Jia pov:

Zúg a fülem, tompán hallok. Ajtó nyitódás. Vas ajtó lehet, túl hangos, nagyon nyikorog. Magassarkú cipő kopogás, a fülem sípolni kezd. Kezemmel nem tudok odanyúlni, mert meg van kötve. Vállamat próbáltam felhúzni, fejemet oldalra döntöttem, így terveztem befogni fülem, hogy elmúljon a sípolás. Nem látok rendesen, valami van a fejemen, viszont egy alak kirajzolódik előttem. Talán egy vászon zsák, vagy egyéb vászonból készült anyag miatt nem látok.

- ahhoz képest, hogy a párod rendőr, nem tudsz sokat az önvédelemről. Bár azt meg kell hagyni, sokáig bírtad. - a női hangra a hallásom kitisztult. Cipő kopogás, fülemmel figyeltem merre lépkedhet. - parancsot kaptam, hogy ne bántsalak, de ne aggódj...- kuncogott ördögien. - a főnököm nem fog kímélni. Igaz, hozzád nem érhetek, de a két gyerekre nem szabtak ki semmit. - a szívem kihagyott egy ütemet. Szemeim kitágultak, hogy jobban láthassam mi történik, de nem jutottam sokra. Megpróbáltam kiszabadulni, de csak ekkor vettem észre, hogy a lábaim is láncra vannak verve. - milyen édes!- hangja cinikus volt. - pedig nem is a tieid. - váltott át értetlenre. - azokat már rég megöltem. - az az este jutott eszembe, amikor Chan állított be hozzánk egy DNS teszttel, ami azt bizonyította, hogy a gyerekeink halottak.

Az orrom szúrni kezdett, éreztem a torkomban azt a bizonyos gombócot. Le akartam nyelni a sírást. Kezdett melegem lenni, amiért a levegő, amit kifújtam nem szabadult. Az ajtó újra kinyílt. Sírás hangja töltötte meg a helyiséget, ahol voltunk. Chaeyoung és Yunho az. Ugyan azt a levegőt szívom be, amit kifújok. Ez miatt szédülni kezdtem. A gyomrom remeg, imádkoztam, hogy ne bántsa a gyerekeket. Nem az én gyerekeim, de kezdem őket úgy szeretni, az ösztöneim is felkeltek.

- ne bántsd őket...kérlek. - motyogtam halkan, elfulló hangon.

- ne? Olyan édes, ahogy aggódsz értük. Van nevük? - nem válaszoltam. - akkor névtelenül kell meghalniuk. - a nő hangja megjátszott sajnálatot tükrözött. Hallottam, ahogy felhúzzák a fegyvereket.

- v-várj! Yunho a fiú, a lány Chaeyoung. - egy kezet éreztem az arcomon.

- ügyes vagy te. - megpaskolta az arcomat, aztán levette rólam a vászon anyagot. Nem volt túl nagy fény, de a szememnek ez sem tett jót. Pincében lehettünk. - hogy hívják a lányt?- fogta markába az arcomat.

- Chaeyoung. - a nő elmosolyodott. A légzésem valamennyire rendeződött, de még mindig pánikoltam.

- az én lányomat is úgy hívják. - nagyokat pislogtam. Egy ilyen nőnek van gyereke? Azt is kínozni szokta? Minden bátorságomat összevéve tettem fel neki egy kérdést.

- hány...hány éves?- a nő max negyvennek néz ki. Az arcomban teljesen benne van. Gátolja, hogy láthassam a gyerekeimet.

- négy lesz. Hihetetlen, hogy el tud telni az idő, nem?- valamit elő vett a zsebéből. Ijedten kaptam kezére a szemem. Csak cigaretta volt. - mindegy is. Azt a feladatot kaptam, hogy okozzak neked fájdalmat, viszont nem fizikailag. A barátnőm szerint le kell gyengítenünk a lelked. - gyújtott rá.

- az már így is gyenge. - szomorú arcot vett fel.

- akkor most még gyengébb lesz. - állt el előlem. A gyerekek a földön voltak. Két pasas szegezett rájuk fegyvert.

- kérlek ne...- ajkaimat haraptam be. A könnyek marták a szemeimet. Csak mosolygott. Fejével biccentett, a két férfi meghúzta a fegyvert. Reflex szerűen próbáltam odamenni. Sírni kezdtem. Nem akartam odanézni. A fegyverek nagyon hangosak voltak. Szememet összeszorítottam, fejemet elfordítottam. A fegyverek hirtelen elhallgattak. Cipő kopogás. Két kéz az arcomon, majd erőszakosan fordították előre a fejem.

