-Jól van, Jungkook. Engem már nem érdekel, hogy mit akarsz és mit nem, de én most azonnal elviszlek a kórházba. Ez így már nem mehet tovább! -jelentettem ki ellentmondást nem tűrően a szilveszter utáni első napon.

Hát ugye nem volt szilveszteri buli sem, mivel kurvára Jungkookot kellett ápolgatnom már megint, ami így már hónapok után eléggé idegfeszítő tud lenni.

-De nem kell. Hidd el, mindjárt jobban leszek. -erősködött továbbra is, a nappaliban levő kanapéján fekve.

-Meg a jó nagy faszt. Kook, ez volt az eddigi legnagyobb hülyeség, amit valaha hallottam. Na gyere, menjünk. -fogtam rá a remegő karjaira, de ő nem hagyta magát.

-Jimin, engedj el! Nem akarok elmenni innen. Jól vagyok! -kiabált rám.

-Jól vagy? Most komolyan, Jungkook? Szerinted az rendben van, hogy hónapok óta nekem kell téged etetnem, fürdetnem, takarítanom kell helyetted, főznöm is kell rád, mosogatni és ruhát  mosni is nekem kell, mindezt azért, mert te rohadtul nem tudsz már járni se és a végtagjaid meg úgy remegnek, mint egy kocsonya. De ez még semmi, mert emellett nekem még pluszban ott van az egyetem is, amit elkéne végeznem, de így még a záróvizsgáimat sem fogom tudni letenni, érted? Kibaszottul elegem van már ebből! -emeltem fel én is a hangomat.

-Nekem is elegem van már ebből, de ha ez nem tetszik, akkor el is lehet menni. -mutatott az ajtó felé.

-Te egy idióta vagy, Kook.. -motyogtam. -És mit csinálnál nélkülem?

-...

-Hm?

-Semmit. -vont vállat.

-Istenem, Kookie... -ültem le mellé. -Miért nehezíted meg mégjobban az életemet? Egész eddig kiálltam melletted. Akkor te miért nem vagy képes ennyit megtenni értem? Hiszen csak a kocsiba kellene beülnöd. -sóhajtottam gondterhelten egy nagyot, miután a halántékomat kezdtem el masszírozni.

-Mert Seojun is a kórházban halt meg. Ezért nem akarok odamenni. -válaszolta halkan.

-Ah, basszus. Már megint Seojun? -idegeskedtem. -Többet ártott neked ő, mint amennyi boldog pillanatot éltetek meg együtt. -akadtam ki az idegállapotom miatt.

-Most miért vagy ilyen?

-Mert már unom ezt az egész ápolósdit játszani. Hetek óta nem bírok normálisan aludni. Teljesen kész vagyok idegileg és a te ellenkezésed is rátesz még egy lapáttal erre. -mutattam rá vádlóan.

-Nem muszáj ám folyton mellettem lenned. -vont vállat flegmán.

-Jungkook, nekem kurvára elegem van belőled! Miért nem bírod felfogni végre azt, hogy én és anya csak jót akarunk neked? És akkor miért kértél meg arra még régebben, hogy örökre maradjak veled, ha most ilyen könnyen elküldesz? -álltam fel mellőle ingerülten.

-Nem küldelek el! Én csak azt mondom. hogy hogyha már eleged van belőlem, akkor nem kell mindenáron itt lenned! -fújtatott, mint egy felbőszült bika, ami engem csak mégjobban kiidegelt.

-Tudod, baszottul nem neked kéne most felháborodnod, úgyhogy maradj kussban. Még egy rohadt 'Köszönöm' vagy ilyesmi sem hagyta el a szádat, amiért én egész eddig itt voltam melletted. -rogytam térdre, majd a fejemet a mennyezet felé fordítottam, hogy a könnyeimnek megálljt tudjak parancsolni, mivel az idegesség már könnyek formájában akart távozni belőlem.

-Mert iszonyatosan félek, Jimin... -hallottam neg Kook remegő hangját, mire fel is kaptam a fejemet. -Nagyon nagyon félek. -takarta el az arcát.

