(Figyelem: A fejezet tartalmazhat 18 éven felüliek számára ajánlott részletet!)

❝ Szembenézni az igazsággal sosem volt egyszerű feladat. Akkor sem, ha az ember azt vallja, hogy az igazság felszabadít és meggyógyít. Olykor pedig mások igaza az, amely elpusztít minket. Te ezt tetted velem. Egyszerre szabadítottál fel és pusztítottál el azon az éjszakán. ❞

⋆ ☆ ⋆ ☆ ⋆

𝗡𝗘𝗪𝗧𝗢𝗡
𝗗𝗘𝗖𝗘𝗠𝗕𝗘𝗥 𝟮𝟲. - 𝟴:𝟮𝟱

Nem engedtem, hogy ő aludjon a kanapén. Hallani sem akartom erről, bármennyire is győzködni próbált.

A tegnap este... csodálatos volt. Azt hiszem már régóta nem éreztem ilyen jól magam. Vagy talán soha életemben. Juniper olyan dolgokat és érzéseket ébresztett bennem, amiket eddig még soha senki nem tudott. Ennek meg kellene ijesztenie, de egyszerűen... Csak többet akarok ebből. Többet akarok belőle.

━ Szeretsz aludni, az már egyszer biztos! – mosolygok rá a konyhapult mögül, amikor ásítva sétál ki a szobámból. Elé teszek a pultra egy bögre forró kávét és közben folytatom a reggeli tojásrántotta sütését. Lopva azért a fiúra sandítok, aki az én pólómban ül a pulthoz.

Mivel haza nem akart menni már váltásruháért, adtam neki az én ruhatáramból miután lefürdött. És basszus, milyen jól tettem! Jó rajta látni az én ruháimat. Főleg, hogy a fedetlen combja kilátszik a póló alól, ami bár hosszú neki, de azért mégsem annyira, hogy ne nézhessem meg magamnak. A bőre gyönyörű. Az illata pedig... leírhatatlan. Tegnap, miközben táncoltunk magamba szívtam mindent belőle.

━ Hosszúak voltak a napok. – válaszol, miután megdörzsöli az arcát is és kortyol a kávéból. Hümmögve adja a tudtomra, hogy finom. – Köszönöm, hogy itt maradhattam. – néz rám, mire nagyot dobban a szívem. Elmosolyodom. June mellett elég sokat mosolygok és ez tetszik.

━ Bármikor itt lehetsz, ha szeretnél. – mondom ajánlatként, ám közben rájövök, hogy ez a kijelentés mekkora hülyeség is.

Hisz ez a lakás nem is az enyém!
Én is csak ingyenélő vagyok itt!
Egy percig tényleg elhittem, hogy minden tökéletes lehet, ha June mellettem lenne. De ha megtudná az igazat, vajon akkor is így tekintene rám? Ha tisztában lenne azzal, hogy nincs semmim, amit adhatok neki...

━ Newt! – szól hirtelen rám és kikapja a kezemből a serpenyőt. Mire feleszmélek látom, hogy odaégett az egész rántotta és már füstölög. Azonnal berakja a mosogatóba én pedig nyitok egy ablakot.

━ Ne haragudj... - szabadkozok a fejemet rázva.

Közelebb lép hozzám és a tenyerét az arcomra simítja. Nem tudja, hogy mit művel velem. Lehunyom a szemeimet. Beleakarok veszni az érintésébe.

━ Mi a baj? – kérdezi.

━ Csak elbambultam. – füllentem kinyitva a szemeimet. Oldalra dönti a fejét. Az igazi válaszra vár, de nem tudom, hogy az tényleg hallani akarja-e.

Mielőtt viszont bármit is mondhatnék, megszólal a telefonja, ezzel talán megmentve engem az igazságtól.

𝗝𝗨𝗡𝗜𝗣𝗘𝗥
𝗗𝗘𝗖𝗘𝗠𝗕𝗘𝗥 𝟮𝟲. -𝟭𝟯:𝟱𝟯

Desmond vagy egy tucatnyi üzenetet hagyott nekem, de annyira lefoglalt, hogy Newttal voltam, hogy nem is néztem rá este óta a készülékre. Most viszont a kórházban ülök. Apát behozták tegnap este. Rosszul lett én pedig nem voltam mellette. Newt felajánlotta, hogy velem jön, de nem engedtem neki.

