RAVEN HASSELHOFF

Könnyes szemekkel a pult szélét markolva töröltem meg az orromat, a lámpa gyér fényében. Barnes épp akkor ért haza, míg Én az üvegpoharat a számhoz emelve néztem a falat. 

Azonnal belenéztem Stacy elméjébe. Tagadni sem tagadom. Szemétség volt. Tudom, nem kellett volna, visszaéltem az erőmmel, kiéltem másokon a... 

Nem néztem mindent végig. De láttam eleget. Túl sokat... Túl sok dolgot amit nem akartam. A lány összes porcikája tele volt a Bucky iránt érzett szerelmével, mindent megtett volna azért, hogy Bucky az övé legyen. Mindent. 

Bucky pedig...

- Raven - hallatszódott a férfi rekedtes hangja. 

Egy nagyot nyelve próbáltam elnyomni magamban a dühhel keveredett szomorúságom s csalódottságom. 

-Szia Bucky. 

-Szia - mondta. Hangjában felcsendült a bűntudat. Oh, ismert már. Tudta, hogy azonnal beleolvastam mindkettejükbe. És tudta, hogy láttam mindent. 

- Ki volt Ő? - néztem fel, a konyha lámpájának sárgás gyér fényében. - A barátnőd? - kérdeztem maró gúnnyal, halkan szipogva. 

 - Mi? Dehogy! - meredt rám döbbent szemekkel. 

 -Láttam. 

 - Nem láttál semmit - dörzsölte meg az arcát.

Stresszes volt. Ideges. Félt. De nem érdekelt. 

Összetörtem. 

 -Szerelmes beléd.

 -Mi? 

 -Bucky, ennyire hülyének nézel? - kérdeztem elkeseredve, könnyes szemekkel felé fordulva. Szemei kitágultak azonnal, amint meglátta piros orrom, s felpuffadt szemeim. 

 -Nem, Hasselhoff, Én.. - lépett felém, de azonnal el is léptem. Alig tudtam a szemeibe nézni. - Raven.

 - Már is van más? - kérdeztem könnyes szemekkel, ideges hangon. - Már más?

Zavart. Önző voltam. Nyilván tovább akart lépni, nem velem szenvedni, nem miattam szenvedni. Megérdemelte a boldog életet. Még is öt év keserves gyász után, a sok szép szó amit mondott míg minden rendben volt... Hogy felejthetett el ilyen hamar? Hogy cserélhetett le rögtön? 

 - Raven, nincs más - kezdte higgadtan. -Tudom, most össze vagy zavarodva és... 

 - Öt keserves éven keresztül - kezdtem egy mély levegőt véve. - Nem néztem másra. Soha. Senkire. Akarhatott bárki - mondtam, Ő pedig megdörzsölte a homlokát, lesütve a szemeit.

 -Raven, Én szeretlek - mondta lenézve rám. 

 - Öt kib*szott évig szenvedtem miattad! - löktem rajta egyet azonnal. - Te pedig hét hónap alatt találsz mást? - kiáltottam rá könnyeim mögül. 

Nem tudtam megállítani, a mérhetetlen düh ami kavargott bennem egyszerűen túl sok volt.

 -Nem akarok tőle semmit! - szabadkozott azonnal, megragadva kezeim. - Raven, szeretlek!

 - Hét hónap, Bucky! Nem öt év! - püföltem a mellkasát idegesen, szipogva.  

 -Honnan tudtam volna, hogy... 

 -Nem az a probléma! - meredtem rá döbbenten. - Hét hónap? Ennyi kellett ahhoz, hogy eldöntsd, már nem érdekellek? - zokogtam fel, majd keservesen elfordulva temettem tenyereimbe arcom. - Oh, Istenem... - suttogtam, mély levegőt véve.

 -Raven, szerelmes vagyok beléd, szeretlek! Nem történt semmi, láttad! - védekezett azonnal. -Sajnálom! - mondta hitetlenül. - Nem akartalak bántani tudod, hogy sosem tenném, hidd el Raven... - kezdte, de Én csak a mosogatóba rakva a poharat kerültem ki és indultam fel az emeletre, Strange régi szobájába. -Állj meg!

-Hagyj békén! - harsantam fel idegesen. 

-Hasselhoff, ne csináld ezt velem! - ragadta meg a csuklómat, visszarántva magához. 

