Minho pov:

A ház előtt leparkoltam a rendőrautóval. Terebélyes fákkal körülvéve díszelgett előttünk a nagy fekete kerítés. Lánccal volt lelakatolva a bejárat.

- levágjuk?- állt meg mellettem Felix. Tűnödve vezettem végig tekintetemet a nagy kapun, arról áttért a házra.

- ne, tudni fogja, hogy itt jártunk. - szólaltam meg pár perc hallgatás után.

- akkor hogy menjünk be? Nem mindegy, hogy tudni fogja, vagy nem? - sóhajtotta Felix. Hátrébb léptem a kaputól. Három méter magas lehetett, rácsos.

Ahogy nézegettem gondolataimban megfordult az, hogy mi lenne, ha átugranám? Fejben már le is forgattam a jelenetet. Neki futok, felmászok rajta, és átugrok felette.

Egyszert mindent ki kell próbálni alapon futottam neki. Mielőtt lefejeltem volna a nagy vaskaput elrugaszkodtam a talajtól. Lábam segítségével feltoltam, karjaimmal felhúztam magam. A kapu elkezdett ingadozni, amire ijedten kapaszkodtam erősebben.

Basszus! Nekem tériszonyom van! Most jöttem rá.

Egyik lábam átlendítettem a kapu tetején, azt követően a másikat, majd karomat kinyújtva engedtem le magam.

- te jössz. - pillantottam Felix-re. Sűrű pislogásba kezdett, mutatóujját magára emelte.

- én?- hebegte. Türelmetlenül vizslattam megszeppent arcát. - biztos, hogy nem! Tudod te, milyen magas ez? Van vagy öt méter!- mutatott a kapura.

- sok a duma, kevés a munka! Haladj!- szenvedve toporzékolt egy sort. Tekintetem őt fürkészte, szememmel próbáltam tudtára adni, hogy nincs kedvem tökölni.

- úgy utállak!- morogta. Ő is hátrébb lépett. Kereste a pontot, melytől lehet jól elrugaszkodni. Futásnak iramodott, ahogy közeledett a kapuhoz egyre gyorsabb lett. Bal lábáról ugrott, viszont túl messze volt még ahhoz, hogy fel tudjon kapaszkodni. Hangosan koppant feje a vaskapun. Matricához hasonlóan tapadt a kerítésre.

- kongott az ürességtől. - utaltam a hangos koppanásra, amit feje okozott, mikor találkozott a vassal.

- Minji-nek erről egy szót se. - nyöszörögte. Kezeimet meleg zsebembe csúsztattam. A hideg kezdte legyőzni kezem melegét.

- újra. - nagyot sóhajtva vált el a szeretett kapujától.

- ez nem volt benne a szerződésemben!- kiabálta futás közben. Valószínűleg rosszul léphetett, mert bokája kibicsaklott. Még éppen láttam, ahogy szája egy "oh"-ra formálódik. A következő pillanatban elterült a földön.

- végig olvastad?- támaszkodtam neki a közelben lévő fának.

- nem. - tápászkodott fel a földről. Leseperte magát, utána visszaállt arra a helyre, ahonnan indult.

- akkor honnan tudod, hogy nincs benne?- nem válaszolt, helyette újra megpróbált neki futni. Ezúttal sikerült neki megkapaszkodnia. - gyerünk, öcsi. Nem érünk rá egész nap. - figyelemmel kísértem végig, ahogy átlendül a kapu túloldalára hozzám. - csak tizenöt percet vett igénybe. - pillantottam órámra.

- Minho, te nagyon gonosz vagy!- sétált felém.

- menjünk. - lépkedtem a nagy bejárati ajtóhoz. A háromfokos lépcsőn fellépkedtünk az ajtóhoz, amit óvatosan próbáltam kinyitni.

Nyitva volt, hangos nyikorgással nyílt ki. Fegyvereinket kezünkbe vettük, és halk léptekkel haladtunk beljebb.

- tiéd a bal oldal, enyém a jobb. - suttogtam Lix-nek.

- neked bal, vagy nekem bal?- suttogott vissza.

- neked bal!- szűkítettem össze szemeimet.

- oké. - bólogatott, és elindult. Idegesen fújtam ki levegőmet. Szeretem, de fel tudja pöckölni az agyamat.

Az ívelt lépcsőn haladtam fel az emeletre. Szobák egymás után, de mindegyik üres. Volt, amelyikben bútorok sem voltak. Mobilom csörgése a frászt hozta rám. Felix hívott.

- hullákon kívül, és terveken kívül nincs itt semmi. - sóhajtott.

- a terveket fotózd le. Megyek le. - nyomtam volna ki, de tovább gyártotta a szavakat.

- apropó, nem akarok beleszólni a zseniális behatolásodba, de a kocsit úgy szem előtt hagytuk, hogy még a vak is észre veszi. - készültem volna védeni magam, de igaza volt. Ahelyett, hogy ezt hangosan elismertem volna, kinyomtam a hívást.

Autó motorjának hangja ütötte meg fülemet. A legközelebbi ablakhoz mentem. A régi, poros, poloska szagú függöny takarásába álltam. Egy fehér Renault parkolt le nem messze a mi kocsinktól.

