❝ Tudtam, hogy nem szabadna őt felhívnom magamhoz, de olyan hideg volt odakint, ő pedig fázott és vérzett.
Azt hiszem nem gondoltam teljesen át, hogy mit is okozhat ez közöttünk. Meglehet nem is gondolkoztam azokban a pillanatokban.
Ő egy fagyos kis madár volt, egyedül Szenteste éjszakáján, Párizs hideg utcáin.
Mi mást kellett volna tennem? ❞

⋆            ☆               ⋆                 ☆               ⋆

𝗝𝗨𝗡𝗜𝗣𝗘𝗥
𝗗𝗘𝗖𝗘𝗠𝗕𝗘𝗥 𝟮𝟰. - 𝟮𝟮:𝟭𝟱

Hülyeség volt belemenni, hogy felmegyek hozzá. A szívem a torkomban dobog, ahogy átlépem a küszöböt.

Mi van, ha valójában egy sorozatgyilkos?
Ha én vagyok a következő áldozata?

Bár ez elég valószínűtlen, főleg, hogy én botlottam bele, de az esélye akkor is megvan! Ha rólam van szó biztosan...

Igazából az, hogy a semmiből lekaptam őt nem volt több puszta taktikai manővernél. Úgy futottam a fiúk elől, hogy a tüdőm már sajgott és nem kaptam levegőt. Ám tudtam, ha megállok elfognak kapni és nem fogok tudni elbírni velük. Összevertek volna.
Viszont, amint kiértem az utca végére és megláttam az egyetlen alakot a szemben lévő járdán, miközben cigarettát szívott és az eget figyelte, nem is volt kérdés, hogy kimenekítem magamat a szorult helyzetemből.

A Szajna befagyott, így csak az autók moraja törte meg az este csöndjét. Felkaptam a kapucnimat a fejemre, majd felé siettem.
Az üldözőim nem messze lehettek. Igaz gyors voltam, de lerázni még én sem tudtam őket. Odarohantam a magas fiúhoz és nem gondolkozva, a takarásában elbújva megcsókoltam. Így az engem kereső fiúk nem szúrtak ki.

Az igazság az, hogy nem számítottam a reakciójára, amikor elváltunk. Akkor már tudtam, hogy biztonságban vagyok, mert a három alak hangja elhalt és eltűntek az éjszakában.

Egy kis ideig csak szótlanul néztük egymást. Magas volt, iszonyúan magas! A fekete haja kicsit kuszán állt a fején és a keskeny arcát pír fedte. Talán a csóktól vagy sokkal inkább a hidegtől. A szemei szürkék voltak. Nem a haragosszürke, hanem sokkal inkább a lágyabb árnyalat.

Legnagyobb meglepettségemre: elmosolyodott. Nos, erre a reakcióra nem igazán számítottam, de örültem, hogy ő legalább nem akart megverni.

━ Honnan repültél ide kismadár? – kérdezte, mire csak éreztem, hogy ég az arcom.

A hangja olyan lágy volt és barátságos. Egyáltalán nem haragudott, hogy a semmiből csak úgy lekaptam.

━ Sajnálom. – mondtam rekedten lesütve a szemeimet. – Nehéz lenne elmagyarázni a dolgot. – vakartam meg a tarkómat. Lopva felnéztem rá. Kicsit oldalra billentette a fejét.

━ Még szerencse, hogy nincs más dolgom.

Nem akartam hinni a fülemnek.
Komolyan flörtölt velem?

━ De hiszen Szenteste van! – csúszott ki a számon az első gondolat.

━ Igen. – válaszolta felemelve a kezét és megnézte a karóráját. – Pár perc múlva pedig már kilenc lesz. Jobb, ha indulunk. – fordult el.

━ Mégis hová?

A szívem akkor már úgy dobogott, hogy meglehet ez csak az utórengése volt és valójában régen elhagyta a testemet.

━ Hát hozzám! Teljesen átfagytál, és ahogy látom vérzel is. – nézett rám a válla felett egy mosoly kíséretében.

Az a mosoly maga volt a mindenség.

𝗡𝗘𝗪𝗧𝗢𝗡
𝗗𝗘𝗖𝗘𝗠𝗕𝗘𝗥 𝟮𝟰. - 𝟮𝟮:𝟮𝟴

Nincs semmi hátsó szándékom azzal, hogy felhívtam magamhoz.
Oké. Talán az a csók. Az meglehet jó indok lenne. Mert az... Olyan más volt.
Más, mint az eddigi csókjaim.
Több, mint azok.

Már egy ideje tudom. Nem igazán beszélek erről senkivel (nem is lenne kivel), de pár évvel ezelőtt elég nyilvánvalóvá vált előttem, hogy milyen közömbösek is számomra a lányok. Próbálkoztam, de sosem ment. Mindig volt valami gond, és az a gond általában én voltam.

