Jia pov:

Nem tudom meddig lehettem a fehér szobában, de már nem volt teljesen fehér. Beteg dolognak hangzik, de a véremmel dekoráltam ki. Nagyon mással nem tudtam. Mintákat rajzolgattam a falra, padlóra, ha nagyon folyt a vér belemártottam a főtt rizst, és a falra dobtam.

Amivel ezek nem számoltak, az, az, hogy gyerekkorom óta egyedül voltam. Engem nem zavar az egyedüllét, a magány, inkább élvezem. Annyira nem golyóztam be, mint kellett volna. A pánikroham sűrűn látogatott meg, és a klausztrofóbia is kijött rajtam. Ezeket elérték.

Próbáltam találgatni ki lehet a rejtélyes Jojo, de nem jutottam túl sokra.

A szoba kipingálásával annyit értem el, hogy nem golyóztam be túlságosan, viszont, amiért ezt tettem azóta nem kaptam enni. Egy szóval: éheztetnek. Úgy gondolom ez így jobb, mintha most képzelt alakokat látnék, nevetnék a semmin.

A sebek lassan gyógyultak be, némelyik vágás már-már rendbe jött. Ahogy vágásaim gyógyulnak, a bordáim úgy látszódnak ki.

A remény még él bennem, amit az táplál, hogy Minho, és a fiúk meg fognak találni. Nem tudom mi van Lia-val, és Aechong-gal. Rossz belegondolni, de talán már nem is élnek.

A szobát megtölti a testszagom, amióta itt vagyok nem fürödtem, és ez már elég erősen kezd érződni. A hajam zsíros, az ajkaim ki vannak száradva, és -habár adtak nadrágot, nem veszem fel amíg rendbe nem jönnek a lábaim teljesen- bugyiban, és pólóban kuporgok a sarokban, ahova elvonszoltam magam. Jobban mondva húztam magam. Meglehet fogytam is.

Hiányzik Minho, és ez a kín rosszabb, mint az éheztetés. Már nagyon vágyom arra, hogy megöleljen, megpusziljon, azokat az idegesítő beceneveken szólítson.

Eddig idegesítőnek, és zavarónak találtam, de belátom, hiányoznak. Az egyik felem meghalt, a másik még küzd, de nem fogja bírni sokáig.

Az ajtó kinyílt, szemeim rögvest rávetemedtek. Jojo állt ott. Becsukta maga mögött az ajtót, aztán felém igyekezett. Lehet ez a stockholm szindróma miatt van, de kezdek bízni benne. Nadrágomat fogta kezébe, felém nyújtotta.

- vedd fel! Haneul hozott neked egy ajándékot!- dobta hozzám. Az utóbbi időben azért ő sem olyan kedves már velem. Az elején, amikor a szobába kerültem, próbáltam vele beszélgetni, ami be is jött. Sok mindenről beszéltünk, de a személyes témákat mindig kerülte. Így igazából nagyon nem sok mindent tudtam meg róla.

A meglepetés itt csak rosszat jelenthet. Egy új kínzó eszköz, fenyegetés, verés. Túl sokat nem várok tőlük.

A nadrágért csontos kezemmel nyúltam oda. Eddig húsos, puha volt a kezem, de most az ujjaimon csak bőr van. Lassan vettem fel a nadrágot, ami már nem fehér volt, hanem piros itt-ott. A fal segítségével feltápázkodtam, begomboltam a nadrágot, utána Jojo-ra néztem.

Szó nélkül indult el, bicegve tartottam nyomában. Őt nem zavarta, hogy csak lassan tudok menni, ment a saját tempójában. Ha nagyon lemaradtam megállt, de nem segített, hanem sürgetett.

A végállomás előtti ajtónál bevárt, habár elhordott mindennek, amiért nem lépkedtem gyorsan. Remélem a karma visszaadja neki azt, amit velem tesz éppen. Nem csak neki, hanem mindannyiuknak, aki ebben benne van.

Az ajtót belökte. Két vasszék volt csak a sárga színű helyiségben. A jobb oldaliba ültetett le. Karjaimat, és lábaimat láncra verte, aztán kiment. A szívem a torkomban dobogott. Félek, mostanában ez az egyetlen olyan érzés, ami velem van minden nap.

A vasajtó akkora nyikorgással nyílt, ami már fájt a füleimnek. Egy alakot lökdöstek be rajta, megbilincselt kezek, fején neki is egy vászon zsák, mint amilyen nekem is volt az első napomon.

