Miután visszaszálltunk az autóba, én nagy okosan kitaláltam azt, hogy vegyük le a ruháinkat, mert tocsogtunk a víztől és nem akartam, hogy valamelyikünk megfázzon.

Kook újra feltekerte a fűtést, így egy szempillantás alatt meleg lett az autóban. Csak nehogy lemerüljön az akkumlátor..

Szóval szépen elterveztük, hogy megvárjuk hiányos öltözetben azt, hogy valamennyire megszáradjanak a ruháink és akkor vissza tudnánk menni a hotelba, de sajnos vagy nem sajnos, ez nem éppen így történt, ugyanis sikerült rámásznom Jungkookra.

Szóval így legalább elütöttük az időnket is valamivel.
Két jó hosszú menetet lenyomtunk a kocsiban, és én egy kicsit úgy éreztem magamat, mint a Titanicban, amikor Jack és Rose abban a régi autóban vagy már nem is tudom mi volt az, de ott... hát ők is épp kiélveztek egymás közelségét.

Nálunk is megvolt az a tipikus olyan jelenet, amikor Kook a párás ablakhoz nyomta a kezemet... mint a Titanicban...
Nagyon romantikus volt, mit ne mondjak.
De nagyon jól éreztem magamat közben és ő is fantasztikus volt.

Most már viszont már a hátsó üléseken fekszünk egymással szemben, miközben az egyik hozott pléddel takaróztunk be, hiába nincs már hideg a kocsiban.

-Tudod Jimin... Először még sokat gondolkoztam azon, hogy rögtön a kezedet kérjem meg vagy először csak azt kérdezzem meg, hogy lennél-e a párom... -kezdett bele halkan, miközben a hátamat cirógatta. -De aztán rájöttem, hogy még nem lenne észszerű, ha egyből megkérném a kezedet. Egyrészt azért, mert féltem... hiszen annyi sok szar és rossz dolgot tettem veled. Te mindig elnéztél nekem mindent, és ez az, ami felemészt engem. Nem szabad, hogy mindig megbocsájts nekem, oké? Hiába vagy kedves, senkinek ne engedd, hogy így viselkedjenek veled. Mondd meg nekik a magadét, ha valami bánt téged. Például nekem is megmondhattad volna, már kismilliószor. És ezért féltem ettől. Hidd el, megbántam már mindent, ami rosszat tettem veled, de ez szerintem a mi kapcsolatunkban nem elég. Szóval ez volt az egyik ok, a másik meg ugye anyukád. Jimin... már közel 2 hónapja van ez köztünk és ha rólam van szó, akkor életünk végéig fog ez tartani, de anyukád még semmit sem tud rólunk. Elkéne már neki mondanunk, nem igaz? Én nem akarlak siettetni, majd akkor avatjuk be őt, ha te készen állsz rá, oké? -magyarázta.

-Ah... Kook. Jól van... de az még nem most lesz. Most még csak bogarat ültettél a fülembe... még várok ezzel egy kicsit. Őszintén félek anya reakciójától, ezért még kell egy kis idő, mire felkészítem magamat mindenre. -sóhajtottam egy nagyot.

-Nem baj, Jiminie. Megértem. Tudunk várni. -puszilt homlokon.

-Köszönöm. -mosolyodtam el. -És Kook... már régóta feltűnt nekem valami veled kapcsolatban. Eddig nem akartam kitérni erre, de most már mi egy pár vagyunk. Meg kell beszélnünk mindent. Szóval... te... mindig is ilyen voltál? Mármint ilyen érzelmileg nem éppen stabil.. -kérdeztem tőle óvatosan.

-Nem, Jimin... Ez egy jó észrevétel volt, mert nem voltam mindig ilyen... -kapta el rólam a tekintetét.

-Történt valami? -simítottam gyengéden karjára.

-Sajnos... igen. -bámult ki az ablakon.

-És... elárulod? -suttogtam.

Jungkook pár percig nem igazán akart válaszolni, de aztán egyszercsak elkezdte visszavenni magára a félig száraz ruháit, majd utána nekem is szólt, hogy öltözzek, mert most még el megyünk valahova.
Hát ezek szerint nem volt fogok választ kapni a különös viselkedésére...

Miután kész voltunk mindennel, szerencsére már az eső is csak szemerkélt, azután végül elindultunk az autóval, le a városba.
Ez a kis erdős rész újra a frászt hozta rám, majd amikor kiértünk az aszfaltos útra, én hálát adtam mindenkinek is.

Miközben Kook vezetett, véletlen megakadt a szemem az autóban elhelyezett digitális órán... mindjárt éjfél lesz? Hát jól elment ez a nap is, de még ennek a napnak nincs vége.

Kifelé nézegettem az ablakon és meg kellett, hogy állapítsam... ez a város is kivilágítva tényleg iszonyatosan gyönyörű.