Történt valami vele reggel, amit nem igazán értettem és kicsit aggódom is, ám a családi gondokat előbb meg kell oldanom, hogy vele lehessek. Azt hiszem vele akarok lenni.
Még nem teljesen tiszta az, hogy mit is ért el bennem alig pár nap leforgása alatt, ám tudom, hogy ez nem szimpla ismeretség vagy barátság.

━ Hol voltál? – szegezi nekem a kérdést Desmond. A szemei vörösek.

━ Ezt én is kérdezhetném tőled! – jegyzem meg. Nem akarok veszekedni, de nincs joga számon kérni, miután napokra lelépett.

Előre dől a váróban a széken és a könyökeit a térdeire támasztva temeti az arcát a tenyereibe. Tudom, hogy nehéz neki. Nekem is az.

━ Kettőnk közül mindig is te voltál az, aki nem igényelte annyira a törődést. – szólal meg végül, és a kijelentésére ledermedek. Nem értem, hogy ezt mégis honnan veszi, viszont mire megszólalhatnék, folytatja: - Ne értsd félre, öcsi... Csak te mindig annyira a magad világába fordulsz és kizársz minket. – néz rám. Barna szemeiben sajnálat ül. Az arca nyúzott, a haja pedig zsíros.

━ Attól, mert nem mutatom ki, igenis szükségem van a törődésetekre. – válaszolok lehajtott fejjel. – Tudod milyen az, amikor magadra hagynak, Des? – kérdezem csendesen. – Magamra hagytál, amikor a legnagyobb szükségem lett volna rád!

━ Nekem is nehéz volt. – vágja rá.

━ Miért nem támogattuk hát egymást? – nézek felé, és tudom, hogy erre már nem tud mit mondani. Nem is kell. Már nem érdekel, hogy mit gondol.

━ Mr. Perron? – szólal meg egy női hang, mire mindketten igennel felelünk. A doki elmondja nekünk, hogy apa túl sokat ivott és ki kellett mosni a szervezetét, de már jól van.

Bemegyünk hozzá a szobába és mindketten a nyakába borulunk. Elsírja magát. Én is sírok és már Desmond is. Mindannyiunk szíve megszakad abban a pillanatban, de talán ennek így kell lennie. A közös gyász hoz ismét össze minket. Hector nélkül kell folytatnunk az utunkat.

━ Néha az emberek jönnek és mennek az életben, Juniper. – mondja apám megsimogatva az arcomat. – De nekünk mindig előre kell mennünk. – mosolyodik el halványan. El sem tudom képzelni az ő fájdalmát. Már több, mint húsz éve voltak együtt... Hogy lehettem ilyen önző? Nekem kellett volna segítenem neki!

━ Sajnálom, hogy nem voltam veled. – kérek bocsánatot, de csak megrázza a fejét.

━ Erősebbnek kellett volna lennem. – feleli. – De most már minden rendben lesz, ígérem. – néz Desre.

Kis ideig csendesen ülünk. Desmond is bocsánatot kér és beszélgetünk apával. Ha már nem is úgy alakult az ünnep, ahogy szerettük volna... Mégis újra együtt vagyunk, és ez így van rendjén.

━ Apátokkal hosszú-hosszú ideig voltunk együtt. Viszont neki is megvoltak a maga démonjai... - sóhajt fel. – Azt hiszem ők nyertek felette. Ám bárhol is legyen... Ti itt vagytok nekem, és ez éppen elég. – rám pillant. – Jól jegyezd meg, Juniper! Ha egyszer megtalálod azt, akiért az életedet is odaadnád... Ne engedd el! Bárhogy is végződjön majd a történetetek, a lényeg az az idő, amit egymással töltötök. Sose engedd el, ha rátalálsz!

Könnyes szemmel elmosolyodom és ismét sírni kezdek, de ezt már nem a bánat vezérli. Visszagondolok az elmúlt napokra. A fiúra, aki megmentett engem a magánytól, és még annyi mindent tett velem, amiért örökké hálás leszek neki. Minden egyes pillanatért, amit vele éltem át... Hirtelen csap belém a felismerés. Szinte felpattanok a székről. A szívem hevesen ver.

