Minho pov :

- hogy érted, hogy nem egyezik? - vettem fel a földről a lapot.

- hát, úgy hogy, egyik gyerek sem a tiétek. A két minta nem egyezik a tiétekkel. Sajnálom. - mutatta az adatokat a papíron.

- vigyáznál egy percre rájuk? - adtam vissza neki a lapot. Válaszát nem vártam meg. Jia után rohantam. Az udvaron sétálgatott körbe körbe. - Jia...- álltam elé.

Fájdalmas tekintettel nézett rám.

- most mit csináljunk, Minho? - kérdezte sírását visszatartva. - azok, nem a mi gyerekeink, és ha nem ők azok, akkor hol vannak a miénk? - mutatott a ház felé.

- nem tudom..vigyük őket vissza a kórházba, és mondjuk meg, hogy kavarodás történt. Bizonyítani is tudjuk, hogy ők nem hozzánk tartoznak.

- oda adták őket másoknak? Annyi ember él Szöulban, honnan tudjuk, hogy kiknél vannak? Istenem...- fordított hátat. Szomorúsága engem is elszomorít.

- meg fogom őket találni. - öleltem át hátulról. - ha kell fel forgatom egész Koreát értük. - szorítottam magamhoz.

- vigyük őket vissza. Aztán lesz, ami lesz. - bújt ki karjaim közül. Bement a házba. Sóhajtva néztem fel az égre.

- miért csinálod ezt velem? - kérdeztem az égre nézve. Az ajtó kinyílt, Jia jött ki rajta a két babahordozóval.

- nem a te fiad, de ugyanolyan nehéz, mint te. - tette le a kisfiú hordozóját a földre.

- nem a te lányod, mégis ugyanolyan hisztis, mint te. - vágtam neki vissza, amire csak egy mosoly volt a válasza. Megfogtam a babahordozót, majd Hyonmin felé fordultam. - köszönöm, hogy segítettél.

- ugyan, semmiség. Remélem megtaláljátok őket. - mosolygott. A kocsiba betettük a két törpét, aztán mi is beültünk.

A kórházban a recepcióra mentünk. A nő érdeklődve hallgatta végig a mesénket.

- kérem, nyugodjon meg! - próbálta nyugtatni Jiát, de nem sikerült neki se. - tudja, hogy hívták az orvost, akinél szült?

- nem...csak a vezetéknevére emlékszem. Kim volt az.

- egy pillanat. - a számítógéphez ment, majd kezelésbe vette. Jia a fejét támasztva vett egyre mélyebb levegőket.

- nincs túl jó előérzetem. - pillantott rám fél szemmel.

- minden rendben lesz. - simítottam a vállára. A nő visszatért elénk.

- Kim Dahyon, Kim Goseok, és Kim Wooseob. Ők vannak a szülészeti osztályon, akiknek Kim a vezetéknevük.

- azt hiszem Kim Wooseob volt. Körülbelül száznyolcvan centi magas, negyvenes éveiben járhat, fekete, hosszú haj.

- igen, ez ő, viszont...két napja halt meg. - a döbbenet nem csak az én arcomra ült ki, hanem Jia arcára is.

- meghalt? - kérdezett vissza, a nő pedig bólogatott.

- állítólag epilepsziás rohama volt. Még vizsgálják az ügyet. A problémájukról szólok az igazgatónak, ő majd tudja mit kell tenni, addig is megkérhetném önöket, hogy maradjon önöknél a két gyermek ? Az igazgató jelen pillanatban Kínában tartózkodik, és az ő engedélye nélkül nem tehetek semmit.

- mikor tér vissza? - kérdezte Jia. Egyre idegesebb.

- két nap múlva. - nagy sóhaj szaladt ki száján.

- ha adunk egy telefonszámot, tudna róla tájékoztatni, mikor tudunk vele beszélni? - karoltam át Jia vállát.

- persze. - bólintott mosolyogva.

A kocsiban az út, haza felé, csendben telt, addig, míg meg nem szólaltam.

- szerinted...adnunk kéne nekik ideiglenes nevet?

- erre a két napra? - kérdezett vissza.

- nem hívhatjuk őket babáknak, fiúnak, meg lánynak.

- értelek. Milyen nevet akarsz nekik? - vezette kezét tarkómra.

- hát mondjuk...Chaeyoung, és..Yunho.

- nekem jó. - simogatta tarkómat.

- meg akarsz ölni?

- mi? - ráncolta homlokát. - miért tenném?

- nem szoktad simogatni a tarkómat.

- ha nem tetszik, nem csinálom. - húzta el a kezét. Megfogtam kézfejét, és visszatettem. Apró mosollyal néztem őt. - az utat figyeld. - préselte össze ajkait.

Otthon Jia a konyhában főzött, én pedig a nappaliban kapcsolgattam a tv-t. A telefonom az asztalon kezdett rezegni. Jisung hívott.

- mi a baj? - kérdeztem amint felvettem.

- kaptunk egy új embert a csapatunkba. - mondta ásítva.

- kit?

- Choi Haneul. Nem értem, miért kellett őt hozzánk tenni. Jól meg voltunk eddig is, így nyolcan.

- utána néztél?

- igen, de nem találtam róla semmit. Szellem a csaj. Majd hétfőn kezd nálunk. Csináltatok tesztet?

- igen. Jiának volt igaza. - pillantottam a konyha irányába. Inkább kimegyek az udvarra.

- ne szopass! Nem a tiétek? Egyik se? - amíg nem értem ki az udvarra, addig nem szólaltam meg. A kertbe vezető ajtót becsuktam magam mögött, aztán választ is adtam Jisungnak.

- nem. Voltunk Hyonminnál, és ott csináltuk a tesztet. Onnan mentünk a kórházba, és ott mondták, hogy az igazgató tud nekünk segíteni, de most nincs az országban, majd csak két nap múlva jön.

- és addig mi lesz a két kisgyerekkel? De hogy cserélték ki őket?

- ne gondolj rosszra. Valószínűleg kavarodás történt. Addig nálunk maradnak.

- ha kell valamiben segíteni szóljatok. Leteszem, mert odaég a kaja. Foglalkozz az este a hercegnőddel. Rátok férne egy kis pihenés. Pihenés.....az nem az lenne.

- perverz. - kuncogtam el magam.

- de ikreket csinálni...van ám csípő mozgásod. Tanítanod kéne.

- neked?

- aha.

- még meggondolom.

- ne terheld túl magad. Mostmár tényleg megyek. Szia.

- szia. - ráztam fejem mosolyogva.