Szerintem a mai vacsora ki van lőve, mivel együttes erővel sikeresen elcsesztük a hangulatot így késő estére.

Anyának eresztettem vizet a kádba és elküldtem egy jó kiadós forró fürdőre.

Tapasztalatom szerint az segít az ilyen problémákban. Vagy is nekem eddig segített.

Szóval most már a fürdőben volt és nagy valószínűséggel pancsikolt, míg én kiszellőztettem a szobájában, hogy ha majd aludni megy, akkor jó idő legyen ott bent és jobban tudjon aludni.

Mikor ezzel megvoltam, visszamentem a konyhába, mivel Jungkook még mindig itt dekkolt, amit amúgy nem bántam, de azért... nekem is nehéz így látni anyát, főleg úgy, hogy most újra felerősödött bennem a gondolat, miszerint úgy nézek ki, mint egykori apám...

Ezt már régebben is hallottam anyától, de akkor még nem foglalkoztam vele, így az évek során el is felejtődött, egészen mostanáig...

-Biztos ne menjek el? -dőlt a konyhaszekrénynek Jungkook egy pohár víz társaságában.

Láttam rajta, hogy kényelmetlenül érezte magát, szinte az arcára volt írva.
De megértem... nagy valószínűséggel bennem is hasonló érzések kavarognának ha a helyében lennék.

-Ne menj... most szükségem van rád. -vettem el tőle a poharat, majd a pultra raktam azt és közvetlenül elé léptem.

-Aranyos vagy... -jegyezte meg, mire egy nagyon halvány mosolyt engedtem felé.

Mellkasára hajtottam a fejemet, majd nem sokkal később megéreztem két karját derekam köré fonódni.

-Jisoonak csak egy kis időre van szüksége és jól lesz. Most alszik egy jót, és holnapra, a nagy napra már boldogabb lesz, mint te magad. -mondta nyugtatóan halkan.

-Remélem is... -sóhajtottam egyet.

Így álltunk még néhány percig, majd utána én törtem meg a meghitt csendet.

-Nem vagy éhes?

-Igazából... most nem, már ettem. Te viszont még szerintem nem, szóval ülj le, és hozom a vacsorát. -tolt az asztalhoz, mire én készségesen tettem, amit mondott.

Csendben vártam meg, amíg megmelegítette az anyukám által készített ételt, majd azt elém rakta és leült mellém.

Elég éhes voltam már, úgyhogy egyből enni kezdtem.

-Itt alszol? -kérdeztem két falat közt.

-Hm... nem. Most nem, sajnos. -fürkészte a tekintetem.

-De miért? Van itt ruhád is.. anya nemrég mosta ki azokat, amiket múltkor itt hagytál véletlen. -magyaráztam.

-Nem Jimin... most sajnos nem lehet. Holnap reggel még be kell mennem a munkahelyemre, aztán még ezer dolgom lesz utána. Jobb, ha most otthon alszok. Meg aztán neked is ki kéne pihenni magad a holnapra. -simított hátamra, ami most kicsit sem hatott meg.

Pedig én azt szeretném, ha mellettem lenne most egész éjjel. Szükségem van rá. Főleg egy ilyen elcseszett este után.

-De innen is betudsz menni holnap a munkába. -értetlenkedtem.

-Nem hoztam magammal ruhát, Jimin.

-De anya most mosta ki a múltkor itt felejtetteket.

-Az a pizsamám volt. Abba azért nem mennék be a céghez. -nevetett fel halkan.

-Akkor majd reggel mé... -kezdtem volna az újabb ötlet magyarázásába, de ő egyből félbe szakított.

-Jimin... ma biztos nem lehet. Majd legközelebb itt alszok. -simogatta hátamat.

-De így nem fogok tudni elaludni... Akkor én aludhatok nálad? -néztem kétségbeesetten rá.

-Nagyon aranyos vagy, de anyukádnak most szüksége van rád...

Rám? Ugyan... anyának nem rám van szüksége..

