- Oh, anyám - dőltem az ajtónak lehunyva a szememet. 

-Jól vagy, Hasselhoff? - kérdezte kikecmeregve az ágyból. 

-Ne haragudj, Én csak.. - kezdtem megköszörülve a torkomat. -Izé, mindegy, azt mondták, nem vagy itthon - töröltem meg arcomat tüstént, megpróbálva összeszedni magam. - Nem akartam rád rontani. 

-Raven? - kérdezte a szemöldökét ráncolva, elém lépve. 

-Jó éjt - sürgettem a kilincsre fonva ujjaimat, de azonnal vissza is lökte az ajtót könnyen, mire megilletődve próbáltam kinyitni újra, de akkor sem engedte meg. - Hé! 

- Te sírsz? - fordította maga felé az arcom. 

-Jesszus, ezt hagyjuk - rántottam el a fejem azonnal. - Ki szeretnék menni. 

-Hasselhoff, mi a baj?  - fürkészte az arcomat. - Szóljak Steve-nek? Natasha? Wanda? Stark? 

-Istenem, csak Starkot ne - bukott ki belőlem, mire megilletődve nézett rám.  -Mármint, Stark nem bír. 

- Mi történt? - kérdezte a szemöldökét ráncolva. - Egész nap rád vártunk. Natasha oda van miattad - mondta rekedtes hangon. - És Steve is. Ja, meg mindenki - tette hozzá gúnyosan, Én pedig fáradtan dőltem az ajtónak, lehajtva a fejem. 

-Sajnálom. 

-Kérsz valamit? Vizet? Hozzak vizet? - kérdezte, szinte már-már mániákusan, nem tudva, mit is kezdjen egy bőgő huszonévessel. 

Nem csodálkoztam, itt álltam a szobájában megint, viszont ezen alkalommal csak tévedésből, de most zokogva, magamat sajnálva és azon rágódva, hogy mit kezdjek magammal. A hirtelen stressz csak most jött le rajtam, amivel nem tudtam mit kezdeni, és nem akartam, hogy Bucky azt érezze, neki kell csinálnia valamit. 

-Nem kell semmi. 

-Egy ölelés? Zsebkendő? - pislogott nagyokat, zsebében matatva. - Basszus, nincs nálam zsepi - sziszegte. - A komódban biztos van - intett le, majd miután észre vette, hogy egy ideje nem szólalok meg, elhúzva a száját meredt rám.  

-Kimegyek a kanapéra. 

-El ne kezd megint - hervadt le döbbentsége és helyette unott arckiejezésre váltott. 

-Ti küldtétek rám Stranget? - néztem fel szigorúan, állva ideges tekintetét. 

- Én ugyan nem - emelte fel védekezően kezeit. - Semmit nem tudok rólad, azt sem tudtam, hogy ismered. 

Mondata után hunyorogva biccentettem oldalra a fejemet, amit kérdő pillantásokkal reagállt le. 

-Hol voltál? - kérdezte. 

-Be kéne számolnom erről? - vontam fel a szemöldököm. 

-Igen - mondta ki azonnal. 

-Thorral voltam - mondtam. 

-Mióta keresnek téged? - fürkészte az arcom. 

-Kapitány elmondta - ismertem fel a helyzetet, Ő pedig meg se rezzenve biccentett. -Akkor még is tudsz rólam egysmást. 

-Raven, segítségért jöttél, nem? - vonta fel szemöldökét, Én pedig könnyes szemeimet lesütve vettem egy mély levegőt. 

-Barnes? 

-Igen? - kérdezte megköszörülve a torkát. 

-Itt maradhatok? - kértem őszintén elkeseredve, Ő pedig megenyhülve nézett végig rajtam. 

-Persze - mondta, Én pedig hálás tekintettel biccentettem. 

Hajnali kettőkor, a plafont bámulva törögettem ujjaimat, betakarva. Bucky mellettem mozdulatlanul szuszogott, ugyanúgy háton fekve. A háború alatt biztosan megszokta, hogy ugrásra készen kell lennie, nem is nagyon törődött, hogy kényelembe helyezze magát, csak elfeküdt és aludt. Nem kellett neki a takaró, sőt, még össze is kaptunk, hogy végül nekem adja -e a takarót vagy ne. Hiszen én tiltakoztam, ugyan is ez az Ő ágya, Ő pedig azon volt, hogy az Enyém legyen. Bevallom, megfagytam volna, viszont így is eleget adott ahhoz képest, hogy kitúrtam és nem is ismer. Lelkiismeret-furdalástól vezérelve húzódtam közelebb és takartam be az alvó férfit, aki azonnal felmorrant. 

- Mondtam, hogy nem kell. 

-Te nem is alszol?  - kérdeztem döbbenten. 

-Te miért nem? - kérdezett vissza csípőből, Én pedig elhúzva a számat hallgattam, ahogy halkan felerősödik a kinti szél. 

- Nem tudok -mondtam. 

-Hülyeség - szólt be azonnal, Én pedig unottan sóhajtottam. 

-Aludj, Barnes. 

