A napokban elkezdődött Jungkooknak a Parkinson-kór elleni kezelése, és leesett az első hó is, ami igazából nem is nagyon tudott érdekelni.

Úgy terveztem, hogy majd Kookkal fogok hóembert építeni meg hógolyózni, amit ilyenkor szokás csinálni, de ehelyett most Kookhoz megyek be minden nap a kórházba.

Egyébként ő jól van és stabil az állapota, plusz kapott valami szert, amitől elmúlt a remegése is.

A napjaink már mondhatni nyugisan telnek. Kicsit felengedtünk anyával, mivel az orvos többször is elismételte azt, hogy Jungkooknak van esélye a gyógyulásra, ami megnyugtatott minket, bár azért egy kis feszültség még mindig ott bujkál bennünk.

Jungkookot is elég mélyen érintette ez az egész, de az egyik este egy újabb motivációs beszédet tartottam neki nem tudom hány órán keresztül, ami miatt már nagyrészt elfogadta a dolgot és megpróbál majd küzdeni a betegsége ellen.

Nagyjából már vissza állt az életünk a normális kerékvágásba, csak annyi a különbség, hogy Kookhoz mostmár a kórházba kell menni, és ugye Taejal teljesen megszakadt a kapcsolatom.

Nem mondom, hogy nem vagyok kíváncsi Tae szemszögére, mikor a szülinapom estéjén történt azaz incidens, de mostmár gáznak tartanám, ha ezzel így odaállítanék elé.

Na meg, ha már ő sem kíváncsi rám, akkor hagyom az egészet. Úgyis haragszom még rá. Kicsin múlott, hogy tönkre tegye a Jungkookkal akkor még alakuló kapcsolatomat.

De nagy valószínűséggel az történt, hogy Tae belém szeretett, és mikor összeveszett Kookkal a szülinapom előtt, akkor bosszúból félre akarta Jungkookot vezetni és engem meg meg akart szerezni, ami hát nem sikerült neki.

De mindegy... Ha még akar velem beszélni, akkor majd felkeres, ha meg nem, akkor meg nem fog... ennyi.

Egyébként meg ugyanúgy kell egyetemre járnom, anyának meg ugyanúgy kell dolgoznia.

Jungkookot sajnos kirúgták a munkahelyéről, ezért lekapcsoltunk a házában minden villanyt, gázt, meg ilyesmit, hogy majd ne kelljen a semmiért fizetni, mivel már úgysem fog ott lakni senki.

És sajnos mi is eléggé megszívtuk, mert kiderült, hogy egy hónapunk van kipakolni Jungkook dolgait onnan, mivel az a ház nem az övé volt, hanem a cégé, és mivel a cég kirúgta őt, ezért a házat is visszafogják venni.

De mi hamar le is bonyolítottuk az egészet, mert Kook azt mondta, hogy a bútorokat nem ő vette, szóval nekünk csak a ruháit, a személyes dolgait, meg a 15 kiló bőrápolási cuccát kellett onnan áthoznunk a mi lakásunkba, amit két teljes délutánon át pakoltunk a dobozokba, majd másnap az összeset áthoztuk ide, és a tároló szobába cipeltük őket. Jelenleg is ott porosodnak.

Anyával szólni akartunk Kook szüleinek és a testvérének erről a rossz hírről, miszerint Kook kórházban van, de a fekete hajú egyből meg is tiltotta nekünk ezt, mert nem akarta elmondani a családjának azt, hogy beteg. Állítása szerint még nem áll készen rá, ezért az orvosokkal is beszéltünk erről és ők is megérettek ezt, ezért nem fogják értesíteni erről Kook családját, mindaddig, amíg Jungkook meg nem engedi azt.

Jelen pillanatban éppen kiértem az egyetemből, a hűvös téli időbe, ahol most minden tiszta fehérbe burkolózott és a nap is már elkezdett lemenni, mivel most már délután 5-kor korom sötétség van.

Úgy gondoltam, hogy még mielőtt megint Kookhoz mennék, azelőtt gyorsan beugrok még a kávézóba, hiszen úgysem voltam már ott hónapok óta.

Erősen elgondolkoztam azon, hogy abba a kávézóba menjek, ahol Taejal már törzsvendégeknek számítottunk, vagy abba, ahol Sean dolgozik.
Pár perc ácsorgás után végül a második opciónál döntöttem, ezért az egyetem hátsó része felé kezdtem sétálni a jeges, havas járdán.