━ Elég csúnyán behúztak neked. – jegyzem meg, miközben leültetem a fiút a konyhapult előtti magasított székre és előveszem az otthoni elsősegély dobozt. – Csak nem belekötöttél valakibe, akibe nem kellett volna?

Először nem válaszol, hanem a lakást kémleli. Gondolom azt hiszi, hogy az enyém. Pierre mindig is szerette a legdrágább dolgokat megvenni. Hozzászokott a jóhoz. Én pedig csak próbáltam valahogy elvegetálni. Már amennyire tudtam...

━ Megtámadtak egy fiút. – szólal meg végül csendesen és a tekintete előre réved. – Azért bántották, mert meleg. – néz ekkor rám. – Nem szeretem a seggfejeket. – teszi hozzá halál komoly arccal.

Édes. Ez a szó jut először eszembe róla, amikor ránézek. Egy édes teremtés, aki a legváratlanabb pillanatban botlott belém.

De hogy bánom-e?
A legkevésbé sem.

Halványan elmosolyodva lépek felé egy nedves, fertőtlenítős kendővel és leülök elé én is egy magasított székre. Finoman hozzáérintem a bal szeme alatt lévő sebhez a kendőt, mire halkan felszisszen.

━ A seggfejeket én sem szeretem. – mondom végül a szemeibe nézve. Halványkék tekintete szinte ragyog. Ezt mégis hogyan csinálja? – Áruld el nekem, hogy miért voltál odakint egyedül Szenteste! – kérlelem finoman, miközben elemelem a kendőt és fogok egy keskeny, fehér sebtapaszt, hogy az arcára tehessem, ami majd összehúzza kicsit a sebét.

━ Miért érdekel? – néz lefelé, mire csak oldalra döntve a fejemet kémlelem az arcát. Keskeny arccsontja van és vékony szája. Ahogy elnézem az ajkait szinte még érzem azt a lopott csókot, amivel megajándékozott pár órával ezelőtt.

━ Mert történetesen összevérzed a konyhámat. – jegyzem meg elmosolyodva, és erre már ő is mosolyog.

A konyhám. Ennyi füllentés talán belefér.

━ Szép lakás. – dicséri meg. – Egyedül élsz itt? – érdeklődik.

Lassan, de biztosan kezd kibontakozni a maga köré épített burokból. Nem nehéz kitalálni, hogy visszahúzódó és csendes. Mégis van valami a tekintetében, amitől úgy érzem, hogy több van benne ennél.

━ Nem. Van egy lakótársam, aki történetesen az egyetemi csoporttársam is. – magyarázom. Általában én is tőmondatokban beszélek, ám valahogy vele könnyűnek érzem ezt. A társalgást.

━ Melyik egyetemre jársz? – sandít fel rám, miközben még mindig az arcával ügyködöm. A tekintetünk találkozik, ahogy megállok a mozdulatban. Őszinteség. Ezt látom a szemeiben. Őszinte kíváncsiságot. Ez édes.

━ A Sorbonne-ra. – felelem letéve a sebtapaszt. – Te is egyetemista vagy? – nézek vissza rá. Összeszorítja az ajkait és megrázza a fejét. Ösztönös mozdulatnak tűnik. Az ahogyan az ajkaival bánik. El sem tudja képzelni, hogy mekkora vonzereje is van.

━ Én most vagyok végzős a középiskolában. – feleli. Nem számítottam rá, hogy ennyire fiatal. Idősebbnek tűnt. – A művészetibe járok. – mosolyodik el halványan.

━ Szóval egy ifjú művészt örvendeztethetünk benned? – kérdezem incselkedve. Szerencsére veszi a poént. Nevet. A nevetése zene a füleimnek.

━ Azért annyira nem vagyok jó... – teszi hozzá és megfogja a jobb kezével a bal vállát. Tartózkodik. Netán zavarban van?
Én hoztam zavarba? Ez édes.

━ Milyen ággal foglalkozol? – kelek fel, hogy elpakoljam az elsősegély ládát.

━ Festészet a fő, de zenét is tanulok. – válaszolja a pult felé fordulva. – Na és te?

━ Újságírást.

━ Szóval te leszel korunk új híres írója? – kérdezi gúnyosan.

━ Touché. – nevetek fel, majd felteszem a nekem jobb oldali polcra a dobozt és előveszek az alatta lévő szekrényből két bögrét. – Kávé vagy tea? – érdeklődöm.

━ A kávéhoz talán már kicsit késő van. – pillant a faliórára.

Hogy lehetséges ez? Hogy fesztelenül beszélget két idegen, akik még egymás nevét sem tudják?

━ Basszus! – fordulok felé megvilágosodva, mire csak érdeklődve kémlel. – Még a nevedet sem tudom!

