Igazából, azzal az apró ténnyel nem számoltam, hogy olyan erő lesz úrrá rajtam, amit nem tudok kontrollálni.

De hagyjuk is a felesleges dumát, inkább ugorjunk a sztoriba.

Eszméletlenül sajgott a fejem, sőt ha belegondolok, körülbelül mindenem.
Lárma és nyüzsgés volt körülöttem, szemeimet lassacskán, de hála Istennek sikerült kinyitnom. És szembe néztem a fölém hajoló Barnesszal.
Szorosan fogott karjaiban, a földön térdepelve, idegesen engem szólongatva, míg Wanda felénk sietett.

-Basszus - kaptam a homlokomhoz azonnal, lehunyva a szemeimet.

-Mond, Te teljesen megőrültél? - hasított a levegőbe iszonyú dühösen James Buchanan Barnes hangja, aki talán szorosabban ölelt magához mint eddig valaha.

-Sikerült? - emeltem fel a fejem döbbenten, körbenézve. Wanda ideges, folyamatosan közeledő kiabálása, a többiek zavartsága hallatszódott. A terep sivár volt és üres. - Sikerült - lihegtem döbbenten, belenézve Barnes szemeibe, aki csak mondta a magáét. 

-Mi történt? - kérdezte Steve a hátára rakva a pajzsot. 

-Raven megőrült! - nézett fel rá dühösen kiabálva Bucky. 

-Nem őrültem meg! - védtem magam azonnal, lefejtve Buck karjait magamról. 

-Mit csináltál!? - ragadta meg a vállaimat Wanda azonnal, idegesen. 

-Mi volt ez? - szállt le Sam. 

-Ó istenem, hagyjátok már abba - kaptam a fejemhez szisszenve. 

-Jól vagy? - ugrott mellém újonnan Bucky. Szemeiben az aggódás még is a düh fényei csillantak meg.  -Elájultál, inkább pihenj le.. -kezdte. 

-Nem, nem kell, jól va...- szóltam közbe. 

-Raven! - harsant rám azonnal a fém kezű, így óvatosan leülve néztem fel barátaimra, akik döbbenten meredtek rám. 

Aztán megnyílt a már jól ismert kapu. Ami alapból nem is lett volna rossz, kivéve azt a tényt, hogy Strange értem jött... Vagy is miattam. És elég idegesen. 

-Te.. - kezdte dühben forrtyogva, mire azonnal felpattantam és döbbenten néztem a szemeibe. 

-Mindenhol megtalálsz?! - kérdeztem ijedten, ám Ő megragadva a kezemet rántott magához. 

-Mond még is mi a francot műveltél?! - ordított rám dühösen. 

-Semmi baj nem történt! - védekeztem azonnal. 

-Meg is halhattál volna! - kiabált velem. - A fekete mágia nem játék, eszement! - rángatta a vállaimat idegesen. 

-Hagyjatok már! - szólaltam fel azonnal. -Megmentettem magunkat! Sikerült! - fogtam le erőm segítségével kezeit. 

-Te szépen velem jössz - fogta meg a kezem.

-Nem! Strange! - visszakoztam azonnal, a kezeimet rángatva, de azonnal szinte, hogy már átdobott a túloldalra.

Döbbenten zuhantam a fa parkettára, ami egy óriási koppanássa tudatta, hogy földetértem. Döbbenten felkönyökölve fordultam meg a portál felé, a padlón fekve, mikor Barnes utánam lépett.

-Ne! - kiáltottam fel azonnal, ám Strange átlépett és a kapu bezáródott.

-Mond még is mit képzeltél? - kiáltott rám, lenézve.

-Sikerült, nem? - ültem fel azonnal.

-De milyen áron? - kérdezte Barnes idegesen.

-Oké, úgy álltok ott mint az Apám és a Férjem, akik rajtakaotak hogy meg akarom ölni magam - pattantam fel azonnal, mire Strange felvonta a szemöldökét, Barnes pedig a szemöldökét ráncolva fordult felém. - Nem történt semmi rossz.

-Dehogynem! - kiáltottak rám egyszerre.

-Megmentettem magunkat! - mutattam rájuk fenyegetően.