-Te aludj. Holnap Starkék megnyúznak, amiért otthagytad Őket. 

- Biztosan - értettem egyet, megigazgatva a párnát, majd a digitális órára tévedt a tekintetem. 

-Na jó - dörzsölte meg az arcát, majd egy halk ásítás után az oldalára fordult. - Mi van?

-Tessék? - fordítottam felé a fejem. 

-Miért nem alszol? 

-Mondtam, hogy nem tudok. 

-Miért? - kérdezte felvonva a szemöldökét. 

-Emlékek, gondolatok - vont vállat. - Szokásos. 

-Kapcsold ki Őket és aludj - feküdt vissza a hátára, mellkasán keresztbe fonva kezeit. 

-Ne velem foglalkozz - kértem. 

-Úgy fekszel itt, mintha fogva tartanának - tette hozzá. 

-Bocsi - vontam vállat, Ő pedig lehunyt szemekkel vissza is aludt. 

Halk szuszogás töltötte be a szobát, néha egy mélyebb levegővétel, ám tíz perc múlva újra megszólalt. 

-Mi a francért nem alszol? - kérdezte újra. 

-Te hogyan tudod megállapítani, hogy alszok e vagy nem?! - döbbentem le felháborodottan. 

-Nem alszol! 

-Ne zavarjon! 

-De zavar!

-Amúgy is, ha percenként megszólalsz, Te sem alszol! - meredtem rá oldalra fordulva, Ő pedig unottan fordította felém fejét. 

-De igen. 

-Alszol, de nem rendesen - korrigáltam. - Nem alszol el mélyen, csak... Nem is tudom. Miért nem alszol rendesen? - kérdeztem eltűrve hajamat fülem mögé. 

-Vannak dolgok amikről Te nem beszélsz. És vannak olyanok, amikről Én nem beszélek - reagállta le. 

-Ne már, Barnes. Mi történhet? Itt fekszem melletted. Nyílván felkeltelek, ha baj van - meredtem rá. 

-És Te miért nem mersz elaludni? - vonta fel a szemöldökét, mire elhallgattam. Fair enough. -Itt fekszik melletted A Tél Katonája és te félsz attól, hogy valami történik és bajod lesz? Raven, ha nem vetted észre, van egy fém karom - közölte. 

A Tél Katonája. Erről még nem hallottam.

-Észre vettem már - bólogattam. 

-Akkor csukd be a szemeid és aludj el, mert rád küldöm Stranget! Vagy Starkot! - fenyegetőzött. 

-Na nem! - döbbentem le. - Nem mondhatsz ilyet! 

-Aludj! - veszekedett. 

-Jaj, fogd már be - fordultam el sértődötten. 

-Fogd be Te! - prüszkölt. -Aludj. 

-Jó éjt, Barnes! - mondtam feszülten. 

-Hallgass! 

Másnap reggel az ágyban megfordulva dörzsöltem meg az arcomat. Egy fáradt sóhaj után a párnába nyomva fejemet öleltem át a takarót, amit Barnes azóta megint rám dobott, majd lassan, nehezen pislogva néztem körbe. A tegnap esti viharnak semmi jele nem volt, már a redőnyön keresztül át virított a reggeli nap fénye. A szemöldökömet ráncolva néztem az alvó férfira, aki végre mélyen aludt, így elmosolyodva temettem vissza fejem a párnába. A takarót magunk közé gyűrve ültem fel fáradtan, talán ha aludtam öt órát, már akkor sokat mondok. Jelenleg reggel nyolc volt, és baromi meleg, így megnyújtózva sétáltam az ablakhoz, és kitárva azt támaszkodtam meg az ablak párkányon, egyenesen az épület előtti mezőre bámulva, ahol Steve futott. A nyakamat megdörzsölve biccentettem oldalra a fejemet, majd megfordulva néztem az alvó Barnesre, aki még mindig ugyanúgy háton fekve, mint éjjel - aludt. 

Halvány mosollyal oda lépve takartam be a férfit, aki hála istennek most nem kelt fel rá, így egyel kevesebb vitával indítottuk a napot, Sőt, amíg Ő aludt, gyorsan átkapkodva pizsamámat a rendes ruhámra tűrtem el amúgy kócos hajamat az arcomból. Még utoljára visszapillantva az alvó férfira hagytam el a szobáját, majd mosolyogva intve Víziónak torpantam meg. 

-Wanda beszélni szeretne veled - pattant fel azonnal, mintha csak erre várt volna, majd a kávét a kezembe nyomta. 

-Köszönöm - mosolyogtam fel rá. - Fent van? - kérdeztem beleszürcsölve a gőzölgő italba. 

-Nem, de felkelthetem, ha...  - kezdte. 

-Ne. Majd beszélek vele, ha felkelt - biccentettem. 

-Köszönöm - mosolygott rám.

-Én köszönöm - biccentettem. - Stevevel leszek! - indultam ki a bejáraton, Ő pedig elköszönve vette tudomásul, hogy nem tervezek sem megszökni, sem valami őrültséget csinálni.