A kígyó tért haza. Ahogy kiszállt az autóból rögvest szemügyre vette a rendőrautót. Az ablakon volt egy kis törés. Oda beillesztettem a fegyverem csövét, majd megcéloztam a lány vállát. Azt nem takarta a kocsi. Ha sikerül meglőnöm, megcsináltatom az engedélyt mester lövészetre.

Ideges lettem, de nem hagyhattam, hogy ez miatt elrontsam a lövést. Úgy éreztem magam, mint amikor az első lövészet órám volt.

Egy időben sült el a fegyverem a ház felé fordulásával. A vállát eltalálta a golyó, amire hátra esett a rendőr kocsinak, aminek ajtaja véres lett.

Fegyveremet kihúztam az ablakon tátongó lyukból, s futottam le a földszintre. Felix már a nagy aulában volt.

- mi volt ez a hang?- firtatta, de nem válaszoltam neki. Egyenesen futottam neki a fekete vaskapunak. Átmászva rajta a két kocsi közé vitt az utam, de Haneul-nak hűlt helye volt.

Frusztrált sóhajt hallatva túrtam hajamba. Visszafordultam a ház felé Felix-szet keresve. A kapu másik oldaláról legeltette aggódó szemeit rajtam. Mélyeket lélegezve sétáltam hozzá.

- Haneul volt az. Meglőttem a vállát, valószínűleg az erdőbe futott be. - magyaráztam el neki az előbbi kirohanásomat.

- menj utána, én hívom a többieket. - vette elő a telefonját. Sok sikert neki a térerő vadászathoz. Bólintottam, azután futásnak eredtem.

Nem tudtam merre menjek, az ösztöneimre támaszkodtam. Az ösztönök nem is csaltak, elém került a lány, csak túl messze volt. Lőttem rá, ám mivel mozgásban voltam, nem találtam el. A táram egy idő után kiürült. Nem gondolkozva hajítottam el az üres pisztolyt.

Az erdőből kiértem egy sziklára. Haneul nem volt sehol. Összevissza forogtam, hátha megtalálom. A sziklának a pereméhez mentem megnézni, hogy lezuhant-e. Víz volt lent, de nem láttam fodrózást, ami azt árulta volna el, hogy leugrott.

A hideg süvítő szél zaja mellé társult a jellegzetes pisztoly felhúzásának hangja. Lassan fordultam meg. Zihálva, véres ruhával, kézzel, vállát szorongatva állt előttem.

Biztos voltam benne, hogy fáj neki a bal válla. Azt sikerült eltalálnom, mégis azzal a kezével emelte fel a pisztolyt. A vér is megfagyott bennem.

Az erős szél hangja telepedett ránk. Ő rendezgette a levegővételét, én pedig Jia körül pörgettem emlékeimet, gondolataimat. Még ha csak a fejemben, de látni akartam még utoljára.

- seggfej!- ordította el magát. Nem csináltam semmit, a fegyvert még mindig felém tartotta. - megadtam volna neked mindent! Mindent, amit az a ringyó nem tudott!- keze remegett a fegyver tartásában. - szeretlek, bassza meg!- bőgte el magát, s leengedte a kezét. - velem jobb életed lenne. - folytatta csendes hangon.

- de én nem viszonzom az érzéseidet. - tettem felé egy lépést. Le kell fegyvereznem.

- Jia már halott! Amúgy is! Nem úgy volt, hogy már nem...- hirtelen csendben maradt. - hazudtál...- jött rá a cselszövésemre. - rohadék!- emelte újra felém a gyilkos eszközt. - nem baj. - eszelős tekintetét csak fokozta az a mosoly, ami ott ékelkedett arcán. - ha nem lehetsz az enyém, ne legyél senkié!- mielőtt meg tudott volna sebesíteni arca ijedtséget tükrözött.

Valaki volt mögötte, de nem láttam rendesen. Az erdőből kifutott Jonghyun, Changbin, Jisung, és Chan. Mindannyian fegyvert fogtak a lányra. Bátorkodtam közelebb menni hozzá, s kivenni kezéből az oda nem illő dolgot. Ekkor vettem észre Haneul mögött Jia-t.

- már vagyok valakié. - Chan zsebéből elővett egy bilincset, s összezárta a lány kezeit. Jia leengedte karját, utána mellém állt. Derekamat átkarolva mosolygott rám. - nem kellene itt lenned. - fordultam felé.

- nem akartam, hogy bajod legyen. - meresztette rám nagy barna szemeit.

- ez a munkám, kislány. - borzoltam össze haját. Apró kezei vonzották tekintetem, de leginkább az, ami benne volt. - ez mi?- vettem el tőle a kézi pisztolyt.

- nyugi, üres. Changbin csak úgy engedte, hogy megfogjam, hogy nincs benne töltény. - azért leellenőriztem, tényleg üres-e. Hálásan néztem Changbin-re.

- nyughass már!- kiáltott fel Jisung, amire mind odanéztünk. Éppen tarkón vágta Hanuel-t, aki erre összeesett. Kérdő pillantásainkat hamar megmagyarázta. - vérbeli ribanc. - mutatott a földön fekvő, vérző lányra. Nevetve öleltem magamhoz Jia-t.

Az ölelésből először lágy, majd egyre szenvedélyesebb csók keletkezett. Újra érezni méz édes ajkait, ölelni gyenge testét, simítani puha bőrét, végre éreztem azt a boldogságot, amit már rég éreztem.