Minho pov :

- h-hogy érted, hogy nem a mieink? - pislogtam nagyokat Jiára. - együtt hoztuk el őket a kórházból. Arra a karszallagra is rá van írva a nevük. Ne szórakozz!

Bevallom, nem kicsit ijesztett meg. Miért ne lenne már a miénk a két kicsi? Biztos nem keverték össze a kórházban.

- nem tudom! - sóhajtott egy nagyot. - nem érzem azt, a kötődést, amit akkor éreztem, mikor a kórházban fogtam őket! - nézett rám tehetetlenül. Szemei kezdtek könnyesedni.

- mit érzel helyette? - ültem le az asztalhoz, válaszra várva. Kezeibe temette arcát, majd a plafon irányába emelte fejét.

- ürességet. Olyan érzést keltenek bennem, ha rájuk nézek, mintha nem a mi gyerekeink lennének. Elvesztek volna az anyai ösztöneim? - nézett rám szomorúan. Felálltam az asztaltól, s elé sétáltam.

- lehet csak a környezet változás miatt érzel így. - öleltem magamhoz. - tölts velük több időt, és jobb lesz. Ne aggódj. - simítottam meg arca vonalát.

- ők nem a mi gyerekeink, Minho. Érzem! - rázta fejét.

- Jia, fejezd már be! A mi gyerekeink, értsd már meg! Ki másé lenne? - toltam el. Hangomat picit emeltem fel, de elsírta magát. Nagyon jó..- ne haragudj. - öleltem volna újra meg, de eltolt magától.

- megyek játszani a gyerekekkel. - törölte meg arcát, s kilépett a konyhából. Sóhajtva ültem le az egyik székre.

Honnan szedte, hogy nem a mi gyerekeink? Túl sok sorozatot nézett, vagy mi? Valaki tele beszélte volna a fejét? Nem hinném, hogy nem a mi gyerekeink lennének. Lehet lelkileg nem áll készen az anyaságra, ezért így védekezne?

Homlokomat fogva gondolkodtam, mi lehet a válasz. A zsebemből a mobilom szólalt meg. Kimatattam onnan, és megnéztem ki hív. Bangchan volt.

- igen? - szóltam bele.

- gyere be az irodába. Fontos. - ennyit mondott, le is rakta. Most mentünk haza a kórházból, kíváncsi vagyok, miért kell bemenni. Az asztaltól felálltam, majd mentem megkeresni Jiát.

- be kell mennem az irodába. - álltam meg a szobaajtóban.

- rendben. - hátra se nézett. Ajkaimat összepréselve bólintottam.

Az őrs előtt leparkoltam, lezártam az autót, majd sietősen mentem be. Az irodámban a fiúk ott ültek, rám vártak.

- mi a baj? - csuktam be az ajtót magam mögött.

- gyerekek tűnnek el, rablások, és gyilkosságok. - adta át az aktát Felix. Őt nézve nyitottam ki. - az eltűnt gyerekek listája. - biccentett.

- mindegyik hét, tizenkét év között van. - mondta Changbin.

- ami a legérdekesebb, egyiküknek sincs családja. - állt fel az asztalról Seungmin.

- mióta tűnnek el, azóta nőnnek a rablások száma, és egyre több gyerek holttestet találunk. - szólt hozzá Hyunjin.

- tehát, valaki elrabolja a gyerekeket, és lopásra kényszeríti őket? - néztem rájuk.

- igen, és miután úgy gondolja, már semmi szükség rájuk megöli őket. - válaszolt Chan.

- utca gyerekek?

- igen. - bólintott Jeongin. - egyesek árvaházból tűnnek el.

- úristen...miért nem intézték el, amíg mi Sant kaptuk el? - csuktam össze a mappát, és az asztalhoz sétáltam.

- próbálták, de...sokan meghaltak. - húzta el a száját Jisung.

- akkor ez is a mi lelkünkön fog száradni. - ültem le sóhajtva. - hol látták utoljára a gyerekeket?

- játszóterek, sikátorok, boltok mögök, befejezetlen építkezéseken, a városon kívül, elhagyatott épületek. - ült le velem szembe Felix.

- mivel, vagy hogyan viszik el őket? - nyitottam ki újra a mappát, és az adatokat kezdtem vizsgálni.

- tipikus cukor trükk, de van, mikor csak megfogják a gyereket, és viszik.

- ki jelenti be az eltűnésüket? Ha utca kölykök, akkor családjuk kevés eséllyel van.

- vagy azután jelentik, mikor már halottak, és valahol megtalálták a testüket, vagy pedig szemtanúk látják. - tette karba a kezét Seungmin.

- akik próbálták őket megtalálni, jutottak valamilyen nyomra?

- az egyik gyereket elkapták, és ezt találták nála. - tett az asztalomra Changbin egy kis zacskót.

- mi ez? - néztem rá, és a kezembe vettem. - drog?

- igen. A gyereket ki akarták hallgatni, de a kisfiú megölte magát egy bottal. - elképedve néztem fel Jeonginra.

- mit csinált? - kérdeztem, hátha rosszul hallottam.

- míg a rendőrök az adatait írták be, a zsebéből elővett egy fadarabot, és a szemébe szúrta. - mondta el részletesebben.

- valószínűleg, aki elrabolta, ő utasította, vagy idézőjelben, arra nevelte, hogy, ha elkapják, ölje meg magát. - feltételezte Chan.

- nézzétek át, melyik gyereknek volt családja. Akinek volt, menjetek el ahhoz a családhoz, hallgassátok ki őket. Tudjatok meg minél többet a gyerekekről. És próbáljuk meg, megtalálni ennek a gazdáját. - emeltem fel a kis csomagot.

Sötétedéskor Jisunggal az oldalamon sétáltam ki a parkolóba, a kocsimhoz.

- minden rendben van otthon, amúgy? - állt meg a kocsinál. - sokszor elkalandoztál, mikor szóltunk hozzád, és a kezed is nagyon remegett. - biccentett a kezem felé.

- ami azt illeti...- csúsztattam zsebembe kezemet. - Jia azt hiszi, nem a mi gyerekeinket vittük haza. Azt mondta, hogy ők nem a mi gyerekeink. - magasra húzta szemöldökét.

- miért hiszi ezt? Láttuk, ahogy átadják nektek őket. - ugyan az a reakciója, mint nekem.

- én is ezt mondtam neki. Azt mondta, hogy nem érzi azt a kötődést, amit a kórházban érzett, mikor elsőnek megfogta őket. - támaszkodtam neki a kocsinak.

- állítólag van olyan a nőknél, hogy szülés után depresszióba esnek. Attól foglalkozik még velük?

- persze, csak...nem kötődik hozzájuk.

- csináltassatok egy DNS tesztet, és minden kiderül. Jia is megnyugodna, és te is tudnál koncentrálni. Megyek, mert anyu leszedi a fejem, amiért kések. - mutatott kocsijára.

- hány éves is vagy? - kuncogtam.

- ne kezd te is..! - komorodott el.