Mikor ismét ki nyitottam a szemem nem ugyan azon a helyen voltam, ahol ez előtt. Néhány gyertya adott némi fényt. Körbe néztem hátha látok valamit, ami ismerős. Rengeteg polcos könyves szekrény vett körül tele régi könyvekkel. Lépteket halottam így elbújtam az egyik szekrény mögé és onnan figyeltem ki jön. Egy kis gyerek volt egy fiú. Boldogan nézegette a könyveket néha levett egyet bele olvasott vissza tette és ment tovább. Valahogy ismerős volt ez az egész. Alig gondoltam végig be villant én voltam, én voltam az a fiú gyerekként. De hogy kerültem ide?

- Fiatal úr, fiatal úr – kezdet el kiabálni valaki.
- Fiatal úr – ált meg lihegve egy férfi a fiú előtt. – nem maradhat itt. Itt veszélyes kérem jöjjön velem.

- Hol vannak a szüleim? – nézet kétségbe esten a másikra. De nem kapott választ. A fiú ki szaladt a könyvtárból én pedig észre verhetetlenül utána mentem. Egy nagy terembe sietett, ahol minden fel volt forgatva a falak meg rongálódtak mindenhol törött tárgyak hevertek. A törmelékek közt két test is feküdt.

- Édesanyám, édesapám.

- Fiam ne beszélj. – a nő utolsó erejével meg érintette fia arcát.

- Erre nem fogsz emlékezni. Elfelejtesz mindent. Ember ként kell élj míg el nem jön az idő. De tud, hogy szeretlek és sajnálom. – mondta sírva el engedte az arcát a fiú fel ált és érzelem mentes arccal hagyta el a helyet. Odakell mentem földön fekvő nőhöz meg fogtam a kezét és a szembe néztem.

- Anya.

- Fiam? Te vagy az? – csak bólintottam és közbe a könnyeim törölgetem.

- Mért tetted, mért törölted ki az emlékeim, mért kellett emberként éljek?

- Sajnálom fiam, de ez volt a helyes döntés. Ő irányítani tudja az embereket. De te, te le tudod öt győzni. Találd meg azt a személyt, akivel szeretitek egymást. Majd ő add erőt, hogy... – el halkult a hangja lassan le hunyta a szemét. Szinte éreztem ahogy távozik belőle a lélek.