-De hát mitől? -másztam oda mellé.

-Attól, hogy elveszítelek téged... Nem akarok meghalni, Jimin. Nem akarok, érted? Én is csak egy könnyed, boldog életet akartam veled élni. De ehelyett nézd meg, hogy mi lett velem. Egy mozgásképtelen senki lettem... Nem akarok kórházba kerülni, egyrészt Seojun miatt. De igazából nem is ez a legfőbb gondom, hanem az, hogy... ha kiderülne, hogy nekem valami súlyos betegségem van... én azt nem bírnám feldolgozni... -szipogta.

-Viszont ha nem derül ki hamar, hogy beteg vagy-e vagy nem, akkor azzal lehet, hogy elveszítenél engem. Szóval mindenképp a kórház a legjobb megoldás. Lehet, hogy még segíteni is tudnának neked. Éppen ezért hívom is anyát, most. -jelentettem ki.

-Jimin! -húzott vissza. -Biztosan jó ötlet ez? Nem szeretném, hogy mégjobban tönkremenjél. -folyott le egy könnycsepp az arcán.

-Ennél jobban már úgysem tudnék tönkremenni. -nevettem el magamat kínosan. -Akkor viszont hívom anyát, mivel csak neki van kocsija meg jogosítványa rajtad kívül. -nyúltam a telefonomért.

Anyával gyorsan beszéltem pár sort, miszerint sikerült meggyőznöm Kookot a kivizsgálással kapcsolatban, ezért ő azt mondta, hogy akkor most azonnal indul is.

-Sh, Jungkookie... Nem kell félned. -öleltem magamhoz a fekete hajú zokogó testét, miután elraktam a telefonomat.
-Ennél rosszabb már úgy sincs. És mi van akkor, ha kiderül, hogy valami súlyos betegséged van? Semmi. A mai világban már bármit megtudnak oldani az orvosok is. Vagyis remélem. -csitítgattam őt.

-Nem akarok a kórházba menni. -bújt a nyakamba sírva.

-De muszáj lesz, Kook. Valószínűleg beteg vagy, és ezt orvosolni kell, különben nem fogunk tudni egy boldog életet élni ketten. -simogattam a haját.

-Miért történik ez velünk? Hiszen én próbáltam egészséges életet élni.

-Ah, nem tudom hogy ez mitől alakult ki nálad, Jungkook. De majd most ki fog ez is derülni.

Még pár percig nyugtatgattam Kookot, majd anya is megérkezett hozzánk és gyorsan összepakolta a számunkra szükséges cuccokat, mivel tudtuk, hogy nem csak egy órácskára fogunk oda menni, hanem ki kell majd várnunk egy komplett kivizsgálást.

Miután mindennel kész voltunk, anyával közös erővel felöltöztettük a még mindig zokogó Jungkookot, majd együtt le is támogattuk őt az autóig, ahol beültettük őt a hátsó ülésekre.

Anya egyből tövig nyomta a gáz pedált és néhány sebességhatárt átlépve száguldtunk egyenesen a Szöuli kórház felé.

Útközben felhívtam a mentőket, és elmondtam, hogy egy súlyosnak igyekező beteggel tartunk a kórház felé, ezért ők ki is küldtek egy csapatot a parkolóba, akik majd azonnal kezelésbe is veszik őt, amint odaértünk.

Jungkook eközben már majdnem az ájulásig idegesítette saját magát, annyira nem akart a kórházba menni. Hiába próbáltuk őt nyugtatni mindenféle hülyeséggel, a végére már nem is reagált rá semmit.

Nem is telt sok időbe, máris ott voltunk az épület parkolójába, ahol pár orvos és mentős ember, nameg egy hordágy várt minket.
Anya amint leállította a motort, az egyenruhások megrohamozták az autót és segítettek Kooknak kiszállni belőle, aki folyton csak engem szólongatott reszketve, miközben már a hordágyon tolták őt befelé.

Mikor már betolták őt az épületbe, akkor vettük csak észre, hogy egy orvos itt maradt velünk.