Viszont őt az ágyból rabolhatták el. Pizsamában van, és köntösben. Szegény, ezek szerint velem még egészen rendesek voltak. Hozzám csak betörtek és vittek, de őt az ágyból rángatták ki.

A másik vasszékbe ültették le. Lábát csatolták le elsőnek, kezét eloldozták, de gyorsan a székhez erősítették. Szememmel követtem végig, ahogy a zsákot szedik le a fejéről.

A szívem nem dobbantott még ekkorát az itt töltött napjaim óta. A remény egyszerre szállt el, és tért vissza hozzám. A remény, amiben eddig hittem most itt ül mellettem. Nagyon úgy fest nincs magánál. Szólalni akartam, hívni a nevét, de ekkor lépett be Haneul.

- együtt a Lee família! - csapta össze kezét. A vasajtó becsukódott mögöttünk. Arcán egy izgatott vigyor ült ki. Bárcsak tudnám mit tervez. Valószínűleg mind a kettőnket meg akar ölni. - hogy ti milyen édesek vagytok együtt!- nézett rám, aztán Minho-ra. - hmm Minho még nincs egészen ébren. Ilyen nagyot ütöttem volna?- fordult hátra a segítőihez. - hozzatok neki egy vödör vizet!- parancsára az egyik kisietett.

- mit..- hangom rekedt volt, hiszen napok óta nem beszéltem, és nem ittam. Kapart, ahogy kiejtettem a szavakat a számon. - mit akarsz tenni velünk?- kérdésemre szánalkozó pillantást vetett rám.

- jaj édesem!- mintha egy öt éves kisgyerekhez beszélt volna, aki elesett, úgy beszélt, és jött oda hozzám. Egyik kezét arcomra simította. Arcomra, ami olyan nyúzott, egyben horrorisztikus volt, hogy azt minden horror film karakter megirigyelné. - hiszen mondtam. Hát nem emlékszel? - meresztett rám boci szemet.

- de igen. Őt ne bántsd kérlek. Kínozz, verj meg, akár ölj meg, de őt ne bántsd. Hagyd életben, kérlek!- a hangom a végére eltűnt. Csak suttogtni tudtam. Szánalmasnak éreztem magam, amiért itt könyörgök neki, de Minho-ért bármit megteszek.

- ne bántsam? Ilyen az igaz szerelem? Feláldozod magad a másikért? Ennyire a szívedben van?- a kérdései megindították a könnyeimet. Sós volt, és égette a bőrömet, amint végig szántotta arcomat. - shh! Ne sírj!- törölte le hüvelykujjával könnyeimet.

Oké, szóval elég gyatra helyzetben vagyok, de ez végig szaladt az agyamon. Olyan közel hajolt, hogy most simán lesmárolhatnám. De visszafogom a ferdehajlamaimat, és próbálom kihozni ebből a legjobbat.

- kérlek ne bántsd!- nem mondott semmit. Mosolygott, de nem adott túl sok boldog jövőképet. Az ajtó újra kinyílt. Ahogy Haneul kérte egy vödör vizet hozott be.

- oh! Pompás! - távolodott el tőlem. - boríthatod!- állt hátrébb nehogy ő is vizes legyen. A víz rácsobbant Minho-ra, akinek szemei egyből kipattantak. A haja vizes tincsekben lógott szemébe, a pólója rátapast mellkasára. Kiemelte izmait. - hmmm nem rossz...- nem vagyok abban a helyzetben, hogy fenyegetőzzek, viszont most gyilkos pillantásokkal meredtem rá a csajra. - gyorsan zavarjuk le ezt a bájcsevejt, mert van, ami csak Minho-ra, és rám tartozik. - nyalta meg ajkait, miközben szerelmemet nézte.

Mikor érzékelte, hogy amúgy olyan szemekkel bámulok rá, mint egy farkas a másikra, mikor védelmezi a zsákmányát, diadalittas pillantásokkal nézett rám. Minho-ra pillantottam.

Tekintetünk találkozott, és mertem feltételezni, hogy mint nekem, neki is fellobbant valami szemeimben. A szerelem új reménye. A melegség elöntötte a testemet. Meg volt kötözve, nem tudott megmenteni, de biztonságban éreztem magam mellette. Pedig simán meg tudnának ölni.