Eléggé elbambulhattam, mert már csak azt vettem észre, hogy megálltunk a város szélén egy nagy, fekete vaskapu előtt.

-J..Jungkook... miért jöttünk a... temetőbe? -kérdeztem aggódva, de ő csak meredt maga elé.

-Szállj ki, Jimin... -utasított elhaló hangon, majd ő ki is szállt a kocsiból, amit én is rögtön megtettem.

-Gyere... -fogta meg a kezemet lehajtott fejjel.

Bassza meg... itt valami nagyon nem stimmel. Egy temető? És Jungkook miért néz ki úgy, mint aki bármelyik pillanatban elbőgheti magát...

-Nem, Kook! Ez... most mi? -torpantam meg a bejárat előtt.

-Ha válaszokat akarsz kapni, akkor követned kell.. Én mentem. -nézett rám sötéten csillogó szemeivel, majd a kezemet elengedve indult el, befelé a sötétségbe.

-Nem hagyhatsz itt csak úgy... -morogtam magamban, majd én is besiettem a temetőbe.
Hamar utol is értem őt, és a kezünket összekulcsolva haladtunk a sötét kis kavicsos utacskán.

Szépen lassan sétáltunk, és én teljesen össze voltam zavarodva.
Talán egy ember halála okozott neki akkora traumát, hogy érzelmileg labilis lett...
Ez olyan szomorú... Hiszen az előbb még vidámak és boldogok voltunk.

Hirtelen Kook szipogására lettem figyelmes, ami miatt nekem is egy szempillantás alatt keletkezett gombóc a torkomban és görcsösen csimpaszkodtam Kook bal karjába.

-Ott van... -csuklott el a hangja, majd megállt egy sír előtt és a nyakamba borulva kezdett el zokogni, miközben én döbbenten szorítottam őt magamhoz és a folyamatos simogatással próbáltam őt lenyugtatni.

Erre nem voltam felkészülve én sem. Azt hittem, hogy innentől fogva rendben lesz minden, de úgy látszik, hogy ez a fontos beszélgetés, még hátra van.
Amikor beszámol arról, hogy miért nem tudja kezelni az érzelmeit. És úgy látszik, hogy ennek egy elég komoly oka van.

Jungkook még elég hosszú ideig sírt a vállamon, és szerintem a kabátomat teljesen el is áztatta, de az most nem lényeges.

Mikor már úgy, ahogy alább hagyott a zokogása, gyorsan elővettem egy zsebkendőt a zsebemből és letisztogattam a nedves arcát, majd egy másikkal gyorsan kifújta az orrát is.

-Őszinte részvétem, Kookie... -suttogtam a sírt nézve, habár azt sem tudom, ki ez az elhunyt személy, de biztos fontos lehetett Kooknak.

-Köszönöm... -guggolt le a sír elé. -Ő itt, Kim Seojun volt... a legelső és egyben a legutolsó kapcsolatom volt ő, mostanáig... -remegett neg a hangja.

-Tessék? A... a... kapcsolatod? Mármint, amiről múltkor nem akartál beszélni? -döbbentem le teljesen.

Jungkook barátja meghalt volna...?

-Igen, Jimin. Ezért nem akartam róla beszélni. Gyere ide mellém.

Szépen én is leguggoltam a sírhoz, majd szomorúan pillantottam rá, mire ő csak végig simított a sírkő szélén és sóhajtott egy nagyot.

-Hát ezért vagyok ilyen kis érzelmileg semmi...

-De... hogyan történt? -kérdeztem halkan.

-Szóval... még középsuliban jöttem össze vele, és kurvára szerettem őt... Nem akarok sokat mondani erről az egészről, de a ballagás után kértem meg őt, hogy legyen a párom... boldogok voltunk, mont most én veled. Habár a kapcsolatunk nem volt annyira felhőtlen, én mégis ragaszkodtam hozzá. Jimin... emlékszel arra, amikor te cigivel állítottál be hozzám, én meg kiborultam miatta? -tette fel a kérdést.

-Mhm... -bólogattam.