-Buck, engedj el! 

-Egy frászt! - meredt rám döbbenten, elsöpörve hajamat arcomból, felemelve fejem. - Raven, szeretlek. 

-Stacy...

-Nem érdekel Stacy! - fogta tenyereibe arcomat. 

-De láttam - fejtettem le ujjait. - Láttam, Bucky!

-Raven, kérlek - fogta meg a kezemet, egy puszit nyomva kézfejemre. - Édesem. 

A gyomrom azonnal görcsberándult és döbbenten néztem szemeibe. 

-Buck... 

-Hiányoztál, Raven - mondta a derekamra fűzve karjait. - Megőrültem. 

-Tényleg? - kérdeztem suttogva. 

-Ne sírj kérlek - nyomott egy puszit arcomra, homlokomra. -Eszméletlenül hiányoztál. 

Szorosan magamhoz ölelve temettem arcomat a nyakhajlatába, míg Ő felkapva ölelt át mégszorosabban, megpördülve velem együtt. 

-Szeretlek, Winter. - mondtam. 

-Oh Istenem, Én is téged - szorongatott, egy puszit nyomva a hajamba, mire halványan elmosolyodtam. 

-Ne haragudj kérlek. 

- Hallgass, Holló - mondta eltolva magától, míg Én megtörölve arcomat próbáltam elfelejteni a szőke lány képét. 

- Történt valami, amíg.. nem voltam? - mosolyodtam el, mély levegőt véve. 

-Lesz miről beszélnünk - mosolyodott el magához húzva, Én pedig két tenyerem közé fogva arcát csókoltam meg hevesen. 

Azonnal viszonozta, sőt ha lehetséges mégközelebb húzott magához mint amúgy ölelt eddig.

Már épp-épp boldogság és egy jóleső melegség járta át a testem. Hiányzott Bucky, hazudnék ha azt mondanám hogy nem. Hiányzott Ő, az ölelése, a kapcsolatunk, a mindennapunk... Minden. Hiányzott a Thanos előtti életünk és féltem, hogy ez bármikor újra ugorhat megint.

-Szeretlek - suttogtam elszakadva tőle, Ő pedig egy grimaszt megejtve húzott vissza magához, amir cseppet sem bántam.

-Túl sokat beszélsz - mormogta, míg Én vidáman vezettem hajába ujjaimat.

Újra hosszú volt a haja, mint mikor megismertem. Arca kissé nyúzott volt, szemei pedig karikásak, de annál gyönyörűbbek. Egyszerűen szavak nem voltak arra, mennyire imádtam Bucky minden egyes porcikáját. Az összes heget, amit takargatott, a fém kezét, amit szégyellt...

-Tényleg nagyon szeretlek - csúszott ki a számon újra, ismételten elszakadva tőle, Ő pedig elmosolyodva nézzett mélyen a szemembe.

-Én is téged, Hollóm. Baromira hiányoztál. - mondta rekedtes hangon, Én pedig vigyorogva karoltam át s csókoltam meg újra.

Haját piszkáltam, míg Ő fém kezével végig simítva a gerincem mentén érte el, hogy kirázzon a hideg. A gondolataim cikáztak, boldog voltam.

Viszont az egyetlen baj az volt, hogy nem tudtam kitörölni Stacy emlékeit a saját elmémből. Nem hogy az emlékeit, hanem magát a szőke lányt. Ott motoszkált a fejemben, akárhogy próbáltam nem tudtam elfelejteni, elhessegetni, csak is az járt a fejemben, hogy amíg Én nem voltam, Bucky és Stacy viszont voltak.

Keserű tekintettel húzódtam el Buckytól azonnal, lehajtva a fejem, komoran. Nem megy.

-Raven? - nyúlt az állam alá Bucky, de elhúztam a fejem.

-Ne haragudj - mondtam, ellépve tőle és megdörzsölve arcomat. A szőke lány, mindenhol ott volt. Mindenhol.

-Hasselhoff, minden rendben?

-Én... - kezdtem, megszédülve a férfi pedig újra elém lépve kereste a tekintetem.

-Raven?

-Sajnálom - ráztam a fejem ellépve, kikerülve Őt, megindulva.

-Raven! - kiáltott fel hitetlenül. - Most még is hova mész?

-Barnes, szerintem egy kicsit... Hagynunk kéne egymást.