5 perc múlva már ott is voltam a bejáratánál, majd be is léptem oda és a pult előtti egyik székhez leültem, pont oda, ahova múltkor is helyet foglaltam.

-Ismerős érzések éledtek fel bennem... Mintha múltkor is pont itt ültél volna. -fordult felém mosolyogva a volt tesi tanárom.

-Az könnyen meglehet. -eresztettem el egy fáradt mosolyt.

-Szia, hogy vagy? Nem nézel ki valami jól? Beteg vagy? -kérdezősködött.

-Nem... csak... tudod... nem éppen a virágzó korszakát élem most az életemnek. -sóhajtottam fel.

-Miért, mi történt? -döbbent le.

-Ah... A páromat Parkinsonnal diagnosztizálták és most bent fekszik a kórházban. A munkahelyéről kirúgták és a házát is elvették tőle, ami miatt az összes cucca nálunk van. De a legjobb az egészben az az, hogy a saját anyukám nem is tud a kapcsolatunkról. -nevettem el magam kínosan.

-Oh... őszintén sajnálom ezt... Nem is mondtad, hogy van párod.. -válaszolta halkan. -Mióta tart a kapcsolatod?

-Ősz elején kezdődött el és rá pár hónappal meg... hát a párja lettem. -mosolyodtam el.

-Ennek... örülök... -villantott felém egy hamis mosolyt.

-Nem is örülsz neki, igaz? Még mindig érzel irántam valamit, mint ahogyan a gimiben? -hervadt le a mosolyom.

-Mit kérsz? Kávét, teát...? -hagyta figyelmen kívül a kérdésemet.

-Csak egy forró csokit sok habbal. -vontam vállat, mire ő egyből neki is állt az elkészítésének.

-Hah, Jimin. Ez bonyolult... Egyszerűen nem is tudom, hogy ezek rendes érzelmek-e, amit irántad érzek, vagy csak még mindig nem bírtam megváltozni teljesen és a szadista énem akar csak téged... -sóhajtotta. -Hidd el, hogy már nem másznék rád és másokkal próbálkozok, és meg fogok tanulni szeretni, ezt megígérhetem. Csak még kell egy kis idő. -tolta elém a kész italt.

-Ha arra akarsz kilyukadni, akkor most mondom, hogy nekem nem kell megfelelned. Úgy sem vagyunk már semmilyen olyan kapcsolatban. Inkább keress magadnak egy embert, aztán élj vele boldogan.

-Ez nem ilyen egyszerű ám, Jimin. -ült le elém.

-De, ilyen egyszerű. Csak az én esetemben nem az, mert valahogy engem folyton kerül a szerencse és a boldogság. -válaszoltam szomorúan.

-Majd rád is rád fog találni a boldogság, csak lehet, hogy nem most. De egyszer még megfogod ezt is élni, mint bármelyik ember. -simított a kezemre, mire elmosolyodtam.

-Látom te tényleg jó úton haladsz. Köszönöm, a biztató szavakat, de most már mennem kell. Ja és köszönöm a forró csokit is. Igazán finom volt. -adtam oda neki az ital összegét, majd mégegy elköszönés után ki is léptem ismét a hidegbe, majd a buszmegállóba sétáltam, ahol felszálltam egy olyan buszra, ami elvitt egészen a kórházig.

Az épületbe beérve, rögtön Kook szobája felé vettem az irányt.

Már szinte rutinosan nyitottam be az ajtón és sétáltam a még mindig fekvő páromhoz.

-Szia. -köszöntem neki, majd adtam a szájára egy rövidke csókot, és lepakoltam a cuccaimat plusz a kabátomat egy ottani asztalra.

-Szia. Hogy vagy? -mosolyodott el, mire én csak leültem mellé az ágyra.

-Már jobban. A vérnyomásom is már normális. És aludni is már tudok 4 óránál többet. Valahogy megnyugtatott az a tény, miszerint te megfogsz gyógyulni. -simítottam a kezére.

-Azért az nem olyan biztos, Jimin. Az orvos azt mondta, hogy amióta itt vagyok, fogytam már majdnem 5 kilót, ami hát nem a legjobb. -húzta el a száját.

-Ez ellen tudunk tenni. Lesz valami röntgened vagy ilyesmid most a közeljövőben? -kérdeztem.

-Nem, most békén hagynak egy pár napig, szerencsére. -sóhajtott egyet megkönnyebbülten.

