Az utóbbi két nap nem mással telt, mint hogy próbáltuk behatárolni, hogy Oroszország melyik területén is lehet a szérum "otthona". Nem volt könnyű, először csak a környéket fedeztük fel, melyik lehet legalkalmasabb egy szuperkatona szérum kifejlesztésére, esetleg tesztelésére. Az első nap, arra jutottunk, hogy Észak-Oroszország lehet a válasz a kérdésünkre, így egyhangúan döntve - itt is szálltunk meg.

Dideregve ültem le a rozoga dohos kanapéra, míg Wanda karjait dörzsölgetve ölelte magához lábait.

-Lányok, kereshetek egy melegebb... - kezdte Vízió, aki semmit nem érzett az egészből.

-Nem! Ne. Hagyd csak - mosolygott rá Wanda.

-Dehát...

-Vízió, nem kell aggódnod - mosolyogtam.

Persze, Wandával mindketten tudtuk, hogyha lehetne, azonnal visszamennénk és egy kiadós vacsora után persze a tengerparton süttetnénk magunkat.

Itt mindenütt hó volt, lepukkant házak és paneltömbök. A lakás amiben voltunk, elég borzalmas állapotban volt, csótányok mindenütt és a vakolat szinte omlott a falról. Meggyújtottam a gyertyát, majd hátradőlve dörzsöltem össze tenyeremet. A mobiljaink rég felmondták a szolgálatot, már nem láttam, ha Bucky keres - pedig miután haza ért, azonnal hívott. Én pedig nem vettem fel.

Persze, kint az utcákon jóval hidegebb volt. A bőrdzseki, sapka-kesztyű trió nem védett a legjobban a hidegtől, főleg hogy sokszor hóban kúszva osontunk a célzott épület felé.

Nem terveztem, hogy napokig elfog tartani a küldetés. Tulajdonképpen esélytelen már, hogy Barnes ne tudja, hogy valamiben sántikálok.
Úgy terveztem, hogy a háta mögött lerendeződhet az egész, és már csak azt tudja meg, hogy... Hát, hogy sikerült.

Ennek ellenére, három-négy napja nem tudni rólunk a kis bázison, hiszen itt ragadtunk. Mert valahogy egyik tippünk sem jött be. Valahogy.. Valahogy még sem ment. Olyan közel voltunk, még is olyan távol...

-Tudjátok mit? - kezdte Vízió.

-Hm? - kaptam fel a fejem, ám a férfi elhessegette a gyertya lángját. - Ne! - riadtam meg.

-Vízió! - szólt döbbenten Wanda.

-Gyertek. Elmegyünk egy kávézóba. Melegednetek kell. Éhesek vagytok. Nem ehettek mindig konzerves ételt! - mondta komótosan a férfi.

-Ugyan, Én itt maradok, vidd Wandát, nekem nincs szükségem rá - ráztam a fejem. - Én jól vagyok.

-Én is. - bólogatott Wanda azonnal. - Nem pazarolhatjuk az időnket. Gondolkodnunk kell.

-Napok óta alig alszotok, éhesek vagytok, és fáztok - mondta Vízió. - Nem tévedek, ha azt gondolom ez így nem jó.

-Kedvesem, tényleg nem szükséges - rázta meg a fejét Wanda. - Gyere ide. - húzódott arrébb, Vízió pedig tanácstalanul ült le a kanapéra, míg Wanda arcára simította a kezeit. - Szeretlek.

-Én is téged, Wanda. De akkor is tartom a szavam. - fogta meg a kezét.

A sapkámat levéve huppantam le a kényelmes karosszékbe, eszméletlen nagy csodálattal a szemeimben. Ez a hely elképesztő volt. Vízió nem hagyta annyiban, akkor is elhozott minket valahova, ami.. Ami gyönyörű volt. Barátságos, meleg, jó illatok... Minden, amire most szükségünk volt.

-Imádlak - ült le Wanda, Vízió pedig halványan elmosolyodva hagyta, hogy a lány azonnal szorosan átölelje.

Istenem, imádom Őket.

A pincérre mosolyogva kértem tőle egy forró kávét, majd egy szalvétát kihajtogatva kezdtem el sebesen írni.

Amióta elindultunk, oda írok, ahova tudok, hiszen ha visszaérünk, Starknak biztos lesz pár szava hozzánk. Mint például, miért vagyunk ilyen hülyék...

Aztán a heves szidalmazás után pedig érdekelni fogja, mi hogyan is történt pontosan. Ezért van a lakásban már egy rakat szalvéta, összeírt újság, levelek, falevelek... Mindenről írtunk, mind a hárman. Az összes kis részletre ügyeltünk. Ami már csak abból a szempontból volt jó, hogy mi is jobban kiigazodtunk a szálakon, remléve, hogy egyszercsak összeérnek.

Wanda és Vízió boldogságát látva engem is elfogott a mosolygás. Aztán, tovább is siklott elmém Buckyra. Akivel valószínű visszatérésem után - amúgy nem hivatalos - kapcsolatunknak vége is lesz. Ha már az a tény nem dühítené fel, hogy belemásztam abba amire szigorúan felszólított, hogy ne tegyem, majd az felfogja, hogy eltűntem szó nélkül, semmi életjelet nem adva magamról. De ez persze a kisebbik gond, maradjunk annál, hogy rám parancsolt, ne tegyem - Én pedig ehhez képest Oroszország egy igen lebomlott, eldugott pontján ülök jelenleg, megfejtést találva arra, amit.. Amit talán senki sem tud.

Ha még is, a legkisebb esély ellenére is együtt maradnánk, akkor sem bocsátana meg. Soha.

-Basszus, ne haragudj! - kezdtem reflexszerűen, miután felállva véletlen neki toltam valakinek székemet.

-Hé, egy angol - mosolyodott el a férfi, Én pedig hirtelen meglepődtem. Nem hittem volna, hogy valaki ezen a kis helyen beszéli egyáltalán a nyelvünket, hiszen bárkinél próbálkoztunk eddig, senki nem tudott kapcsolatba lépni velünk.

-Ne haragudj, tényleg véletlen volt - kértem sűrűn elnézést.

-Semmi gond, nem probléma - mosolygott rám. - Den Wilson vagyok.

-Amerikai - dobódtam fel azonnal, tenyeremet az övébe csúsztatva. - Raven vagyok. Ők itt a barátaim - biccentettem Wandáék felé, akik mosolyogva intettek.

-Szép név - bólogatott. - Nem bánjátok, ha ide ülök? - kérdezte, Wanda pedig azonnal arrébb húzodva invitálta társaságunkba a férfit.

Egy jó bő húsz perces beszélgetés után, Wanda az asztalra könyökölve szürcsölt kávéjába.

-Na és.. Mi a foglalkozásod? - kérdezte a lány mosolyogva. - Mit szeretsz csinálni? Van esetleg munkád? - kérdezte, a férfi pedig megakadt.

A szemöldökömet ráncolva emeltem ajkaimhoz a fehér csészét, azonnal beleolvasva elméjébe, majd döbbenten meresztettem meg szemeimet.

A férfi egy szuperkatona volt.

Azonnal jelezve szemeimmel Wandának kortyoltam a bögrébe, aki halványan biccentve jelezte, hogy vette a célzást.

És ez volt az áttörés időpontja. Amikor... Amikor mindent megtudtunk.