-Dehogy! Kinek lenne szüksége egy olyas valakire, aki pont úgy néz ki, mint az egykori élete megkeserítője...?! -könnyeztem be, majd az előszobába rohantam, közben majdnem feldöntöttem a széket, amin eddig ültem.

Felkaptam félig meddig a cipőmet és egy kabátot is, majd pizsamában kirohantam a lakásból.

-Jimin! Várj má... -hallottam még Jungkook kiabálását, de rá csaptam az ajtót és lerohantam a lépcsőn, majd ki az utcára, ahol most este lévén nem igazán tartózkodtak emberek, főleg úgy, hogy péntek este volt, mindenki a belvárosban van és nem a mi környékünkön.

Nem bírtam volna most az otthonomban maradni.
Én ilyen vagyok... Képes vagyok a saját gondolataim kimondásával is olyan szomorúvá tenni magam, hogy mentem eltudnám bőgni magam.

Hallottam, hogy Jungkook utánam eredt, és már a lépcsőn baktatott lefelé, mire én akaratlanul is rohanni kezdtem a kihalt utca melletti járdán.

-Jimin! Áll már meg! Hallod?! -kiabált Jungkook mögöttem, most már elég távolról.

De eszem ágában sem volt megállni.

Futottam, rohantam.
Kicsit olyan volt, mintha a gondolataim elől próbálnék menekülni...

Egy kis időre hátra pillantottam, és láttam ám, hogy a távolban a fekete hajú is elkezdett felém iparkodni.

Tulajdonképpen nem is tudom, miért futottam el előle...
Viszont gyorsítottam, hogy nehogy utolérjen.

Bár, ahogy hallottam, már közel járt hozzám.

Ahj... faszomba azokkal a kis lábaimmal...

Útközben könnyeim is utat törtek maguknak, de természetesen még nem sírtam.

Fogalmam sem volt, hogy mit éreztem most, és abban sem voltam biztos, hogy ez mind a ma estével kapcsolatos...
Nem éreztem azt, hogy ezt az egészet az "apámmal" kapcsolatos téma hozta ki belőlem.

Talán csak most gyülemlett fel újra bennem az a rengeteg érzelem, ami az elmúlt napokban, sőt hetekben kavargott bennem.
Rengeteg dolog történt az elmúlt időszakban és én ehez még nem vagyok hozzá szokva.

Egész életemben nem történt semmi lényeges. A rosszseb se gondolta volna, hogy ez az év más lesz..

Tudatomon kívül lassítottam, mikor megpillantottam a kosár pályát, ahol múltkor Seannal találkoztam.

Idáig elfutottam volna? Fel sem tűnt..
Hát, ez hosszú táv volt.

Majd mikor már csak pár méterre voltam a bejáratától, megálltam és csak néztem magam elé.

-Jó gyorsan futsz baszod... -ért mellém egy kissé lihegve a fekete hajú.

Bezzeg nekem megse kottyant...

-Jimin... mi a baj? Vagy is... miért futottál el előlem? -kérdezte a térdeire támaszkodva.

-...nem tudom... -adtam az őszinte választ.

-Te sírtál? -döbbent le.

Deja vu....

-Nem. Ezek csak a könnyeim. -válaszoltam rá sem nézve.

-Figyelj ide... -fordított hirtelen magával szembe. -Anyukádnak igen is szüksége van rád. Nem te tehetsz arról, hogy elvileg úgy nézel ki, mint az apukád. Te akkor sem ő vagy... érted? Te nem az a személy vagy, aki elrontotta anyukád életét, épp ellenkezőleg. Te a fia vagy, akit ő mindennél és mindenkinél jobban szeret, felfogtad? Te Jimin vagy... -tartotta meg a hegyi beszédét magabiztos hangon.

Megfogott ezzel a kis beszédével... nagyon.

Én tényleg nem Ő vagyok... És tényleg nem tehetek arról, hogy hasonlítok rá.
Anya nem miattam szomorú, hanem miatta, aki évekkel ezelőtt elhagyta őt. És én nem hagytam el anyát eddig soha... Mert...