-Seojun már középsuli óta dobozosával szívta a dohányt. Mikor járni kezdtünk én egy évig próbáltam őt leszoktatni róla, de nem ment, ezért feladtam. Rengeteget veszekedtünk miatta, de aztán egy idő után már nem szóltam érte, aminek meg is lett az eredménye... Egyik nap rosszul lett, ezért kórházba szállították őt, és kiderült, hogy már elég régóta rákos, feltehetőleg a rendszeres dohányzás miatt. Nem tudtuk megmenteni őt... Nem bírtam feldolgozni azt, hogy akit végtelenül szerettem, az csakúgy itt hagyott engem örökre. Amikor meséltem magamról neked régebben egy kicsit, akkor ezt direkt kihagytam belőle. 2 évig pszichológushoz jártam és egy kicsit ő tudott segíteni abban, hogy elfogadjam ezt a tragédiát. Depressziós voltam, Jimin. De erről csak a családom es az orvosok tudtak. Gyógyszert kellett szednem nap, mint nap. De mostanra már sokkal jobb lett minden. Nem is az, hogy elfogadtam Seojun halálát, de legalább már beletörődtem. Ezt sem mondtam el neked, de... eddig te segítettél ebben a legtöbbet. Megmutattad számomra, hogy Seojunon kívül is még vannak emberek, akik talán csodálatosabbak is, mint ő. Seojun is biztos örül annak, hogy már újra boldog lettem. És remélem, hogy emiatt nem fogsz másképp tekinteni rám, de legalább mostmár tudod, hogy miért vagyok ilyen, viszont hidd el, én próbálok változni. -sóhajtott egyet a mondandója végen.

-Én... nem is tudom, hogy most mit kéne mondanom. Talán azt... hogy te egy kibaszottul erős ember vagy, Kook. Ez most körülbelül olyan lenne számomra, mintha én elvesztenélek téged. Még ha előre tudnám, hogy te meghalnál és lenne is időm rá felkészülni, én akkor is teljesen összeomlanék, tudom. Pedig a halál is hozzátartozik az élethez. De te... téged ez mind hirtelen ért akkor, és mégis annyira erős voltál, hogy túlélted. Biztosan szép volt a kapcsolatotok, hiszen te egy csodálatos ember vagy, de tényleg túl kell tenned magad rajta... teljesen. Hiszen az élet megy tovább Jungkook. Nem ragadhatsz le ennél, és így már érthető, hogy miért nem tudod néha kontrollálni az érzelmeidet, de nézd... ez a fejezet már szerintem lezárult. -mutattam a síron szereplő névre. -És most nyílt egy új, amit szerintem ki kéne használnod, hogy egy szép, teljes életet élj. Seojun még él... nézd csak... -raktam a szívére a kezemet. -Itt él benned. Egyes bölcsek azt mondják, hogy egy ember csak akkor hal még végleg, ha már a szerettei sem őrzik az emlékét. De te őrzöd az emlékét és én ennek örülök, hiszen ebből is látszik, hogy te igazán megbecsülöd azokat az enbereket, akiket szeretsz. Más ember biztos azt mondaná helyettem, hogy most azonnal felejtsd őt, hiszen van már más, akit szerethetsz, de... én nem vagyok ilyen. Szerintem az a helyes, ha nem felejted el őt, hiszen fontos volt ő is számodra. De szerintem koncentráljunk a jelenre és a jövőre. Vele eljutottál addig, hogy a párod lett. Akkor velem juss el sokkal távolabbra is... -magyaráztam neki azt, ami tényleg a szívemből jött.

Sosem gondoltam volna, hogy Kook ekkora traumát élt meg még régebben, hiszen ez az. Egy trauma. Teljesen át tudom érezni őt, mivel ha bele gondolok abba, hogy mi lenne, ha Jungkook egyszercsak meghalna... szerintem én utána semmi jót nem csinálnék az biztos.
Még az a szerencse, hogy Jungkook úgy ahogy, de túl tudta tenni magát ezen.

Hiába csinált már megannyi hülyeséget és hiába bántott már meg sokszor úgy, hogy közben nem is akart. Szarul esett az tény, de legalább már magyarázat van rá.
Egy ember elvesztése nem kis dolog. Főleg, ha párodról van szó... egy olyan emberről, akit végtelenül szeretsz.

Szerintem ezekután Jungkook már sínen van. Kiadta magából azt, ami a lelkét nyomta. Együtt lezártuk ezt az időszakát és belépett most egy másikba, amiben nincs helye rossz dolgoknak. Ezek után már nem lesz érzelmileg labilis, én teszek róla.

Ennyi szenvedés után, már megérdemelne egy kis boldogságot. És természetesen ez rám is vonatkozik.

-Gyere Kook... menjünk. -fogtam meg az enyhén sokkos állapotú Jungkook kezét és elkezdtem húzni, kifelé a temetőből.

-Viszlát Seojun... -suttogta maga elé, amit egy jó jelnek vettem, mert ezzel a mondatával tényleg lezártnak tekintettem ezt a témát. És ahogy látom, számára is vége szakadt ennek a fejezetnek.

[A fenti szám pontosan ehhez a részhez kapcsolódik...]

__________

Nem tudnék ehhez most mit hozzáfűzni...
Remélem ez így is tetszett nektek.
Kicsit szomorú volt az igaz, de legalább fény derült Jungkook problémájára.

Ha tetszett ➡ vote (;

Köszönöm, hogy elolvastad! <33