nem csak a testemből vagy a lelkemből nem. Hanem az egész lényemből.

Ha lehunytam a szemem, a Hugrabug klubhelységében találtam magam, a kanapén heverészve, a jövőnket tervezve. Életem legboldogabb perceiben. De ugyanakkor a Csillagvizsgáló toronyban is láttam magunkat, életem – és talán Theseus nevében is beszélhetek, hogy az ő életének is – legnehezebb, leggyötrelmesebb perceiben.

Át kellett karolnom magam, a körmeimet a felkaromba nyomva, hogy visszataláljak a földre. Csak azért, hogy azt lássam, hogy ott, a jelenben, Theseus lehajtotta a fejét, nem tudott rám nézni.

Megértettem.

Sajnálom.

– Szóval... hogy van Göthe? – megráztam és kihúztam magam. Nem akartam, hogy így legyen vége az együtt töltött időnknek. Valamivel témát kellett váltanom, és Theseus testvére tökéletes eszközt nyújtott ehhez. Bocsi, Göthe. Theseus egy pillanatra megfeszült, az arca megremegett. Kényszerítenie kellett magát, hogy felnézzen, de ugyanakkor... ott volt a szája szélében az a bizonyos klisé félmosoly. – Feloldották már a kiutazási tilalmát?

– Tegnap megint próbálkozott, de... ismered Göethét – sóhajtott nagyot Theseus, mire egy enyhe mosollyal bólintottam. – Segítséget persze nem fogad el. És... á, nem is akarok belemenni! Majd újra megpróbálja.

Nem is kellett elmagyaráznia. Tudtam, hogy milyen Göthe, teljesen jól el tudtam képzelni, hogy mit csinált a tárgyalóteremben az illetékesek előtt. Ha én bent lettem volna, biztos szétröhögtem volna magam Theseus fáradt fintorjain.

– De... most fejezi be a könyvét. Márciusban mutatják be a Czikornyai és Patzában. Biztos örülne neki, ha eljönnél. Mindig elmondja, hogy már rég nem látott – ez jól esett. – Leta és én is elmegyünk. Tudod, hogy... támogassuk Göthét.

– Persze – bólintottam, a mosoly pedig ráfagyott az arcomra, amikor megemlítette Letát. Nem akartam, hogy meglássa, szóval csak... úsztam az árral. – Ha már itt tartunk... hol van Leta? Reggel óta nem láttam.

– Hamarabb haza kellett mennie. Göthe ismét megígérte, hogy eljön vacsorára.

– És miért vagy akkor még mindig itt? – néztem rá az órára értetlenül.

– Mert Göthe már vagy ötször megígérte és sosem jött – vetettem rá egy pillantást. – Te is tudod, hogy szeretem az öcsém, törődöm vele, tudni akarom, hogy mi zajlik az életében. De ha bezárkózik... azzal nem tudok mit kezdeni. Leta persze próbálkozik. Mondjuk most valamit nekem is kellett volna kérdeznem tőle.

– Mit? – kérdeztem, miközben a villámmal összeszedegettem a szétszóródott hús- és paradicsomszeleteket és hümmögve a számhoz emeltem. Merlinem, de finom ez a hús! Vehettem volna még egy burgert! Otthon biztos nincs rendes kaja...

– Hogy lesz-e az esküvői tanúm – Theseus nem nézett a szemembe, mikor kimondta ezeket a szavakat. A vacsoráját bámulta, mintha a tekintetével szét tudta volna választani a bucikat.

Én ebben a pillanatban a számhoz kaptam a kezem, hogy ne essen ki belőle a falat, a villámra pedig rá kellett szorítanom, mert minden erő kiszokott a testemből.

Esküvő.

Theseus elveszi feleségül Letát.

Tíz éve még azt hittem, hogy én leszek Theseus Salmander felesége. Hogy elszökünk és összeházasodunk, távol a családunktól. Messze alakítjuk ki a saját otthonunkat és családunkat, elkezdjük a közös életünket. Az életet, amit mi választottuk magunknak, egymás mellett. A kandalló mellett ülve tervezgettünk és álmodoztunk.

És mennyi mindent kellett elszenvednem, amikor az apám mindezt megtudta.

Sosem gondolkodtam azon a tényen, hogy Theseus pont Leta Lestrange-dzsel kezdett el járni utánam. Hogy pont egy olyan nőt választott, akinek a családját – őt meg főleg – kikerülték a varázsvilágban. Theseus mindig egy kicsit szigorú erkölcsű és vaskalapos volt, de sosem egy vak követő és semmiképpen nem olyan, aki megtörik a társadalom nyomása alatt.

Nem tudom, hogy hogyan találkoztak, de mindig azt gondoltam – és bármennyire fájt ezt bevallani –, hogy tökéletesen egészséges, igazi és boldog a kapcsolatuk. Sosem volt problémájuk, hogy a szeretetüket kimutassák, vagy azt, hogy törődnek egymással. Göethétől tudtam, hogy ő és Leta nagyon jó barátok voltak a Roxfortban. És a tény, hogy Leta volt az egyik oka annak, hogy az apám kirúgta Göethét az iskolából, azt is indikálta, hogy talán többet is éreztek egymás iránt.

De... az emberek továbblépnek az életben. Új és újfajta szerelmeket találnak.

El kellett volna fogadnom végre. Ideje lett volna. Ha nem is fogadtam el, már régen lejárt az időm, hogy tegyek valamit. Évekkel ezelőtt.

Leta és Theseus igazik voltak. Szerették egymást, egymást választották és azt is, hogy harcolni fognak egymásért a végsőkig.

Már csak ebből látszott, hogy Theseus jobban szerette Letát, mint engem valaha.