-Igen... Én Jimin vagyok. -néztem mélyen a szemébe, de közben a hangom megremegett.

Válaszul csak szorosan magához húzott egy ölelésre.

-Ugye tudod, hogy én most megszegtem egy szabályomat..? -suttogta a fülembe.

-Milyen... szabályodat? -váltam ki óvatosan karjai közül és letöröltem a könnyeimet.

-Hogy nem kéne idegenekkel az utcán járkálnom... most mégis itt vagyok. Bárki megláthatna, felismerhetne, és pletykát gyárthatna az internetre. -tárta szét mosolyogva karjait, majd leengedte maga mellé.

-Szóval számodra csak egy idegen vagyok? -vontam fel a szemöldököm.

-Mi? Ja, nem dehogy. Nem úgy értettem. Hanem... tudod, hogy értettem. -mentegetőzött aranyosan.

-Persze, értem én. Hát akkor... ITT VAN JEON JUNGGUK, AKINEK G-VEL ÍRJÁK A NEVÉT ÉS IGEN, Ő EGY HÍRES MO... -kezdtem el nevetve ordibálni, ami addig ment, amíg ő szintén nevetve be nem fogta a szájamat.

-Ne már... ez tényleg nem vicc... -suttogta, mintha lenne a közelünkbe bárki is, aki meghallhatta volna, holott most teljesen kihalt ez a környék, plusz korom sötét van, és csak a utca lámpák adtak egy kis világítást.

-Oké, bocs. -szedtem le a kezét a számról, majd visszafelé kezdtünk sétálni.

Jungkook a fejére húzta a kapucniját, és úgy kulcsolta össze ujjainkat, majd a zsebébe tette kezünket.

Megmosolyogtatott a tette. Tudom, hogy nem azért vette fel a kapucniját, mert fázott a feje, hanem mert így eltakarta az árnyék az arcát és nem ismerhette fel őt senki, szóval... megtudta fogni a kezem.

-Amúgy jól áll ez a pizsama kabát kombó. -mért végig.

-Még mindig jobb, mintha nem lenne rajtam nadrág. -bújtam hozzá közelebb.

-Nadrág nélkül csak és kizárólag az ágyamban lehetsz. Meg még talán a saját ágyadban... -duruzsolta fülembe.

Na most jöttek a piszkos gondolatok, amiket nem tudtam leállítani.

Nagyon sok koncentráció után aztán sikerül nyugalmi állapotban tartani magam. Bár megvallom őszintén, már hiányzik az, hogy Jungkook bennem legyen.

Már olyan régen csináltuk. Igaz, hogy az az "olyan régen" az mindössze csak pár napot takar, de akkor is hosszú időnek tűnik. A legutóbbit még a mai napig vissza szoktam játszani az agyamban.. az tökéletes volt.

-Na mi van Jiminie, min gondolkodsz? -kérdezte szórakozottan a mellettem sétáló.

-Semmin. -vontam vállat.

Azt azért mégse mondanám meg neki, hogy "azon, hogy már rég dugtál meg, szóval nincs kedved lefeküdni velem?"
Na ez... ciki lenne.

-Hát, oké. -vont ő is vállat.

Ahj... de most úgy rávetném magamat.
Hülye piszkos gondolatok! Csak azok tehetnek erről!

-Biztos minden rendben? Tudod, egy kicsit bevagy feszülve. -utalt a kezünkre, ami össze volt kulcsolva a zsebébe. És csak most vettem észre, hogy egyébként elég erősen szorongattam ujjait.

Hát valamin le kellett vezetni a feszültséget...

-Ja, bocs. Minden rendben. -lazítottam el ujjaimat. -Hány óra van? -tereltem a témát.

-Mindjárt nézem... most van... most múlt este 10. -kaparta elő telefonját a zsebéből.

-Uh... már jó későre jár. -lepődtem meg.

Azt hittem, hogy még csak olyan este 8 múlt.
Végül is csak 2 órát tévedtem.

-Ja. Még felkísérlek, aztán én is megyek haza. -ütötte be a kapu kódunkat.