-Meghalhattál volna - kezdte Strange higgadtan.

-De nem haltam! - kiáltottam fel szórakozottan, aztán mivel Ők nem nagyon érezték olyan boldognak magukat, mosolyom automatikusan lehervadt. - Figyeljetek..

-Szólhattál volna - mondta Barnes azonnal.

-Ha nem teszem.. - kezdtem. - Túlerőben voltak. Vesztésre álltunk. Ki tudja, talán Steve meghalt volna. - mondtam. Vagy Te - mutattam Barnesra.

-Nem, Én nem - rázta meg a fejét hevesen.

-A harc neked itt vége - mondta Strange.

-Nem - vágtam rá azonnal, döbbenten felé fordulva. - Nem értem, miért...

-Ennyi, Raven - szólt közbe Barnes.

-Nem tilthatod meg, hogy megmentsem a világot! - néztem rájuk felváltva, döbbenten.

-Már pedig de - nyitotta meg a portált Strange.

-Stephen! - szóltam rá idegesen.

A mágus megtorpant, a kapu bezáródott, Strange pedig döbbenten fordult felém.

-Tessék? - kérdezte, Barnes pedig idegesen sétálgatva figyelte a történteket. - Minek hívtál engem?

-Thanos közeledik - szóltam szigorúan azonnal. - Szükséged lesz rám.

-Nem - mondta ki, Én pedig döbbenten kerekítettem ki a szemeim. - Viszlát - biccentett Barnesnak, aki biccentve fonta keresztbe karjait. Aztán Strange eltűnt... Bucky pedig maradt.

Döbbenten emeltem fel a fejem barátom ideges szemeibe meredve. Nyúzott borostás arca még így ideges vonásokkal is helyes volt. Rövid haja kócos, bőrkabátja koszos, ahogyan mindene. Csak úgy, mint nekem.

-Te miért nem... - tűrtem el kissé kócos hajam. - Miért nem mentél?

-Még érdekel? - dobta le fegyvereit a matrac mellé.

-Bucky - szóltam azonnal.

-Nem hagylak egyedül.

A szívem óriásit dobbant. Bár az utóbbi időben elhidegültünk egymástól, hiszen Asgardi látogatásom előtt voltunk utoljára úgy igazán szabadon együtt. Akkor, mikor még nem kellett félnünk Thanostól.

-Raven - szólongatott. - Raven! - lépett elém, felemelve a fejemet, ám én azonnal karjaiba borulva öleltem át szorosan, nyakhajlatába fúrva arcomat.

-Szeretlek - suttogtam.

-Jól vagy? - döbbent le azonnal.

Nem is volt csoda. James Buchanan Barnes az az ember volt, aki nem szokott hozzá a hirtelen érzelmekhez és érintésekhez. És itt voltam Én, kinek egészen túltengő érzelmek tomboltak testében és szüksége volt a fizikai érintésekre.

Ugyan így volt ez, amikor még csak alig ismertük egymást.

-Kérsz valamit? Vizet? Hozzak vizet? - kérdezte, szinte már-már mániákusan, nem tudva, mit is kezdjen egy bőgő huszonévessel. 

Nem csodálkoztam, itt álltam a szobájában megint, viszont ezen alkalommal csak tévedésből, de most zokogva, magamat sajnálva és azon rágódva, hogy mit kezdjek magammal. A hirtelen stressz csak most jött le rajtam, amivel nem tudtam mit kezdeni, és nem akartam, hogy Bucky azt érezze, neki kell csinálnia valamit. 

-Nem kell semmi. 

-Egy ölelés? Zsebkendő? - pislogott nagyokat, zsebében matatva. - Basszus, nincs nálam zsepi - sziszegte. - A komódban biztos van - intett le, majd miután észre vette, hogy egy ideje nem szólalok meg, elhúzva a száját meredt rám.  

-Kimegyek a kanapéra. 

Egy mély levegőt véve engedtem el Barnest, aki viszont aggódóan nézett le rám.

-Ne haragudj - kezdtem azonnal.

-Inkább hallgass - húzott vissza magához szorosan átölelve, míg Én kiengedve a levegőt nyomtam arcára egy puszit.