-Hát, tényleg nem néz ki túl jól. -nézett ránk a középkorú férfi. -Jó napot, Dr. Hwang vagyok. Én fogom irányítani... ő... mi is a neve? -kérdezett rá Kook nevére.

-Jeon JungGuk. -válaszoltam halkan.

-Köszönöm. Szóval, én fogom irányítani JungGuk kezelését.

-Rendben. És mi köszönjük, hogy rögtön fogadtak minket. Én Kim Jisoo vagyok, ő pedig a fiam, Park Jimin. -mutatott be anya engem is.

-Ugyan... ez a dolgunk. Megvárják itt a vizsgálatok végét? -kérdezte Dr. Hwang, miközben mi is befelé kezdtünk el sétálni.

-Igen, ezt terveztük. -sóhajtotta anya.

-Jól van. Most egy-két rutin vizsgálatot végeznek el JungGukon, ezért addig meséljék el kérem, hogy mi is a pontos problémája neki. -fordult velünk szembe a bejáratnál a férfi.

-Körülbelül október vége felé kezdődött az egész, bár már október elején is volt nála némi furcsaság. Először az egyik ujja kezdett el remegni, majd utána az egyik karja is teljesen remegni kezdett. Utána volt, hogy a dereka fájt, vagy néha nem is tudta mozgatni. Egy ideig ez így ment, majd egyszercsak abba maradt minden, és úgy látszott, hogy rendbe jött. Aztán utána hirtelen mind a kettő keze remegni kezdett, majd egy kis idő elteltével, már a tárgyakat sem tudta megfogni, aztán utána már a lábai is remegtek, ami miatt már járni sem tudott annyira. Ön szerint ez súlyos lesz? -magyaráztam neki.

-Hm... van pár tippem, hogy milyen betegség lehet ez, de még nem mondok semmit. A vizsgálatok után, majd kiderül. De annyi biztos, hogy igen... ez súlyos lesz, mivel nem az első pillanatban hozták be ide a kórházba. -komorodott el az orvos.

-Francba. -fordultam el tőlük.

-Kérem nyugodjon meg. Megteszünk minden tőlünk telhetőt a családtagja érdekében. Nekem most mennem kell. Amint végeztünk, értesítjük önöket. A váróteremben van étel és ital is, ha szükségük lenne rá. -hadarta el a férfi, majd el is viharzott mellőlünk.

Nem is tudott az érdekelni, hogy Kookot a családtagunknak nevezte az orvos, amikor papíron nem is az. Inkább az cikázott a fejemben, hogy ha előbb behoztuk volna Jungkookot ide, akkor nagyobb lenne az esélye a gyógyulásra. De én hülye, meg folyton hallgattam rá és mindig csak halogattam ezt az egész kórházas dolgot, amikor már az első adandó alkalomkor simán elhozhattuk volna őt ide.

-Gyere ide, Jimin. -suttogta anya, majd a karjai közé zárt, majd én is szorosan megöleltem őt.

Sírni már nem tudtam, mert az utóbbi időben már elhasználtam az összes könnyemet. Inkább csak próbáltam valamennyi erőt gyűjteni még ehhez a naphoz anya öleléséből.

Hosszas csendes percek után végül bementük a váróteremben és leültünk egy egy székre, majd csak vártunk.

-És... mi a helyzet Taehyunggal? Már kibékültél vele? -próbálta terelni anya a témát.

Na ja, neki csak annyit mondtam, hogy összevesztünk még a félbehagyott szülinapomon, viszont az okát már nem említettem neki.

-Nem. Már szerzett magában új barátokat. -vontam vállat.

-Hát jó, én ebbe nem akarok beleszólni, de a helyedben én kibékülnék vele. Tae egy rendes ember. -ecsetelte anya.

A rendes emberek nem akarnának rosszat a másiknak szándékosan...

-De én nem vagyok te. -vontam vállat.

-Jól van. -sóhajtott fel a mellettem ülő.

[5 órával később]

Már rég besötétedett és anyával már aludtunk is itt egymásnak dőlve, hogy valamivel elüssük az időnek és ne tudjunk annyit idegeskedni.