-Már itthon is vagyunk? -szomorodtam el, mert akkor ez azt jelenti, hogy pár percen belül, már megy is el.

-Mhm.

Elengedtük egymás kezét és felbaktattunk az ajtónkig.

-Ne menj még... -ragadtam meg a mellkasán lévő anyagot és kicsit közelebb rántottam magamhoz.

-De muszáj lesz... -suttogta.

-De én veled akarok maradni. Az utóbbi pár napban alig láttuk egymást. -mondtam neki szenvedve.

-Eddig nem voltál ilyen kis ragaszkodó... -mosolyodott el és leszedte mancsaimat ruhájáról, majd megfogta őket.

-De az voltam.. -ellenkeztem gyerekesen.

-Na gyere...

Halkan kinyitotta az ajtót és betessékelt rajta.

-Úgylátom anya már alszik... -állapítottam meg, miután becsukta magunk mögött az ajtót.

A lámpák nem égtek és elég nagy volt a csend.

Levettem a cipőmet és a kabátomat, majd anya szobájának az ajtaja elé sétáltam és óvatosan bekukkantottam rajta.

Békésen szunyókált, akkor nincs semmi baj.

Eközben hallottam ám, ahogy Jungkook a szobámba ment.

Utam a fürdőbe vezetett, ahol kicsit rendbe hoztam magamat és kezet mostam, majd már mentem is Kook után a szobámba, hogy ott letudjam majd szépen támadni. Mert én innen el nem engedem az biztos.

Beléptem a szobámba és kulcsra zártam az ajtót.

-Hm... mit tervezel? -vonta fel szemöldökét az ágyamon ülve.

-Megeszlek, téged. -ültem bele az ölébe, pont jó helyre, mire láttam, hogy pár érzelem azért átsuhant az arcán.

Kezeimet átlendítettem nyakán, mire ő az övéit a derekamra és kicsit lentibb tájékokra helyezte.

-Jimin... ez tényleg nem jó ötlet.

-Miért nem szereted az orális szexet? -hagytam figyelmen kívül a figyelmeztetését.

-Már elmondtam. Mert szerintem az semmire nem jó.

-De miért?

-Mert a sima szex az sokkal élvezetesebb és hatásosabb, mintha kézzel vagy szájjal csinálnánk. -csókolt bele nyakamba.

-Aha, értem. -sóhajtottam bele a rövid mondatomba.

Harapdálni kezdte a nyakamon levő érzékeny bőrt, mire éreztem, hogy alhasamban életre keltek azok a bizonyos pillangók.

Behunyt szemmel, és hátra vetett fejjel élveztem a kisebb ingereket nyakamnál, közben néha néha beletúrtam a hajába.

-Méghogy haza kell menned, mi? -kérdeztem ironikusan a felfűtött hangulatban.

-Én ilyet nem mondtam. -mosolygott rám ártatlanul, mintha tényleg így lett volna.

Erre én csak egy mindenttudó pillantást vetettem felé.

Aztán egyszercsak kirakott az öléből és az ágyam közepére mászott, majd a sarkaira ült, végül az ölébe húzott és ugyanúgy a nyaka köré csavartam karjaimat, míg ő derekamra, miközben néha a hátamat simogatta.

-Mindjárt 19 leszel... -suttogta, majd homlokunkat összeérintette. -Már csak 9 év lesz köztünk.

-De szeptemberben újra 10 lesz.. -leheltem a szavakat ajkaira.

Egy szenvedélyes csókban forrtunk össze, majd Jungkook egyből el is mélyítette azt, így egy fergeteges táncba hívta nyelvemet az övével.

Annyira hiányzott már ez. Az utóbbi egy két napban nem is csókolóztunk, és már majdnem előjöttek az elvonási tüneteim.

Ez más embernek egyáltalán nem okozhat problémát, hogy két napig nem ért hozzá a párjához, bár nekem Kook nem párom.

De talán nálam... ez a szerelem.

__________

Ha tetszett ➡ vote (;

Köszönöm, hogy elolvastad! <33