Minho pov:

Az időérzékem azt súgta este hét óra körül jár az idő. A vita óta Jia, és én nem beszéltünk egymással. Talán jobb is. Bevallom meggondolatlan kijelentés volt a szakítás. Az tűnt a legjobbnak, de már most érzem azt a bizonyos ürességet, ami lassacskán megőrjít, majd felemészt. Engem csak az zavar, hogy nem mondta el, hanem eltitkolta, megtartotta a gyűrűt, és fogalmam sincs, mit csinálhatott vele San. Abból az állatból bármit kinézek.

A levegő lehűlt a szobában, köntösöm melegére támaszkodtam, ami időközben nagyjából megszáradt. Igaz nem volt túl nagy szoba, de a legtávolabb voltam tőle. A tipikus érzés, ami akkor jön elő, amikor az illető közel van, de mégis távol.

Aludt. A kemény, hideg földön feküdt, és olyan békésen tudott aludni, hogy irigykedni kezdtem. Én nem tudnék ilyen jót aludni a földön. Ráadásul hidegben. Össze volt kuporodva, biztos vagyok benne, hogy fázik.

Oda kéne adnom a köntösömet neki. Elvileg még szeretem, és ez így is van, csak már kijelentettem, hogy vége, szóval összezavarnám az érzéseit. De mi van, ha megfázik? Az én lelkemen fog száradni. Kap egy komolyabb megfázást, vagy éppen felfázást, és belehal.

"Állj fel, menj oda, és feküdj mellé!"- a belső hang újra megtalált. Általában jókat szokott mondani, viszont most nem hittem neki egyből.

- mi van, ha felébred?- motyogtam halkan, nem akartam felébreszteni.

"Menj oda te barom! Ha már elbasztad ez a legkevesebb! Ha a fiúk megtudják mit csináltál, szétkapnak, mint foxi a lábtörlőt!"- a saját belső hangom fenyegetett meg. Mintha tudna bármit is ártani nekem ebben az életben. Mondjuk, ha most nem megyek oda egész életemben hallani fogom, ahogy azt mondja, mennyire elrontottam. Meg is érdemelném, nemde? Felálltam, azonban meg is álltam. Elment a bátorságom. "Aish, te seggfej! Komolyan, ennyire tökös ne legyél! Nem baj, majd, ha kijuttok innen, elválnak útjaitok, és talál magának egy nálad sokkal jobbat!

- na még mit nem!- kiáltottam fel, de hamar be is fogtam a számat. Szerencsémre mélyen aludt, így nem ébredt fel. Halkan, de gyorsan siettem mellé. Arca most olyan nyugodt, mint akinek soha az életében nem volt még problémája. Leguggoltam elé, óvatosan simogattam meg az arca bőrét, amit most piszok borított, máskor pedig oly' sima, puha, és illatos. - ő az én barátnőm!- suttogtam, miközben simogattam az arcát.

Kezemet elhúztam arcától, köntösömet levettem, s rá terítettem. Betakarta az egész testét, aminek kifejezetlenül örültem. Vissza akartam menni a helyemre, de megláttam, hogy a fal, és Jia közt pont van annyi távolság, hogy én oda beférjek. Nem halaszthatom el. Heteket vártam, mire újra mellém csapta az élet, nem fogom hagyni, hogy a baromságaim miatt kisétáljon a nyomorult életemből, amit ő tesz jobbá, egy kedvesebb világgá. Akiért érdemes felkelnem minden reggel, aki úgy szeretett, hogy azt sem tudta mi az a szeretet. És aki hozzám tartozik. Majd kimagyarázom neki.

Gyorsan feküdtem le mellé, mint aki versenyzik azért a helyért. Fejét óvatosan felemeltem, s alá tettem az egyik karomat, amire rá helyeztem a fejét. A köntös alá benyúltam, átkaroltam derekát, és közelebb húztam magamhoz.

Őszintén megmondom, arcon csapott a bűze, de kibírható volt. Nyílván nem az ő hibája, amiért büdös, de hát, én így is szeretem. Ha büdös, ha nem.

Apró csókot nyomtam nyakára, ami mozgolódásra bírta. Megfordult karjaim között, azt hittem felébredt, de nem. Jobban magamhoz öleltem.

Jia pov:

A hideg futott át a testemen, amikor valami nedves hozzáért a nyakam bőréhez. Fel is ébredtem rá, de a szemeimet nem nyitottam ki. Tudatosult bennem, hogy van valaki mögöttem, és valami rajtam.

A félelem velem volt, hogy ha kinyitom a szemem felkel mellőlem, és elmegy a közelemből a szoba végébe. Ezért inkább csak megfordultam. Fejem a karján pihent, másik keze a derekamat ölelte körbe.

Érezve illatát a biztonság érzet elárasztotta lelkemet. Közelebb bújtam hozzá, fejemet nyakába fúrtam. Nem akartam, hogy véget érjen ez a pillanat. Tökéletes volt. Hajam simogatásába kezdett.

Hogy nem undorodik tőlem? Már nem is tudom mikor fürödtem utoljára, mikor mostam meg a hajam utoljára, mikor mostam fogat utoljára.

- elhamarkodott voltam. - hangja rekedtes volt, de a pillangóimat fel tudta kelteni. Nem nyitottam fel pilláimat, mert akkor nem folytatná, ha tudná, hogy ébren vagyok. Hisz azt hiszi alszok, és nagyot álmodok. - valójában hiányzol. - abbamaradt a simogatása, s olyan erősen szorított magához, mint még soha. A reményem újra napvilágot látott, újra tombolt bennem. Bizakodom, hogy ha "felkelek" azt fogja mondani, hogy sajnálja, beszéljük meg stb. Erre mennyi az esély?

"Nulla"- súgta a hang, ami általában mindig át szokott verni. Ha hiszek neki átver, ha nem hiszek neki átver. Szóval nem tudom mit csináljak.

Higgyek a hangnak, vagy ne? Minho-ban higgyek, vagy ne?