– Hát ez... ez csodálatos, Theseus! Gratulálok! – egy igazinak tűnő mosolyt varázsoltam az arcomra. Amit bárki valósnak hitt volna, aki lát. Theseus ismert, a szemem állásából ki tudta találni a következő mozdulatomat, a gondolataimat. Valamikor még különleges legilimencia kapcsolat is volt köztünk. De most már... tíz éve nem hallottam a gondolatait.

Theseus pedig szemmel láthatóan el akarta hinni a mosolyomat. Meggyőzte magát róla, hogy igazi.

– Gratulálok... – leheltem ki magamból még egyszer, ez alkalommal erőtlenül. Majd vettem egy mély levegőt, és... megpróbáltam témát váltani. – Ha már testvérekről van szó... Belvina megesketett, hogy megkérdezzek tőled valamit.

– Mit szeretne a legédesebb Black nővér? – kérdezett vissza gúnyosan Theseus, a mosolyom pedig ennek köszönhetően legalább igazi volt. – Attól tartok, nem vagyok valami jó pletykákban.

– Hát, Bel mégis úgy gondolja, hogy egy pletykával mégis tudnál neki szolgálni – ezután én nem néztem fel rá. Annyira nem fűlött a fogam ahhoz, hogy ezt megkérdezzem tőle, de... Bel tudni akarta. Nem csak a munkája miatt, hanem mert... Bel ilyen volt és kész. Mindenről tudni akart. És ezúttal... én is kíváncsi voltam.

Ha háború lesz, tudnom kell róla.

– Mindketten olvastuk a reggeli újságot – kezdtem finoman, utalgatva arra, amire igazából gondolok, hátha rájön magától és nem kell kimondanom. – Csak... Bel csak azt akarja tudni, hogy mennyire kell aggódnunk.

– Fogalmam sincs, Lulu – rázta meg a fejét fáradtan Theseus. Az egész este folyamán nem nézett ki olyan kimerülten, mint akkor. Amikor kimondta a becenevemet – amit csak ő használt az egész világon, még a szakításunk után is –, kirázott a hideg. Eszembe jutottak a pillanatok, amikor ő elment a háborúba, és azt sem tudtam, hogy látom-e valaha. És ha egy tippem lett volna, akkor is biztos lettem volna abban, hogy ha Grindelwald kiszabadult és felügyelet, szabályozás nélkül fogja járni Európa utcáit, akkor hamarosan az a félelem újra át fogja venni felettem a hatalmat. – Sokkal okosabb nálunk. Lépésekkel van előttünk és minden mozdulatunkat előre látja. És miattam... lépéselőnyre tett szert, ráadásul olyanra, ami nem történt volna meg, ha én...

– Ne... – szóltam rá finoman. Előrehajoltam és habozva megsimítottam a kézfejét. – Nem a te hibád. Nálad tapasztaltabb varázslókat is átejtett már. Nem te voltál neki se az első, se az utolsó.

Szinte éreztem, hogy emiatt emészti magát.

Csaknem egy éve, nem sokkal azután, hogy Theseus-t kinevezték Aurorparancsnoknak, kapcsolatot kellett kezdeményeznie Percival Graves-szel, a MACUSA-tól. New Yorkban elszaporodtak a varázsellenes tüntetések a „magmixek" jóvoltából és egy Új Salem nevezett gyülekezet igyekezetéből. Össze kellett dolgoznunk az amerikaiakkal, félig emiatt, félig Grindelwald keresése miatt. Graves Picquery miniszter asszony jobbkeze volt.

Azt viszont sokáig nem tudta senki, hogy maga Grindelwald volt Graves bőrében mindvégig. Theseus pedig ezek szerint végig Grindwalddal levelezett.

– Nem a te hibád – ismételtem el, kicsit felemelkedve a székemből, hogy jobban, erőteljesebben és határozottabban tudjam megragadni a kezét, hogy érezze, mennyire biztos vagyok a dolgomban. Theseus ekkor felnézett és a kis gyakornokokkal ellentétben, ő nem a dekoltázsomba akart benézni, pedig akkor azt is tehette volna, tekintve, hogy a gombjaim ki voltak gombolva. Számára amúgysem lett volna ott semmi új.

De nem ő, nem a melleimet nézte – ami miatt őszintén becsültem. Ő a nyakamban lógó láncot és medált bámulta. Évek óta nem nyitottam ki, mert nem akartam szembenézni a benne lévő emlékkel.

Theseus nyelt egyet, majd szinte egyszerre dőltünk vissza hátra a helyünkre.

A legjobb, ha nem is gondolunk rá.

– Mennem... mennem kéne. Elég késő van – Theseus némán bólintott, többször is. Remegő lábakkal álltam fel a székemből és visszanézés nélkül rohantam ki az irodájából.

Haza hopponáltam. Pedig az otthonom volt a legutolsó hely, ahol legszívesebben lettem volna. 

hello hallo, varázslók, boszorkányok és muglik!!!

itt van, itt van az új rész 😍😍😍❤❤❤

és ahogyan ígértem , ebben a fejezetben már itt van nekünk a drága drága Theseus is 😍😍😍 kíváncsi vagyok hogy mit gondoltok róla, na meg persze a Lyrával való viszonyáról, dinamikájáról

szóval írjatok, kommenteljetek, hogy mi tetszett, mi nem, mire számítotok ezután

a következő fejezetben  pedig meg fogunk ismerkedni a Black család több más tagjával és sok új dolgot is megtudhatunk majd Lyra múltjáról és a kapcsolatairól

remélem hogy tetszett nektek ez a rész 😍😍😍

ui.: nézzetek hamiltont , olvassatok énkesmadarak és kígyók balladáját ❤❤❤❤