Azt hiszem, hogy egy felejthetetlen napot töltöttünk Jungkook öccsénél, mivel újra késő este estünk csak be a hotel szobánkba.

Kook is látszólag feloldódott, így az első napon szerzett stressz után, szóval a maradék napunk mondhatni nyugis és kikapcsoló volt.

Anya is felhívott engem párszor, hogy megvagyunk-e még és persze az el nem törött lábamról is kérdezgetett, de sikerült megnyugtatnom őt, miszerint minden a legnagyobb rendben van.

A maradék itt töltött napunkban Kookkal rengeteget voltunk a medencében és majdnem megnéztük Busan összes látnivalóját. De a legjobb az még mindig a masszázs volt, amit 3 órán keresztül kaptunk 2 ottani kedves nénitől, akik szerencsére nem akartak ránk mászni a wellness részlegen.

Természetesen volt még pár szerelmes óránk Jungkookkal, amit szintén nagyon élveztem, de ezt a pár napot most csak is a kikapcsolódásnak szenteltük, nameg annak, hogy megszokjuk azt, hogy mi már bizony egy párt alkotunk.

Sokat gondolkoztam azon, hogy ezt anyának mégis hogyan kéne tálalni, de úgy voltam vele, hogy majd úgy lesz ez, ahogy hozni fogja a sors.

Taehyung is próbált engem hívni nagy meglepetésemre, de még mindig haragszok rá, ezért letudtam neki annyival, hogy nem vagyok most otthon a napokban, úgyhogy ne keressen, amit be is tartott.

Összességében életem legjobb hetét töltöttem el itt Busanban Jungkookkal, amit nem egyszer köszöntem meg neki.
Talán túl hamar is eltelt ez az öt nap.

A hazafelé vezető úton eléggé elkapott minket egy vihar, így hát szó szerint az ömlő esőben kellett Kooknak az autópályán mennie, ami a halálfrászt hozta rám... de túl éltük, szerencsére... Bár nem egyszer szóltam rá a fekete hajú, hogy álljon meg valahol, ahol megtudjuk majd várni a vihar végét, ő mégsem tette, de ennek ellenére így is haza jutottunk.

Anya iszonyatosan örült nekünk, amint beléptünk a lakásunk ajtaján és szó szerint estig ecseteltük neki, hogy mik történtek velünk Busanban. Persze pár kényesebb részt nem árultunk el neki...

Ezután hétvégén még átismételtem a tananyagokat, hogy amire visszamegyek a suliba, még képbe legyek a tantárgyakkal.

Aztán újra elkezdődött a suli és a mézes mázas hetemnek annyi lett. Minden visszaállt a régi kerékvágásba.

Taehyunggal a suliban nem álltam szóba, hiába akart velem többször is beszélgetést kezdeményezni. Én még nem álltam készen rá.

A szülinapom megünnepléséről még azóta sem esett szó, és szerintem már el is felejtették a többiek. Pedig kíváncsi lettem volna rá... Na mindegy.

A napokban elmentem újra Seanhoz a kávézóba, és megmondtam neki, hogy mégsem fogunk táncra járni Taehyunggal, de még mielőtt megkérdezhette volna, hogy miért, én még azelőtt leléptem onnan sűrű bocsánatkérések közepette.

Hetek teltek el a Busani hetünk óta, és Jungkooknak újra előjött a kéz remegése. Ezt onnan tudom, hogy rengetegszer járok nála.
De ez már sokkal rosszabb volt, mint a múltkori.
Már mind a kettő keze remegett, de olyan szinten, hogy alig tudta megfogni már az evőpálcikáit is.
Természetesen ebbe anyát is beavattam már, mert ez iszonyatosan nem normális dolog.
Hiába próbáltuk Kookot közös erővel rábeszélni arra, hogy menjen el egy kivizsgálásra, ő olyan makacs volt, hogy azt ép ésszel nem lehet felfogni.
Sokat veszekedtem emiatt Jungkookkal, ami miatt volt egypárszor mosoly szünet köztünk, de aztán végül mindig kibékültünk.

Igazából az a baj, hogy Kook a segítségemet támadásként fogja fel. Egyszerűen nem érti meg azt, hogy én ezt az orvosos dolgot csak azért erőltetem, mert rohadtul aggódom érte.

