Minho pov:

Fontos tény: vak emberrel nem jó futni.

Hiába fogtam kezét, szinte minden percben elesett, amiért sajnáltam is. Már nyugodtabban futottam, a tűz nem üldözött, viszont Haneul igen. Biztos tudja már, hogy berobbant a kis bunkere. Szegény, mekkorát csalódott bennem. Mondjuk, én nem mondtam neki, hogy bízzon bennem. Az a saját felelőssége.

A bánya hátulján jutottunk ki a természetbe. Fák mindenhol, és hó. Hó? Meddig voltam én ott bent a lyukban? Lényegtelen, a hideg jobban érdekelt.

- mi történik?- kérdezte remegve a lány.

- kijutottunk, csak éppen nem tudom merre kell menni. - fordultam körbe.

- milyen napszak van? Este, vagy reggel?

- világos van. - néztem fel az égre.

- a Nap állásából ki tudod következtetni, hogy merre vannak az irányok. - csak pislogni tudtam a lányra. Ha nem mondja, eszembe nem jut.

- igazad van. - a Nap fent volt az égen, akkor dél van, és ha dél van, akkor a Nap délen van. A térképen a bánya eleje délnyugaton van. - gyere. - fogtam meg kezét.

A hideg egyre jobban, és gyorsabban mászott ruhám alá. Kabátomat viszont levettem, mert a mellettem futni próbáló lányon csak egy szakadt póló és szoknya volt. Sietnünk kell, ha nem akarunk megfagyni. Mínusz négy fok körül lehet az idő. Nem egyszer estünk el, ő is, és én is.

- Jia hol van?- fájt hallani ezt a kérdést, de a válasz jobban fájt rá.

- lelőtték. - motyogtam halkan.

- láttad?

- nem, hallottam. - nem mondott semmit. Elgondolkodtatott az a kérdés, hogy milyen kapcsolatban lehettek Jia-val. Az is foglalkoztatni kezdett, hogy hova menjünk először. Kórházba vigyem, vagy a rendőrségre menjünk be?

- mi van, ha nem is őt lőtték le?- kérdésére muszáj volt megállnom. Haneul túl boldog volt, biztos vagyok benne, hogy meghalt.

- Haneul erről nem hazudna. Menjünk. - lezártnak tekintettem ezt a beszélgetést, de ő nem.

- sokszor, jobb, ha mi magunk járunk utána a dolgoknak. A száj mondhat bármit, a szem viszont, az igazat mutatja. - na ez nem igaz.

- a szem is tud csalni. Haladjunk, hamar fog sötétedni, az út meg...- őt elnézve elég hosszú lesz. - nagyjából két óra.

- nem baj, ha...beszélek? - kérdőn néztem rá. Haja neki is csapzottan, rendezetlenül állt, arca piszkos, véres volt, sebek terítették be. - úgy nagyobb biztonságban érzem magam. - ha nem fog az agyamra menni.

- beszélj. - vontam vállat.

- mióta ismered Jia-t? - ha róla kérdezget betapasztom a száját. Nem vagyok jó kedvemben. Szerintem senki nem lenne abban, ha a szerelmét pár órája nyírták volna ki.

- jó kérdés. Azt hiszem kettő éve. - most hirtelen belekavarodtam, de szerintem kettő.

- mit dolgozol? - erre szívesebben válaszolok.

- nyomozó vagyok a Gangdong kerületben.

- tényleg, ezt mondta is... szóval akkor tudsz verekedni, igaz? - fordította el a fejét. Szerintem engem próbált keresni, de nem jött neki össze.

- másik irány. - végre sikerült beazonosítania. - tudok. - vigyor ült ki az arcára, de az hamar le is hervadt. - mi a baj?

- régen én is jártam taekwondora, de amióta vak vagyok...nagyon nem próbálkoztam vele. - húzta el a száját.

- igaz az, hogy a többi érzékszerve a vakoknak fejlettebb? - ezt rengeteg filmben láttam már, de nem tudom, hogy igaz lenne.

- nekem a szaglásom kezd jobban kiéleződni. - vont vállat. - a hallásnak jobban örülnék.

- azt meg is értem. - bólogattam bár nem látta. - fázol?- hülye kérdés volt. Ki nem fázik mínuszokban szoknyában? Hát a k..utca nénik.

- aha, de kibírom.

Az úton mindenről volt szó. Én is kérdezgettem róla, ő is rólam. Cserélgettük melyikünk áll a jobb, és baloldalom, mert a kezünk egy idő után lefagyott. Ez az idő pedig egyre gyorsabban következett be.

A nap kezdett lemenni, de már csak egy kilométer választott el minket a bánya elejétől. Gyorsabbra fogtam a tempót, amit ő is próbált követni. Hát nem lennék szocgondozó. Azt viszont büszkén elmondhatom, hogy kevesebbszer estem pofára, mint ő. Jó, nekem több előnyöm volt.

Egyre közelebb érve a bánya elejéhez egy kocsit láttam meg a fák között. Lelassítottam, ugye nem Haneul az? Akkor hiába jöttünk el idáig. Azért nem annyira hiába, mert innen tudom az utat, de ha itt van, akkor Lia-nak, és nekem is annyi.

- maradj itt. Búj be a bokorba. - tologattam a növény mögé. Egyedül esélyesebbnek láttam körbeszaglálni az autót. Talpam alatt ropogott a hó. Most eshetett, ha ennyire friss.

Az autó körvonala jobban kezdett kirajzolódni, kisbusz volt. A rendőrség feliratot meglátva bátrabban léptem az autóhoz. A járműtől nem messze volt egy másik. Ezek a fiúk? Remélem.

Az ajtókat kezdtem nézni, melyik van nyitva. Mindegyik, tökéletes. Visszarohantam Lia-ért, csuklóját megfogva húztam magam után.

- lassíts, kérlek!- kiáltott rám. Eszem ágában sincs. Karomba vettem a lányt, s úgy rohantam az autóig. Amint odaértem letettem őt a földre. A hátsó ajtókat nyitottam ki.

- add a kezed. - kezét felemelte. Segítve neki ültettem be a kocsi hátuljába.

- hol vagyunk?- ült le az ülésre.

- egy rendőrautóban. A kocsit nem tudom beindítani, de keresek pokrócokat. Azok melegen tartanak majd. - csuktam rá az ajtót. A kocsi elejében csak fegyvert találtam tölténnyel, de annak is megörültem. A másik kocsiban találtam kettő vastag plédet.

- Minho!- kiáltott Lia, ahogy kinyitottam az ajtót.

- én vagyok. - nyugodtan sóhajtott. Bemásztam hátra, az ajtót becsuktam. Az egyik pokrócot ráterítettem.

- köszönöm. - húzta magára.

- nem kell köszönni. - én is leültem, s betakartam magam.