Vagy 3 kávét megittunk fejenként és majdnem felvásároltuk az egész kis büfét, hogy valamivel eltereljük a figyelmünket Kookról.

Viszont, amikor megláttuk, hogy Dr. Hwang közeledett felénk egy rakat irattal a kezében, na akkor úgy éreztem, hogy az eddigi összes megevett kaja, az most akar mind napvilágot látni.

Nem akartam, hogy idejöjjön.
Nem akartam, hogy valami olyat mondjon, ami csak mégjobban összetörne engem.
Vagy ha mégis mondani fog valamit, akkor az az legyen, hogy Jungkook ép és egészséges, hiába sejtettem azt, hogy ez közel sem igaz.

-Nos, az eredmények megvannak. JungGuk be lett nyugatózva, mivel nem igazán bírt magával, úgyhogy most szép nyugodtan pihen az ágyában. -kezdte feszengve az orvos, amitől én is leizzadtam párszor, meg ahogy láttam, anya is.

-És, mi lett az eredmény? -sürgette őt anya.

-Sajnos... Nem lettek túl jók...

-Mondja már, az istenit! -szóltam rá.

-Jeon JungGukot Parkinson-kórral diagnosztizáltuk. -hadarta el a férfi, mire nekem ráncba szaladt a homlokom.

-Az meg mi a fene? -kérdeztem.

-A Parkinson-kór jelenleg világszerte a második leggyakoribb degeneratív idegrendszeri betegség. Valamivel gyakoribb a férfiaknál, mint a nők esetében. Az életminőséget korlátozó problémák jelennek meg, mint például eleséssel járó mozgászavarok és egyensúlyproblémák, a kommunikációs képesség csökkenése, súlyosbodó depresszió, kimerültség, majd memóriazavar, sőt nyelészavar is jelentkezhet. De a legfőbb ismertető jele, az a nyugalmi állapotban lévő végtagok remegése. -magyarázta az orvos, mire mi csak döbbenten meredtünk előre, míg anya már majdnem sírt is.

-É..és... ugye van rá valami gyógymód? -dadogtam.

-Sajnálom... De ez, az olyan ritka betegségek közé tartozik, amiből már nem lehet kigyógyulni, maximum csak enyhíteni tudjuk a tüneteket. Tényleg nagyon sajnálom. De a jóhír az az, hogy JungGuk még csak a betegség legelején jár, úgyhogy neki van esélye a gyógyulásra. -biztatott minket Dr. Hwang.

-És esetleg... bemehetünk hozzá? -préseltem össze a számat.

-Természetesen. A második emeleten van jobb oldalon a harmadik szobában, egyedül. Kitartást!

-Köszönjük! -mondtuk egyszerre, majd a cuccainkat felkapva siettünk a lépcsők felé, ahol én anyát magam után húzva futottam fel a második emeletig, majd meg sem álltam egészen a megadott szobáig.

Szinte berontottunk a szobába, ahol Kook feküdt infúzióra kötve, fal fehér arccal, miközben ment az EKG gép mellette, majd mikor meglátott minket, gyengéden és szomorúan elmosolyodott, ami miatt nálam itt telt be végleg az a bizonyos pohár és bőgve borultam a nyakába, miközben meghallottam, hogy anya is rázendített.

Annyira égetett és felemésztően fájt a mellkasom. Egyszerűen képtelen voltam elhinni, hogy Jungkooknak olyan betegsége van, amire nincs is gyógymód.
Talán itt váltam teljesen reményvesztetté és már nem láttam az alagút végén a fényt. Úgy éreztem kész, vége... ennyi volt az életemnek.
Jungkook nélkül én sem vagyok teljes.

-Köszönöm, hogy mindig itt voltál mellettem, Jimin... -motyogta a fekete hajú.

Mert egyszer mindenki meg fog halni; de nem mindenki tud élni.

___________

Kook még mindig nem fog meghalni... :)
Remélem azért ez a rész is tetszett nektek.

Vote ⭐

Köszönöm, hogy elolvastad! <33