Egész nap vele kell lennem, hogy segítsek neki enne, inni, öltözni, mert nem bírja megfogni a dolgokat.

Csoda, hogy a munkahelyéről még nem rúgtak ki.

Anyának már rengeteget bőgtem emiatt, mert tényleg... a szemem előtt épül le a párom, basszus.

Egész eddig nem volt semmi baja a fekete hajúnak, de most... mintha valaki ott fent tényleg azt akarná, hogy nekem sohase legyen boldog életem.

Anya is rettentően kivan már Kook állapota miatt, és felmerült bennünk az az ötlet, hogy kihívunk hozzá egy orvost, de ezt is hamar elvetettük, mert szerintünk ezzel a tettünkkel csak Kookot bántatnánk meg, mivel gondolom ezt is támadásként élné meg.

Aztán újabb hetek teltek el, és már itt volt a szilveszter ideje. A félévi vizsgáimat letettem, bár nem lettek a legjobbak, mivel Jungkook állapota súlyosodott, emiatt pedig nem tudtam rendesen tanulni rájuk, de igazából ez nem is érdekelt.

Taehyunggal jóformán már nem is tartjuk a kapcsolatot. Az egyetemen is már csak úgy viselkedtünk egymással, mint két idegen. Csak Taehyung az új barátaival hülyéskedett, én meg próbáltam túlélni a napokat.

Ez a rengeteg stressz és aggódás már az agyamra ment.

Én egy kibaszott nyugodt életet kértem csak, de basszus... mit tettem ez ellen? Mi rosszat tettem, hogy még et sem kaphatom meg?

Úgy érzem, hogy ez a rám nehezedő nagy súly már összeroppant engem teljesen.

Jungkookot elküldte a cége fizetett szabadságra, de ha nem lesz jobban, akkor elbocsájtják onnan. Márpedig én tudom, hogy Kook nem lesz jobban.

Eddig hiába reménykedtem ebben... már látom, hogy ha most nem visszük el őt a kórházba, akkor neki annyi.
Anyával azt láttuk a legjobbnak, ha én odaköltözök hozzá és segítek neki, így nem kell folyton ingázni valamelyikünknek, hogy ránézzünk Kookra.
December elején pakoltuk át a szükséges holmijaimat.
Anya azért nem jött velem, mert neki ugye dolgoznia kellett, hogy eltartsuk magunkat is.

A fekete hajú alig tud már járni és a lábai is remegni kezdtek. Etetnem is nekem kell őt, fürdetnem is nekem kell. Még jó, hogy a vécés dolgait eltudja egyedül is intézni.
Nem egyszer bőgtem már el magamat a szeme láttára. Volt, hogy már nem is volt kedvem vele aludni, ezért kiköltöztem a kanapéra.

Nem azt mondom, hogy már teljesen kiábrándultam belőle, de ez már közel sem volt a régi.

Vissza szeretném kapni a régi Jungkookot!

Viszont sajnos Kook is elég sokszor sírt, emiatt az egész helyzet miatt.
Olyan depressziós hangulat van köztünk már egy hónapja.

Hiszen én próbálok segíteni neki...
Akkor miért nem hagyja?

-Kérlek Kook, még ezt az utolsó falatot edd meg. -suttogtam neki, miközben megint épp etetni próbáltam őt az egyik este.

-Nem... kérek többet... -húzta el a fejét.

-De Jungkook, enned kell. Már egy hete alig eszel valamit. Ettől csak minden rosszabb lesz. -magyaráztam.

-Ennél is rosszabb...? -nézett rám a vöröses szemeivel.

-Kérlek, Kook. Ne csináld ezt. -borultam le az asztalra, majd újfent zokogni kezdtem.

Könnyezve néztem, ahogy Jungkook megsajnált engem, ezért egy elég szokatlan pózban helyezte el az evőpálcikákat a kezében és megpróbálta a tésztát felvenni vele a tenyérból.

Reménykedve néztem, ahogy a sokadik próbálkozás után végre sikerült egy kis tésztát felszednie, amit mikor a szájához emelt volna, az evőeszközök kicsúsztak a kezéből, ezért ő is leborult az asztalra és csendesen sírdogálni kezdett.