━ Nekem most... mennem kell! – szólalok meg apára nézve, aki bár meglepődik, de végül elmosolyodik. Amikor az ajtóba érek, még utánam szól.

━ Juniper! – megfordulok és rájuk nézek. A családomra. – Mesélsz majd, ugye? – kérdezi és tudom, hogy hazatértem.

𝗡𝗘𝗪𝗧𝗢𝗡
𝗗𝗘𝗖𝗘𝗠𝗕𝗘𝗥 𝟮𝟲. - 𝟭𝟳:𝟮𝟬

Egész nap aggódtam miatta. Amikor megkapta a telefont és elmondta, hogy mi történt, kérdés nélkül akartam vele menni, de nem engedte. Azt mondta, ezt neki kell elintéznie.

Valamiért rosszul esett, de aztán rá kellett jönnöm, hogy igazából nem vagyok senkije sem. Mindez számára bizonyára tényleg nem jelentett többet egy ideiglenes kis kalandnál. Még ha semmi extra nem is történt...

Miért fáj hát ennyire a szívem?
Olyan, mintha összezúzták volna és most a darabjain kellene sétálnom. Reménytelennek érzem nélküle magamat. Nem látom a jövőt, pedig alig pár napja találkoztunk, mégis olyan, mintha egész életemben ismertem volna.

Az én fagyott kis madárkámat.
Az én egyetlen fénysugaramat a sötét, borús éjszakában.
De ő mindig is szabad madár volt...
Ugyan miért maradt volna velem?
Talán ennek így kell lennie.
Tovább kell élnem... Nélküle.

𝗝𝗨𝗡𝗜𝗣𝗘𝗥
𝗗𝗘𝗖𝗘𝗠𝗕𝗘𝗥 𝟮𝟲. - 𝟭𝟳:𝟰𝟱

Valahogy az elmúlt napokban már hozzászoktam ahhoz, hogy mindenhova rohannom kellett, így a lábam sebtében visz a hideg időben. Buszra is szállhattam volna, de tudom, hogy futva gyorsabb vagyok.
Vagy ha nem is, hát már mindegy.

Felrohanok az épület harmadik emeletére és dörömbölők az ajtón. Nem tudom miért érzem azt, hogy elkéstem, de a szívem hevesen ver. A szám kiszáradt és alig kapok levegőt.

Viszont mindez kárpótol, amikor ajtót nyit nekem. Az egyetlen ember, aki képes volt megmenteni engem a magánytól. A szemei elkerekednek, de ideje sincs megszólalni, ugyanis a nyakába ugorva a számat a szájára tapasztom.

A csókjával felmelegíti az egész testemet. A csókja megment a fagyhaláltól, ami sosem következne be, de ha meg is történne, megmentene. A csókja a mindenség.

𝗡𝗘𝗪𝗧𝗢𝗡
𝗗𝗘𝗖𝗘𝗠𝗕𝗘𝗥 𝟮𝟲. - 𝟭𝟴:𝟮𝟬

Az ágyra fektetem és lassan csókolom. Már nincs rajtunk ruha, nincs mi elfedje előlünk egymás titkait. A teste gyönyörű. A bőre hófehér, és látom a kezén, meg a nyakán kirajzolódó halványkék ereket.
Egy műalkotás ez a fiú.

Nem számítottam rá, hogy még viszontlátom, de teljes valójában itt van. Alattam fekszik és készen áll rá, hogy az enyém legyen, én pedig az övé.

━ A mindenséget adom neked, én egyetlen, fagyott kis madaram. – suttogom a szavakat az ajakira, mire halkan nyög.

━ Kérlek, Newt! – hunyja le a szemeit és ekkor megérintem őt odalent. Lassan mozgatom a kezemet a férfiasságán, ami megkeményedik.

━ Ért már így hozzád valaki? – kérdezem tőle, mire csak nyel egyet és megrázza a fejét. – Én vagyok az első? – susogom tovább, miközben áttérek a nyakára. Az illata finom. Ugyanolyan csodás, mint tegnap.