-Az szuper. Úgy sem vagy már infúzión, ezért nézd csak, hogy mit hoztam neked. -nyúltam oda a táskámhoz, amiből kivettem egy műanyag dobozt. -Anya sütött neked cseresznyés sütit. -nyújtottam felé az ételt, amitől egyből felcsillantak a szemei, majd feljebb ült az ágyon.

-Istenem... mióta nem ettem rendes kaját. Nagyon köszönöm. -nyitotta ki a doboz tetejét, aztán egyből neki is látott a sütik elpusztításának.

-Félre ne nyelj. -figyelmeztettem őt mosolyogva.

El sem tudom képzelni, hogy eddig mivel etették őt itt... De a jelek és a látottak alapján nem volt valami jó az itteni koszt, az biztos.

Miután megette az összes sütit, jókedvvel csúszott lejjebb az ágyon.

-Ez már hiányzott. -motyogta.

-Azt elhiszem. -raktam el a kiürült dobozt a táskámba.

-Jimin... -szólított meg halkan.

-Igen?

-Szerintem itt az idő. -sóhajtott fel.

-Mármint mire? -ráncoltam össze a homlokomat.

-Szerintem itt az idő, hogy elmondjuk Jisoonak, a mi kis titkos kapcsolatunkat. -fogta meg a kezeimet, mire én vagy ötször leizzadtam.

-D..De Jungkook... Nem várhatunk ezzel még egy kicsit? Mi van ha teljesen ki fog borulni? -ijedtem meg.

-Nem, Jimin. Ezt most kéne elmondanunk neki. Ki tudja, hogy mit fog hozni a jövő...

-Kook, ne mondd ezt. Meg fogsz gyógyulni, hidd el. Majd ha egészséges leszel, akkor elmondhatjuk neki, de addig ne. -mutattam fel a mutató ujjamat.

-Jiminie... Meddig szeretnél még titkolózni a saját anyukád előtt? És különben is, te is hallottad, hogy ennek a betegségnek nincs is gyógymódja. Az orvosok gyakorlatilag a sötétben tapogatóznak velem kapcsolatban és csak azért mondják azt, hogy van esélyem a gyógyulásra, hogy ne tűnjenek idióta hülyéknek. -borult ki a fekete hajú. -Most kell beavatnunk anyukádat. Ne akkor, amikor már késő... -vett vissza a hangerejéből.

-De én nem merem elmondani neki. Túlságosan félek a következményektől. -dőltem a mellkasára.

-Pedig muszáj lesz. Majd akkor beszélek én. Vagy majd megoldjuk közösen. A lényeg, hogy én itt leszek melletted és még Parkinson-kórosan is megvédelek bármitől. -kuncogta.

-Aranyos vagy. Akkor idehívjam anyát? -kérdeztem bizonytalanul, mire ő csak bólintott egyet.

Anyának dobtam egy üzenetet, hogy jöjjön ide minnél előbb, amire csak az volt a válasza, hogy negyed órán belül itt lesz.

Az a kevéske idő is csendesen telt el, amíg vártunk anyára, majd a gyomrom görcsbe rándult, mikor belépett a szobába és megölelt minket.

Sosem izgultam még ennyire anya miatt és olyan szinten ideges voltam, hogy azt alig bírtam leplezni.

Nem gondoltam volna, hogy pont ma fogjuk elárulni anyának a Kookkal közös kis titkunkat.

Az elején még csak általános dolgokról beszélgettünk, majd Jungkook észrevétlenül megbökdöste a karomat, ami tudtam, hogy mit jelentett, ezért el is vörösödtem.

-A..Anya... lenne itt valami... amiről beszélnünk kéne. -kezdtem bele dadogva, miközben láttam ám, hogy Kook csak mosolygott.

Ő hogyhogy nem is ideges? Áh, tuti be van nyugtatózva...

-Rendben, és mi lenne az? -kérdezte anya kíváncsian.

Erre most mit kéne mondanom? Vagy hogyan kezdjem el? Istenem... én megmondtam Jungkooknak, hogy még nem állok készen rá.

Segítségkérően a fekete hajúra pillantottam, mire ő csak egy könnyed mozdulattal összekulcsolta az ujjainkat és úgy pillantott fel az időközben döbbenet tekintetűvé vált anyukámra.

-Jimin és én együtt vagyunk már egy ideje. Sőt, Jimin már a párom is lett. -hallottam meg Kook hangját, mire én csak idegesen lehajtottam a fejemet.