- ne hagyd ki!- duruzsolta a fülembe. - így nem igazi a fájdalom. - a gyerekek ott feküdtek a földön, vértócsában. Már nem sírtak, és soha többet nem is fognak.

- ki a te barátnőd?- suttogtam halkan. Ördödigen kacagott a fülembe.

- mindent a maga idejében, kedves. - a fegyverek újra megszólaltak. Kinek ártottam, amiért most itt vagyok, és néznem kell, ahogy kivégzik Yunho-t, és Chaeyoung-ot? Amíg a tárak nem ürültek ki, addig engedték a golyózáport. - gyere, bemutatlak a társaidnak. - intett, a két pasas letette a fegyvereket, aztán felém fordultak. Minden végig futott az agyamon, csak az nem, hogy eloldoznak. Az egyik a lábamról vette le a vas szék láncait. Arcát maszk fedte. Szemkontaktust létesített velem, miközben leguggolt elém. Nem tartottam vele a szemkontaktust. Könnyeimet leküzdve haragos szemekkel néztem a vasajtót, ami innen kivezett. A másik férfi a kezemet oldotta el. A bokáim fájtak, ahogy a csuklóim is. Azonban nem tartott olyan sokáig a szabadság. Segítettek felállni, kezeimet újra lebilincselték. Hogy értette azt, hogy "társaidnak"? A nő megfogta karomat, aztán gyors léptekkel elvitt onnan. Még egy utolsó pillantást áldoztam gyerekeimre. Elbuktam anyaként, kétszer is. Nem tudom hol vagyunk, de félhomály uralkodik, és a padló vasból készült. Végig mentünk egy hosszú folyosón, majd egy ajtó előtt megálltunk. Az a pasi nyitotta ki az ajtót, aki a lábamat oldozta el. Az ajtó kinyílt, ez is vasból készült. Előre lökött a nő, levette a kezemről a bilincset, aztán egy lökéssel a földre küldött. - jó szórakozást. - megvárták amíg a nő kimegy, aztán becsukták az ajtót.

- jól vagy?- vékony, vigyázó hang szólalt fel a sötétségben. Ijedten néztem körbe. Semmit nem látok. - ne félj. Mi nem bántunk. Minket is bántottak. - minket? Gyufa hangja ütötte meg fülemet, majd a kis láng is fellobbant. Két velem egykorú lányt pillantottam meg. Csak az arcukat világította meg a gyufa.

- jól vagyok. Engem nem bántottak, csak lelkileg. - ültem török ülésbe.

- ahhoz értenek a legjobban. Mikor kerültél ide? - a gyufaszál fele már elégett.

- nem tudom. Nem emlékszem. Ti? - igyekeztem az elmémbe vésni az arcukat, mielőtt a fényforrás eltűnne.

- hat hónapja. - a gyufa elégett. - ez volt az utolsó gyufánk.

- hogy kerültetek ide?- talán ez az a szervezet, amit Minho, és a fiúk keresnek. De ha ez az, én miért vagyok itt?

- az új munkahelyemre készültem otthon, amikor becsengettek hozzám. Két kigyúrt pasas volt az, azok, akik a nővel voltak. Rendőr vagyok, vagyis hát csak gyakornok, de nem tudtam őket legyőzni. Leütöttek, aztán itt keltem fel. Szöulban senkit nem ismerek, a szüleim, és barátaim Afganisztánban élnek. - a sötétségben kiszolgáltatottnak érzem magam.

- rendőr lennél? Melyik kapitányságnál?- vajon miért rabolnak el egy kezdő gyakornokot?

- Gangdong kerületi. - ajkaim elnyíltak. Minho is ott dolgozik. A szívem nagyot dobbant.

- n-nem tudod ki keze alatt lettél volna?- egy ideig csendben maradt. Szerintem gondolkodik.

- csak a vezetéknevére emlékszem. Azt hiszem Lee volt. - még nagyobb dobbanást produkált a szívem.

- Lee Minho?- ajkaimat beharapva vártam a választ.

- igen! Ő volt az! Honnan tudtad..?- kérdését figyelmen kívül hagytam.

- Aechong?