━ Te vagy az első. – feleli és kinyitva a szemeit rám néz. Az ujjait finom a hajamba fúrja, majd megcsókol. Az érintése gyógyír.

Gyorsabban kezdem el mozgatni a kezemet, amire felnyög. A hangja megrészegít. Elkezdem a mellkasát csókolni és végig nyalok a mellbimbóin, amitől jobban megfeszül és hangosabban nyög.

Megvan a gyengepontod kicsi June! – gondolom magamban.

Halványan elmosolyodva ingerlem tovább a nyelvemmel, mire megemeli a csípőjét. Az álló farka a hasamnak nyomódik, miközben erősebben szorítom a kezemben. Ettől én is jobban megkeményedem.

━ Amikor magadhoz nyúlsz... - kezdek bele dörmögve és már a hasát csókolom.

━ Ma rád gondoltam. – nyögi ki, mire folytathatnám a gondolatomat.

Nem tudom miért indít be ennyire az, hogy miattam ment el reggel, de azt hiszem, ha lehet még jobban lüktet miatta a férfiasságom. Elpirul, amikor rájön, hogy mit mondott.

━ Mit csináltam veled? – kérdezem, miközben már az alhasát csókolom és egyre lejjebb haladok. Felsandítok rá. Nem válaszol, csak pirosabb lesz az arca. Ez a fiú maga a csoda. – Valami ilyesmit? – kérdezem és beveszem őt a számba. Belemarkol a hajamba, ahogy megérzi a hosszán az ajkaimat. Először szép lassan kezdem el kényeztetni, aztán gyorsítok. A fejem egyenletesen mozog és hallgatom a sóhajait.

━ Newt! – nyögi a nevemet, amitől teljesen megveszek.

A fogaimmal finoman végig karcolok a hosszán és azt hiszem abban a pillanatban semmisül meg teljesen. Gyönyörű, amikor elélvez miattam.

Nem hittem volna, hogy megfogjuk lépni ezt a szintet azok után, hogy mennyire visszahúzódó volt, de nem bánom. Viszont biztos akarok lenni benne, hogy ő sem.

Megtörlöm a számat és mellé fekszem. A tenyeremet a hasára simítom. Még mindig kapkodja a levegőt és próbálja megnyugtatni magát.

━ Nem kell elsietnünk semmit, ugye tudod? – kérdezem tőle és felém fordul.

━ Egész életemben rettegtem attól, hogy éljek. – szólal meg rekedten. A hófehér haja az arcába tapad. Az ujjaival végig simít az oldalamon és tanulmányozza a tetoválásaimat. – Többé nem akarok rettegni. – néz a szemeimbe. Látom bennük az egész világot.

Mielőtt válaszolhatnék megcsókol. Fölém kerekedve csókol és ekkor hirtelen megragad odalent. A vékony ujjai a farkamra kulcsolódnak és abban a pillanatban elveszek ebben a csodában. Talán az élet mégsem mindig csak rosszat tartogat számomra.

𝗝𝗨𝗡𝗜𝗣𝗘𝗥
𝗗𝗘𝗖𝗘𝗠𝗕𝗘𝗥 𝟮𝟲. - 𝟭𝟵:𝟬𝟯

Az, amit velem művel... elmondhatatlan. Egyszerre érzem a gyönyört és a fáradtságot, ami vele jár. De imádom. Minden tettében érzem azt, amit érez. Fantasztikus dolog valakihez így kapcsolódni. Kezdem megérteni, hogy milyen érzés is, amit a könyvekben úgy taglalnak.

Mondják sokan, hogy nem olyan... Én mégis azt mondom, hogy de, igenis csodálatos.

Bár tapasztalatan vagyok és még sosem voltam így senkivel... A legnagyobb meglepettséget mégis Newt okozza. Felpattan az ágyról és kimegy a szobából. Felkönyökölve nézek utána és majdnem elnevetem magamat, mert már tudom, hogy valamit megint kitalált. Aztán meglátom, hogy egy csomaggal tér vissza. A fogával feltépi, majd kiveszi belőle az óvszert és magára görgeti. Elnyílt ajkakkal figyelem, és mikor észreveszi, hogy őt bámulom, elfordítva a fejemet pirulok fülig.