Szinte már csákánnyal lehett volna bányászni a köztünk kialakult feszültséget.

-Tessék? -nevetett fel anya úgy, mint aki nem hallotta volna jól az előbb elhangzottakat.

-Mondod vagy mondjam? -kérdezte tőlem Kook, miközben én szorongattam az ujjait.

-Mondd te inkább... -suttogtam bekönnyezve.

-Jól van. Szóval... Körülbelül szeptember végén kezdtünk el kavarni egymással, aztán szépen lassan alakult ez ki valami szorosabb, erősebb kapcsolattá, majd amikor Busanba mentünk ketten, akkor kértem meg, hogy legyen a párom. Sajnálom, hogy nem árultam el eddig neked, hogy én igazából biszex vagyok és azt is sajnálom, hogy Jimin miattam lett...

-Jungkook-szexuális... -motyogtam.

-Ja amúgy én nem sajnálom, hogy az lettél, csak anyukádnak biztosan... nem a legjobb. -mosolygott rám Kook.

-Szóval ti most.. a hátam mögött jártok közel 4 hónapja? -folyott le egy könnycsepp anya arcán.

-Hát... ja. Először nem mertük elmondani neked, vagyis pontosabbal Jimin nem merte bevallani neked, mivel ő ugye azt hitte, hogy csak a lányok felé hajlik és ugye új volt neki ez az egész. De nem tehetett róla, úgy, ahogyan én sem tehetek arról, hogy biszexuálisnak születtem. A szerelemnek nincsenek határai, ezt te is tudod, Jisoo. És Jimin sem tudja megváltoztatni a nemi identitását. Azért nem mondtuk el ezt eddig neked, mert Jimin nem akart semmi féle balhét köztetek. Ő csak jót akart neked. Nem szeretett volna csalódást okozni neked ezzel a kis furcsaságával. De most, hogy már kórházban is vagyok, úgy láttam a legjobbnak, ha még időben elmeséljük ezt neked. Kérlek ne viselkedj vele másképp ezek után... -fejezte be Kook a monológját.

-De miért? Miért, Jimin? -zokogta anya a tenyereibe temetve az arcát.

-Sajnálom, anya... -szipogtam lehajtott fejjel.

-Ez annyira... felfoghatatlan számomra. Akkor már miért pont Jungkookkal? Hiszen ő már felnőtt, 28 éves férfi. Te még csak gyerek vagy. Miért kell neked is nehezebbé tenned számomra ezt az amúgy is szar helyzetet? -sírt hangosan.

-Mert én tényleg szeretem Jungkookot. Sosem voltam még szerelmes, de ez most tényleg az. Iszonyú sok mindenen mentünk keresztül... Sok rossz dolgon, de még annál is több boldog pillanatunk volt. Boldog akartam lenni. Végre boldog szerettem volna lenni azzal, akit sok év után ilyen szinten megszerettem, anya. De ez még annál is rosszabb, mint ami veled és az egykori apámmal történt akkor, amikor én születtem. Apa csak simán lelépett. De azt végig vinni és végig nézni, ahogyan életed szerelme a szemed előtt épül le, az borzasztó. Egyszerűen annyira rossz érzés, hogy már szavak nincsenek rá. Megértem, hogy ez most hirtelen ért téged és nem is számítottál rá, de én csak Kookkal vagyok boldog, fogadd el. És most Kook is egy kórházban fekszik, mert ez a hülye boldogságnak hitt valami folyton kerül engem. -magyaráztam anyának, miközben el is bőgtem magamat, ami miatt fogtam magamat, majd kirohantam a szobából egyenesen a mosdóig, ahol szinte azonnal megmostam a fejemet hideg vízzel és próbáltam lehiggadni.

Elidőztem ott vagy 10 percet, mire sikerült nagyjából összeszednem magamat, de a gondolataim szerte szét jártak még.

Nyugodtságot magamra erőltetve sétáltam vissza a szobába, ahol nagy meglepetésemre már csak Kook feküdt vigyorogva.

-Mi az? -kérdeztem furán.

-Nem haragszik rád. Az előbb beszéltem vele négyszemközt és azt mondta, hogy semelyikünkre sem haragszik. Csupán csak szokatlan még neki ez, és még szoknia kell. -mondta boldogan, mire nekem már szinte hallhatóan esett le az a bizonyos kő a szívemről.

Nem hiába... anya a világ legjobb anyukája.

__________

Ha tetszett ➡ vote (;

Köszönöm, hogy elolvastad! <33