-Ez nem megy... Miért nem megy? Miért lettem ilyen? -zokogott, mire én átöleltem őt.

-Nem tudom, Kook. Én sem tudom. -szipogtam.

Miután jól kisírtuk magunkat, Kookot besegítettem az ágyába, mivel már szerencsére fürdetés után voltunk és már én is lezuhanyoztam.

-Itt alszol velem? -kérdezte halkan, miután jól betakargattam őt.

-Jó éjt, Jungkook! -kerültem ki a válasz adást.

-Miért nem alszol itt most sem? -akadt ki.

-Hah, Kook. -sóhajtottam egy nagyot.

-Szeretsz még egyáltalán..? -kérdezte suttogva.

-...

-Most ez komoly, Jimin?

-Mi? Ja, persze, hogy szeretlek. Csak már fáradt vagyok és elfelejtettem válaszolni. Hiszen megígértem neked, hogy mindig melletted fogok lenni, emlékszel? -simítottam arcára.

-Igen... -mosolyodott el.

-Jól van, Kookie. Itt alszok veled. -másztam be mellé, majd a hátamat neki döntöttem az ágy végének és Kook felsőtestét a mellkasomra húztam.

-Énekelsz valamit? -kérdezte aranyosan, mire muszáj volt elmosolyodnom.

-Hát persze. -válaszoltam neki, majd először csak dúdolászni kezdtem.

-Ez milyen dal? -kérdezte a rajtam fekvő.

-Lord Huron - The Night We Met. -válaszoltam neki, majd elkezdtem halkan énekelni is a dalszöveget, már amennyire tudtam.

És ott tartottam közben a párom remegő testét a karjaim közt.
Még mindig nem bírtam feldolgozni azt, hogy Jungkook csak így az egyik pillanatról a másikra ennyire leépült.

Hiszen pár hónappal ezelőtt még annyira jól volt.
És nekem ez annyira fáj.
Hirtelenül éget és igazságtalannak is tartom.
Miért pont Jungkooknak kell ennyit szenvednie? Mit tett, amivel ezt érdemelte?

Miért nem tudjuk élni már a nyugodt életünket?
És miért érzem úgy, hogy ezzel csak én is tönkre teszem magamat.

Időközben abba hagytam az éneklést, mert Kook bealudt, ezért újra utat törtek maguknak a könnyeim.

A haját kezdtem el simogatni, hogy azzal is lenyugtassam magamat.

Hát nem így képzeltem el a Busani csodás hetünk után az életünket az biztos.

De ha Kooknak valami komolyabb baja lesz, én azt nem fogom túl élni..

Egyszercsak gondoltam egyet, majd kimásztam óvatosan az ágyból és a cuccaim felé vettem az irányt, majd kiszedtem belőle azt a dolgot, amit már jopár hónapja nem is használtam Kook kérésére, de megőriztem.

Kiszedtem a táskám legmélyéről előszedett kis dobozból egy szál cigarettát, majd elvettem hozzá a kis öngyújtómat és kimenten a szobából, egészen az erkélyig meg sem álltam.

Nem érdekelt, hogy hideg volt kint. Valamivel le kellett már nyugtatnom magamat.

És az se érdekelt, hogy Kook volt párja is a cigizésbe halt bele. Én nem vagyok lánc dohányos.

Szóval fogtam magamat és rágyújtottam, majd az erkély korlátjára támaszkodva szívtam be a füstöt, majd ki is fújtam azt, miközben Szöul kivilágított utcáit néztem, ami most nem is tűnt annyira szépnek.

Engedtem az elmémnek, és hagytam, hogy felülkerekedjenek rajtam az emlékek.

A legelejétől kezdtem...

"-Szia anya! Mentem a suliba! -köszöntem el anyumtól reggel.

-Szia drágám! Este felé hazaérek. Délután randim lesz. -kiáltotta vissza a lakásból.

Erre már nem válaszoltam, hanem lebaktattam a panel lakásunk második szintjéről, ki az ősz eleji hideg levegőre."

Minden ezzel kezdődött...

__________

Nincs hozzáfűzni valóm... :(
Maximum csak annyi, hogy Kook nem fog meghalni vagy ilyesmi. :)

Ha tetszett     ➡    vote  

Köszönöm, hogy elolvastad! <33