Halkan felkuncog. Az arcán apró nevetőráncok jelennek meg. A hófehér bőrén keresztül látom a nyakán kilátszó halványkék ereket.

Ez a fiú maga a megváltás.

𝗝𝗨𝗡𝗜𝗣𝗘𝗥
𝗗𝗘𝗖𝗘𝗠𝗕𝗘𝗥 𝟮𝟰. - 𝟮𝟯:𝟬𝟴

━ Juniper Perron. – mutatkozom be neki előre nyújtott kézzel. Egy félmosoly bujkál az arcán, miközben megfogja a kezemet. A tenyere hatalmas, az enyém szinte elveszik benne. Az érintése forró. Libabőrös lesz a testem tőle.

━ Newton Delacroix.

Először el sem hiszem, hogy tényleg ez a neve, aztán teli vigyor ül az arcomra. Szinte el is felejtettem már, hogy milyen ilyen őszintén mosolyogni.

━ Bajod van a nevemmel? – vonja fel kérdőn az egyik szemöldökét, mire csak megrázom a fejemet.

━ Csak meglepett. Tényleg egy fizikusról és egy festőről neveztek el? – nézek fel rá.

━ A szüleim valószínűleg nagy mókamesterek voltak. – von vállat, miközben a pultnak támaszkodik. Nekem pedig lehervad az arcomról a mosoly.

━ Csak voltak? – kérdezem finoman, de nem úgy néz ki, mint akit mélyen érintene a téma.

━ Sosem ismertem őket. – vallja be nyíltan és ez meglep. Talán mindenkivel ilyen. Talán minden jött-ment fiút felhív, aki random lecsókolja őt az utcán.

━ Sajnálom. – mondom lesütve a szemeimet. Nem illett volna ezt felhozni. Akkor sem, ha nem mutat iránta különösebb bánkódást.

Beül közénk egy kis időre a csend. A vízforraló hangja töri meg egyedül a monotonitást.

━ Te viszont nem vagy francia. – szólal meg hirtelen. - Legalábbis a nevedből és az enyhe akcentusodból ítélve. – vált témát, amiért hálás vagyok.

━ Tíz éves koromban költöztünk ide Londonból. – bólintok.

━ Miért pont Franciaország? – sandít felém, miközben levesz pár doboz teát. Nekem háttal áll, így bármilyen bűntudat, vagy megbánás nélkül nézhetem meg őt jobban. A hátán feszülnek az izmok a pólója alatt. A bőre finom tapintásúnak tűnik. A tarkóján kicsit kusza a haja. A tekintetem lejjebb téved és megállapodik a formás... - Juniper? – néz felém, mire észbe kapok, hogy konkrétan megbámultam egy vadidegen fiút, akinek a lakásán vagyok. Mi jöhet még?

━ Ugye nem fogsz bántani? – csúszik ki az első gondolat a számon. Ahogy ránézek a pillantása meglágyul. Tudom, hogy hülyeség, de akkor is megkérdeztem. Mert félek, hogy valami orbitális hülyeséget követek el éppen azzal, hogy itt vagyok.

━ Nem vallom magamat emberevő típusnak. – válaszol, amivel egyszerre nyugtat meg és kissé zaklat fel, viszont aztán meglátom az arcán a vigyort és tudom, hogy csak viccel.

Kifújom az eddig bent tartott levegőmet és beletúrok a hajamba. Kínomban elnevetem magamat.

━ Ne haragudj, egy csődtömeg vagyok... - rázom a fejemet és a pultra réved a tekintetem. – Nem csoda, hogy az apám is elhagyott!

Mire ráeszmélhetnék, hogy mit mondtam, Newton már nincs a konyhában. Értetlenül nézek körbe, ám nem látom. Mire visszajön már egy üveg bor van a kezében.

━ Azt hiszem ehhez az egészhez a tea kevés lesz. – jegyzi meg lerakva elém a pultra a bort. – Jól figyelj most rám, Juniper Perron! – néz egyenesen a szemeimbe és a szívére teszi a jobb kezét. – Én, Newton Delacroix hűségesen fogadom, hogy semmi emberellen elkövethető bűncselekményt nem teszek ellened. Emellett fogadom, hogy nem élek vissza mindazon személyes információval, amely eme bor – mutat a borra – elfogyasztása során kitudódik.

Elképedt arccal figyelem ezt a fiút, aki egy pillanat alatt képes kihúzni a sötét burkomból és úgy nevettet meg, mint ahogy eddig talán senki soha.

Hogyan keveredhettem én bele ebbe az egészbe?
A válasz nem is igazán fontos.
Talán soha nem is volt vagy lesz az.
A lényeg annyi, hogy tudom:
Ott vagyok, ahol most lennem kell.