━ Nekem nincs itthon. – magyarázza, miközben lassan az ágyhoz lép. Újra felé nézek. – A lakótársamnak viszont szerencsére van. – teszi hozzá és az ágyra térdelve mászik vissza hozzám.

━ Azt hittem minden normális felnőttnek van otthon ilyene. – jegyzem meg elvigyorodva. Nem válaszol, csak néz engem. Az arckifejezéséből szinte azonnal megértek mindent. Itt esik le teljesen az állam. – Te is szűz vagy még? – kérdezem és a szívem valamiért nagyobbat dobban a kelleténél.

━ Ennyire gáz? – kérdezi gúnyosan elmosolyodva.

━ Nem, dehogy is! Csak azt hittem... - harapom el a mondatot, mert hát ezt szépen nem lehet megfogalmazni.

━ Mit hittél, Junie? – vonja fel kérdőn a szemöldökeit.

━ Semmit. – füllentek és a kezeimet az arcomra teszem, hogy elbújjak előle.

━ Na gyerünk, ki vele! – noszogat és hirtelen elkezd csiklandozni, amivel darabjaimra szed. Nevetek és visongok, hogy fejezze be. – Azt hitted, hogy egy hímringyó vagyok, mi? Aki fűvel-fával dugni szokott! – büntet tovább a csikizésével.

━ Nem! Nem! Dehogy! Elég! – nevetek és már alig kapok levegőt.

Aztán megcsókolva belém fojtja a szót és lassan a combjaimra simítja a kezeit. Belenyögök a csókba. Úgy érzem, hogy élek. Hogy tényleg számítok.

━ Szeretlek. – csúszik ki a számon a szó. Megdermed és lenéz rám.

Basszus! Ezzel mindent elrontottam most? Most ki fog nevetni?

━ Szeretlek, Madárka. – válaszolja és újra megcsókol. A szívem egyszerre nyugszik meg és robban fel a boldogságtól. – Vigyázok rád, ígérem! – suttogja, miközben megtámaszkodik, majd lassan belém hatol. Először iszonyúan fáj, de amikor kezdek ellazulni, hagyom, hogy folytassa. A lábaimat a dereka köré kulcsolom és élvezem a csókjait a nyakamon, az arcomon, a szemhéjaimon, a számon. Azt suttogja, hogy minden rendben lesz és bízzak benne.

━ Bízok. – felelem.

𝗡𝗘𝗪𝗧𝗢𝗡
𝗗𝗘𝗖𝗘𝗠𝗕𝗘𝗥 𝟮𝟲. - 𝟭𝟵:𝟯𝟳

Benne lenni olyan érzés, mintha felemelkednék. Olyan szűk és forró... Annyira finom! Egy ideig nem mozdulok meg, csak hagyom, hogy teljesen magába fogadja a méretemet. Halkan nyöszörög és nyögdécsel. Még keményebb leszek ettől, ám próbálom visszafogni magamat és figyelni, hogy mindent jól csináljak.

Tudtam, hogy megfog lepődni azon, hogy még szűz vagyok. Manapság ez tényleg meglepő dolog, de engem sosem zavart. Azt hiszem vártam valakire, akibe tényleg szerelmes vagyok, hogy meglépjem ezt a szintet. És bár alig pár napja ismerjük egymást June-nal, tudom, hogy ez igazi.

Mozogni kezdek, amikor megkér rá. Szűk kis barlangja teljesen magába fogad és minden mozdulattal egyre közelebb juttat a gyönyörhöz. A hátamba karmol és ívbe feszíti a testét. Élvezi. Úgy, hogy az újbóli merevedése teljesen a hasamnak préselődik.

━ Gyönyörű vagy! – bókolok neki és a nyakára tapasztom az ajakimat. – Gyönyörű madárkám...

━ Gyorsabban! – kérlel, én pedig nem tudok neki nemet mondani. Egyre hevesebbé és hangosabbá válunk. Már izzadunk. A bőrünk egymásnak simul.

Érzem őt. Ő a mindenség.